Az újjáalkotott és az államalapítás ünnepén megnyíló Szent István terem mellé látványos installációt készített Havadtőy Sámuel a Budavári Palotában. A mű Szent István király Imre herceghez írt intelmeit igyekszik a mai közönséghez lelki és intellektuális értelemben közelebb hozni. Mit érzett, amikor felkérték a feladatra?
– Amikor felhívott a kurátor, Gulyás Gábor, hogy vállalnám-e az installáció elkészítését, először libabőrös lettem az izgalomtól, rögtön igent is mondtam. Csak három nappal később tudatosult bennem, hogy mire is vállalkoztam, ekkor egy pillanatra megérintett a pánik szele. Művészetem az elmúlt huszonvalahány évben arról szólt, hogy történeteket írok felületekre, amelyeket aztán átfestek, majd csipkével mint halotti lepellel elfedek, hogy végleg eltűnjenek. Most arra kértek fel, hogy az évszázadok alatt elfeledett intelmek a munkámban új életre keljenek, vagyis éppen fordított folyamatról lenne szó.
– Ha történeteket ír, amelyeket átfest és csipke alá rejt, akkor mi értelme az írásnak?
– Mi értelme naplót írni önmagunknak?
A képeim alatti szövegekben is személyes történeteket írok ki magamból, amelyeket aztán megfestek, de közben újraélek, és festői eszközökkel adom ki magamból ugyanazt. Sokszor történik meg például, hogy a megrendelővel közös élményünk adja az inspirációt, és egy olyan személyes kép születik, amelynek ő is részese.
– Azért ugye megvannak valahol a történetek, hogy egyszer majd ki lehessen adni?
– A fejemben, illetve a képekben. Ezek láthatatlan naplóbejegyzések. A történetek részletei nem publikusak, de képként már azok, mivel érzelmeket, hangulatokat, élményeket örökítenek meg. Néha egyértelmű utalások is felbukkannak, amelyeket csak azok értenek meg, akikre tartoznak.
– Mit gondol, miért önre esett a választás?
– Néhány évvel ezelőtt Monzában kellett egy emlékművet építenem oda, ahol 1,1 millió ember vett részt Ferenc pápa miséjén. A szentatya utóbb kért egy kisebb változatot belőle. Érzésem szerint e munkám ihlette a felkérésemet. Ott is az ajtó és a kereszt szimbolikája működött, akárcsak itt. Az ajtó mindig valami újba való átlépést jelent. Itt tíz ajtó, tíz idézet, az egész egy dupla kereszt formáját adja ki. Az ajtó megnyílik a hit felé, mégpedig István királyon keresztül.
– Érzelmileg mit jelentett ez a feladat?
– Hálaadás. Van egy Vajk néven született férfi a magyar történelemben, aki államot alapított a törzsekből. Zseniális stratéga volt, és az, hogy itt vagyunk ezeregyszáz évvel később, megkérdőjelezhetetlenül igazolja a döntéseit. Ugyanakkor itt van a Szent István terem is, amely a száz évvel ezelőtti magyar iparosság legjobbjainak csúcsteljesítményét fémjelzi. Engem e teljesítmények előtti alázat arra késztetett, hogy ne akarjak villogni kortárs kiállítással, helyette inkább párbeszédet igyekezzek folytatni a száz évvel ezelőtti mesterekkel. Az ajtókon Giotto kékje jelenik meg, illetve jelképek: a Szent Korona, országalma, feszület és az intelmek: használati utasítás Magyarországhoz.
– És az ajtókat borító csipke vajon mit szimbolizál? Az ön művészetének köztudottan visszatérő motívuma.
– Ez a csipkemánia úgy jött, hogy anyámék lakásában a rádión, a fotel karfáján, a tálalón is volt csipke. Én gyerekként utáltam. Aztán amikor elkezdtem New Yorkban lakberendezőként dolgozni, folyton hiányérzetem volt. Rengeteget töprengtem, mire rájöttem, hogy az az átkozott csipke hiányzik. Párnákra, bársonyra varrtam, lefestettem őket, és óriási sikere lett. Amerikában a csipke dekorációként egyáltalán nem ismert. Yoko aztán ráébresztett, hogy a női művészet mennyire elnyomott, sarokba szorított dolog. A csipkeverés igazi női műfaj, én pedig férfi létemre beleszerettem. Legjobban a sérült csipkét kedvelem, mert annak megvan a maga története.
