A „B” személy

A falu útjai. Gömbakácok, a templom, gyerekkorom emlékei, és Ilonka néni sírja a temetőben.

Fehér öltönyben a fehér kövek között. Van idő állni. Még nem kell lótakozni-futakozni folyvást. De nem találom, akit keresek. Két parcellával arrébb Vastagh Ilonka. Egy szép sír előtt.

Kisgyerekkorom.

Ilonka nénije.

És a falu útjai. Gömbakácok. Néma kapuk. A porban aranygolyóbisok a lójárások vonalában. Verébrajok csapnak le rájuk. Középen a Petőfi-szobor. Átellenben az emeletes szovjet tiszti lakóház. Köztük a római katolikus templom. Harangjának szava búraként borul a szovjet ház fölé, hogy a falut megóvja. És a kisbolt következik, a sarkon. A villany drága. Odaküldenek fél liter petróért. Kukoricacsutka hegyével van bedugva az üveg. Hamar megszívja magát. A következő vásárláskor már cserélni kell. Molotov-koktéllal járkálok a szovjet ház tövében. Én sem tudom. Fejéskor kell a petróleumlámpa, este. Meg a téli reggeleken. Egy tehén még van. Nincs finomabb, mint a tőgymeleg tej. Amit nem visznek el a szomszédok, a konyhaablak párkányán megalszik. A konyhában is a petróleumlámpa világít. Az asztal fölé szerelt egytányéros izzó csak az Új Ember meg a Szabad Föld olvasásának idején világít. Utána a petróleumlámpa ad világosságot. Nyáron a lámpatányéron lóg a mézes illatú légyfogó szalag. A legyek onnan tornázzák bele magukat a levesbe.

Ebéd után az öregasszonyok az utcai ablakhoz húzzák fa karosszéküket, és figyelnek kifelé. Ahogy a férfiak megindulnak a bögrecsárdákba, odafelé. A délután végén vissza. A két időpont között lassú szivárgás oda is, vissza is.

A tóparton kuksolok. Tavaly és tavalyelőtt nem volt benne víz. Most a fél métert is eléri a mélység. Már vannak benne halak. A szél fölkapja őket valahol, az eső itt ledobja. Ha a megfelelő mértékben hajtom le a fejem, nincs túlsó part, csak a víz. Tengerparton ülök. A szél felkapja valahol a hajókat, az eső ledobja őket, és itt a kikötőjük. Szerecsenek, indiánok, kínai­ak lepik el a partot. Majd felemeli őket a szél, és továbbviszi.

A tó is kiszárad. Szikkadt medrében megcsillan a földdé váló halak ezüstje. Visszafoglalja a medret a múlt idő.

A tavaly.

A tavalyelőtt.

Ilonka néni üveg mögött várja ügyfeleit. Csöndes délutánokon csak én érkezem. Útjaim egyike. A másik a pék, akitől elvették a sütödéjét. És bögrecsárdázásból tartja fönn magát. Rendszeresen megjelennek nála a fináncok is. Beülnek. Szolgálati biciklijük az udvaron. Megkapják a fröccseiket. A pénzüket. És dülöngélve tekernek a következő bögrecsárdába.

A harmadik helyem az unokatestvéreim. Néhány utcával arrébb. Unalmasak. Mindenki a szegénységről beszél. Amiről nálunk is tudni mindent.

Ilonka néni! Ő más. Mosolya szinte elolvasztja az irodaüveget. Barna köpeny van rajta. Mindenki köpenyt visel. Mintha senkinek se volna ruhája.

Ilonka nénit minden érdekli. Beszélget velem. Komolyan vesz. Mit csináltam aznap? Hogy vannak a szüleim? Mit csinál anyám? Apám? Főleg ez az utóbbi. Ez érdekli nagyon. Őhozzá többször is visszakanyarodik. Melyik bácsi volt nálunk? Mit csináltak? És alig várom, hogy másnap is mehessek.

Igen. A Vastagh Ilonka már a csendőrségnek is jelentett. A háború előtt. Mondja apám felnőttkoromban. „B” személy volt. Így hívták. Bizalmi.

A háború után, az 1970-es évek végén már tagja volt a megyei tanácsnak. Lehetett rá számítani. Az ő révén biztosan nem került a becsület homokszeme a gépezetbe.

Ahogy fölfedez a sírkövek között, az arcán ugyanaz a széles mosoly terül el, amely gyerekkoromban. És indul felém. Az én arcomon meg az látszik, hogy tudom, miért jön. Eltorzul a tekintete. Mindent megmutat, ami e mosoly mögött lakik. Elfordul. Meredten áll. Én indulok. Otthagyom a sírkövek között.