Szulejmán szultán, Allah kegyelméből a királyok királya, a fejedelmek fejedelme, Bizánc és Trapezunt dicsőséges császára, Perzsia, Arábia, Szíria és Egyiptom nagy hatalmú királya, Európa és Ázsia legfőbb ura stb. stb. 1521. szeptember 10-én Nándorfehérváron kelt levelében a következőkről tájékoztatta a Rodosz szigetét birtokló johannita lovagrend nagymesterét: „atyáim nyomdokába lépve, kik Perzsiát, Jeruzsálemet, Arábiát és Egyiptomot meghódoltatták, elfoglaltam Nándorfehérvárt, eme roppant nagy erődítményt. Habár csatára hívtam a hitetleneket, nem volt elegendő bátorságuk, hogy a kihívásnak megfeleljenek, így azután sok más szépséges és erődített várost is elfoglaltam, kard vagy tűz által elpusztítottam lakóiknak nagy részét, a többit pedig rabszolgává tettem. Miután tekintélyes és győztes seregemet téli szállásra küldtem, most magam is diadallal térek meg konstantinápolyi udvaromba.”
Az 1520 szeptemberében, huszonhat évesen trónra lépett Szulejmán (neve a Salamon török formája) az Oszmán-dinasztia tizedik uralkodójaként, az iszlám időszámítás tizedik századának tizedik évében született. A tízes a tökéletesség száma, ezért a muszlimok számára szultánjuk a jó szerencse megtestesítője volt. Nándorfehérvár elfoglalásának dátuma egyszersmind Szulejmán és a törökök szerencsenapja lett, mivel öt évvel később augusztus 29-én zajlott le a mohácsi csata, húsz év múlva pedig Budavár birtokbavétele is.
Szulejmán hódító elődeinek köszönhetően hatalmas, egységes birodalom ura lett, amely szinte kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezett. Gyerekkora óta arról álmodott, hogy beteljesíti a kettős célt, amelyre dédapja, a Bizáncot 1453-ban elfoglaló II. („Hódító”) Mehmed hiába törekedett. Az első Nándorfehérvár, a második Rodosz elfoglalása volt, s a hadseregét és a flottáját is személyesen vezető ifjú uralkodó alig másfél év alatt mindkét nagy célját elérte. Európa egyik legnagyobb és legerősebb várának bevétele utat nyitott a Magyar Királyság és rajta keresztül a Habsburg Birodalom felé. Az égei-tengeri utolsó keresztény erődítmény elfoglalása megindította az oszmán török és a spanyol birodalom közötti hat évtizedes háborút, amely a Mediterráneum feletti uralomért folyt. Mint Roger Crowley brit történész Tengeri birodalmak című könyvében plasztikusan bemutatja, a Földközi-tenger császári méretű, eposzi küzdelem fő színpada lett, amely vetekedett a magyarországi hadszíntérrel.
Ármányos gyaurok
De miért sikerül(hetet)t ötszáz éve Szulejmánnak az, ami hatvanöt évvel előtte II. Mehmednek nem? Az első két magyar diadallal szemben – ugyanis először 1440-ben Szulejmán ükapja, II. Murád szultán ostromolta hónapokig (!) sikertelenül a raguzai származású Tallóci Jován várkapitány által védett erősséget –, azok példájából erőt merítve, 1521-ben miért nem sikerült megvédeni a kulcsfontosságú várat?
Nándorfehérvár, 1456. A tizenkilenc napig tartó ostrom végén a török szultán hadserege vereséget szenved és visszavonul, egész Magyarország, sőt Európa ünnepli a keresztény hősök diadalát. Nándorfehérvár, 1521. A hatvanhat napig tartó ostrom végén a török szultán hadserege elfoglalja a várat, az egész ország, sőt Európa gyászolja a keresztény hősök vereségét.
A vár a középkori Magyar Királyság hosszú déli határvonalának centrumában, a Duna és a Száva összefolyásánál feküdt, a két folyó gyakorlatilag három oldalról védte. A kortárs török történetíró, Ferdi leírása szerint „Belgirád Magyarországnak nagyon megerősített és híres, rendkívül szilárd, erős és jelentékeny vára s árkainak mélysége a föld középpontjáig ér le, tornyainak csúcsaiba pedig az égi oroszlán vágta körmeit – minden szöglete nyilat szóró férfiakkal s minden része ármányos gyaurokkal levén tele: régi időktől fogva egészen mostanig a hatalmas fejedelmek hódításának hurokja nem ért föl párkányáig s a világbíró szultánok szándékának nyila nem találta el meghódíthatása célpontját” (Thúry József fordítása).