– Így teremtődik új minőség abból, ami kiment a divatból?
– Igen, persze más formában. De hiszen mindennel így van. Időről időre mindent újra felfedezünk. Most éppen Szent István tanácsait…
– A megbízók nem nyúltak bele a tervekbe?
– Egyáltalán nem. Helyesebben volt egy kis vita azon, hogy ferde legyen-e az ábrázolt koronán a kereszt, vagy sem. Tény, hogy a Szent István teremben, a király fején lévő koronán a kereszt ferde. Na de mi tudjuk, hogy csak a XVII. században ferdült el, amikor véletlenül egy koronázás után rácsapták a láda fedelét.
– Sőt még azon is folyik a vita történészberkekben, hogy lehetett-e ez a korona az államalapító fején, vagy csak részben, esetleg egyáltalán nem…
– Én ebben végképp nem tudok állást foglalni! Igazából attól függ, melyik történésznek hiszünk. Egy biztos: az István fejére helyezett koronán a kereszt még egyenesen állt. Tudom, hogy a történelemben a tények nem minden esetben fontosak, de ragaszkodtam az egyenes kereszthez.
– Tényleg nehéz egyezségre jutni, főleg szimbolikus dolgokban. Ellenvéleményben mi, magyarok különösen nagyok vagyunk...
– ...ezzel vitatkozom. Négy országban éltem, és higgye el nekem, hogy mások is ilyenek! Mindenhol ugyanannyi ármánykodás, rosszmájúság, spekuláció mérgezi a levegőt, semmivel se vagyunk rosszabbak, igaz, jobbak se. Igyekszem inkább felülről szemlélni magunkat. A szüleim ’48-ban kimentek, aztán ’56-ban hazajöttek Angliából, mert elhitték, hogy nem lesz baj. De lett. Én itt nőttem fel szegénységben, átélve egy válást, voltam árvaházban, aztán 19 évesen disszidáltam, és bejártam a világot. Minden alkalommal, amikor hazajöttem, a dolgok változtak, és nagyon sok minden előnyére. Ehhez képest mindig jönnek a tipikus magyar vélekedések, amelyek úgy kezdődnek, hogy: igen, de! Mindig az a de! Bárki bármit csinál, lesznek, akik bele fognak kötni.
– A közösségi média világában meg aztán pláne, ott a milliónyi kanapészakértő!
– Ezért nem is használom. Szeretek könyvet könyv formában, újságot újság formában olvasni, véleményt pedig attól, akitől érdemes. Ami pedig még ennél is jobban idegesít a mai világban: a szelfi. Ott állnak a kiállításomon, és nem a képeket nézik, hanem önmagukat fényképezik. Ha valaki elmegy mondjuk Rómába, és nem Rómát fényképezi, hanem önmagát Rómában. Az ilyen ember aztán hazamegy a telefonján ezer rettenetes önarcképpel, órákat dolgozik a torz portrék retusálásán, végül feltölti magát tizenöt évvel fiatalabb kiadásban az ismerőseinek, akik pontosan tudják, a valóságban hogy néz ki.
– És egy ilyen közegnek kell Szent István intelmeit interpretálni…
– Inkább azoknak, akik nem ilyenek!
– A kortárs művészet sokszor a gegekre épít, így halad a korral. Kulturális street food. Bemegyek a kiállításra, befalok valami nagyon egyértelmű üzenetet, aztán lépek is tovább.
– Ha semmi mélység, semmi többrétegűség, akkor az olyan, mint a Facebook-komment. Az igazi műalkotás fel van építve. Sok olvasata van, hat az érzékekre, és gondolatokat ébreszt. Ez akkor is így van, ha első pillantásra valami egyszerűnek tűnik. Egyszer Yoko elvitt egy múzeumba, hogy megmutassa, mi érdekli őt. Odavitt Duchamp Friss özvegy című képéhez. Jellegzetes párizsi ablak, az üvege feketére festve. Ennek hatására értettem meg, hogy a művészet több olajnál és vászonnál: a gondolat a fontos, amelyet kivált.
Borítóképen Havadtőy Sámuel festőművész. Fotó: Kurucz Árpád
