Fehér öltönyben a fehér kövek között. Van idő állni. Még nem kell lótakozni-futakozni folyvást. De nem találom, akit keresek. Két parcellával arrébb Vastagh Ilonka. Egy szép sír előtt.
Kisgyerekkorom.
Ilonka nénije.
És a falu útjai. Gömbakácok. Néma kapuk. A porban aranygolyóbisok a lójárások vonalában. Verébrajok csapnak le rájuk. Középen a Petőfi-szobor. Átellenben az emeletes szovjet tiszti lakóház. Köztük a római katolikus templom. Harangjának szava búraként borul a szovjet ház fölé, hogy a falut megóvja. És a kisbolt következik, a sarkon. A villany drága. Odaküldenek fél liter petróért. Kukoricacsutka hegyével van bedugva az üveg. Hamar megszívja magát. A következő vásárláskor már cserélni kell. Molotov-koktéllal járkálok a szovjet ház tövében. Én sem tudom. Fejéskor kell a petróleumlámpa, este. Meg a téli reggeleken. Egy tehén még van. Nincs finomabb, mint a tőgymeleg tej. Amit nem visznek el a szomszédok, a konyhaablak párkányán megalszik. A konyhában is a petróleumlámpa világít. Az asztal fölé szerelt egytányéros izzó csak az Új Ember meg a Szabad Föld olvasásának idején világít. Utána a petróleumlámpa ad világosságot. Nyáron a lámpatányéron lóg a mézes illatú légyfogó szalag. A legyek onnan tornázzák bele magukat a levesbe.
Ebéd után az öregasszonyok az utcai ablakhoz húzzák fa karosszéküket, és figyelnek kifelé. Ahogy a férfiak megindulnak a bögrecsárdákba, odafelé. A délután végén vissza. A két időpont között lassú szivárgás oda is, vissza is.
A tóparton kuksolok. Tavaly és tavalyelőtt nem volt benne víz. Most a fél métert is eléri a mélység. Már vannak benne halak. A szél fölkapja őket valahol, az eső itt ledobja. Ha a megfelelő mértékben hajtom le a fejem, nincs túlsó part, csak a víz. Tengerparton ülök. A szél felkapja valahol a hajókat, az eső ledobja őket, és itt a kikötőjük. Szerecsenek, indiánok, kínaiak lepik el a partot. Majd felemeli őket a szél, és továbbviszi.
A tó is kiszárad. Szikkadt medrében megcsillan a földdé váló halak ezüstje. Visszafoglalja a medret a múlt idő.
