A tavaly.
A tavalyelőtt.
Ilonka néni üveg mögött várja ügyfeleit. Csöndes délutánokon csak én érkezem. Útjaim egyike. A másik a pék, akitől elvették a sütödéjét. És bögrecsárdázásból tartja fönn magát. Rendszeresen megjelennek nála a fináncok is. Beülnek. Szolgálati biciklijük az udvaron. Megkapják a fröccseiket. A pénzüket. És dülöngélve tekernek a következő bögrecsárdába.
A harmadik helyem az unokatestvéreim. Néhány utcával arrébb. Unalmasak. Mindenki a szegénységről beszél. Amiről nálunk is tudni mindent.
Ilonka néni! Ő más. Mosolya szinte elolvasztja az irodaüveget. Barna köpeny van rajta. Mindenki köpenyt visel. Mintha senkinek se volna ruhája.
Ilonka nénit minden érdekli. Beszélget velem. Komolyan vesz. Mit csináltam aznap? Hogy vannak a szüleim? Mit csinál anyám? Apám? Főleg ez az utóbbi. Ez érdekli nagyon. Őhozzá többször is visszakanyarodik. Melyik bácsi volt nálunk? Mit csináltak? És alig várom, hogy másnap is mehessek.
Igen. A Vastagh Ilonka már a csendőrségnek is jelentett. A háború előtt. Mondja apám felnőttkoromban. „B” személy volt. Így hívták. Bizalmi.
A háború után, az 1970-es évek végén már tagja volt a megyei tanácsnak. Lehetett rá számítani. Az ő révén biztosan nem került a becsület homokszeme a gépezetbe.
Ahogy fölfedez a sírkövek között, az arcán ugyanaz a széles mosoly terül el, amely gyerekkoromban. És indul felém. Az én arcomon meg az látszik, hogy tudom, miért jön. Eltorzul a tekintete. Mindent megmutat, ami e mosoly mögött lakik. Elfordul. Meredten áll. Én indulok. Otthagyom a sírkövek között.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!