Tízszeres túlerő
A legfontosabb magyar végvár kapitányságát Hunyadi János erdélyi vajda és temesi ispán 1441-ben vette át, így az ő nyakába szakadt a törökök által akkor már folyamatosan támadott és pusztított déli és délkeleti határvidék megvédésének minden gondja. Amikor a Bizáncot két hónapos ostrommal elfoglaló II. Mehmed 1456-ban mintegy hetvenezres hadseregével, a kor legerősebb tüzérségével és kétszáz hajóból álló dunai flottájával Nándorfehérvár bevételére indult, Hunyadi már mint az ország legnagyobb, leggazdagabb földbirtokosa országos főkapitányként és a királyi jövedelmek kezelőjeként bátran szembeszállt az idegen hódítókkal.
Ez volt Magyarország szerencséje, mert a török támadás hírére a tizenhat éves király, Habsburg V. László legfőbb tanácsadóival Budáról Bécsbe menekült. A főkapitány mintegy tízezer főnyi páncélos lovasból álló zsoldossereget állított fel, Nándorfehérvár őrségét hétezer főre emelte, s megfelelő tüzérséggel, hadieszközökkel látta el. A vár védelmét sógorára, Szilágyi Mihályra bízta, s ott volt nagyobbik fia, Hunyadi László horvát–dalmát bán is. Közben a Magyarországra érkező Kapisztrán János itáliai ferences szerzetes mintegy húszezer főnyi lelkes keresztes hadat gyűjtött össze.
A tízszeres túlerőnek aligha tudtak volna sokáig ellenállni a várvédő vitézek, mivel a kor legerősebb haderejével álltak szemben, s mint Jason C. Sharman, a Cambridge-i Egyetem professzora írja A gyengék birodalmai című könyvében, az oszmánok páratlan készséget és hatékonyságot tanúsítottak az ostromhadviselésben. A nándorfehérvári diadal kulcsa a felmentő sereg volt: Hunyadi folyami flottája és Szilágyi szerb sajkásai egyesült erővel szétverték a dunai török hajózárat, így a magyar csapatok bejuthattak az ostromlott és már-már rommá lőtt várba. Amikor válságosra fordult a helyzet, a Száván meglepetésszerűen átkelő „kaszás-kapás” keresztes had és a fellegvárból kitörő nehézlovasság egyszerre támadta meg a török bal- és jobbszárnyat, s Hunyadi elfoglalta az ellenséges ágyúkat, amelyekkel lőni kezdték az ostromlókat. A kíméletlen közelharcban megsebesült maga a szultán is, s a megvert oszmán sereg kénytelen volt visszavonulni.
Ötszáz éve azonban csupán hétszáz vitéz védte Nándorfehérvárt a csaknem százszoros túlerővel szemben, felmentő sereg pedig nem érkezett, holott a hős védők (magyarok és szerbek) elképesztően hosszú ideig, két hónapig állták a kegyetlen ostromot. Az ifjú II. Lajos, Báthori István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda parancsnoksága alatt – érthetetlenül lassan – három magyar sereg is szerveződött, amelyek összlétszáma augusztus végére elérte az ötvenezer főt, de ezek nem egyesültek, s külön-külön nem tudták (nem is akarták) megközelíteni az ostromlott Nándorfehérvárt. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a törökök széles arcvonalon egyidejűleg több célpontot támadtak, és a környező szerémségi várak elfoglalásával, valamint a megerősített dunai flottájukkal elvágták a magyar felmentő sereg(ek) lehetséges útvonalát.
Kérdés, hogy az egyesült felmentő sereg képes lett volna-e megismételni Hunyadi és Kapisztrán hatvanöt évvel korábbi világraszóló bravúrját. Az egyenlőtlen katonai erőviszonyok és a kivételesen hatékony oszmán hadviselés ismeretében aligha. Nem véletlen, hogy a Jagelló-korinál sokkal erősebb, ütőképesebb haderővel rendelkező Mátyás király mindvégig kerülte a frontális összeütközést a szultánnal, illetve az oszmán főerőkkel – inkább békét kötött a Portával.
Ennek tükrében talán még izgalmasabb az a kérdés, amelyről majd fél évszázada vita folyik a magyar történészek között: az oszmán támadás és Nándorfehérvár bevétele a „szulejmáni ajánlat” visszautasításának a következménye, vagy ellenkezőleg: a „szakaszos hódítás” része volt-e?
Perjés Géza hadtörténész koncepciója szerint az új szultán 1521 tavaszán azért indított – nem megsemmisítő, hanem korlátolt célú – hadjáratot, mert a magyar királyi udvar nem válaszolt a békeajánlatára. Szulejmán Magyarországot nem elfoglalni, hanem ütközőállamnak akarta használni a saját és a Habsburgok birodalma között, ezért adófizetéshez és a török hadak szabad átvonulásához kötötte a béke megújításának feltételeit. A hazai történészek többsége azonban ezt vitatja, és azt a nézetet osztja, hogy Szulejmán eleve meg akarta hódítani egész Magyarországot, de mivel a többfrontos (Közel-Kelet, Mediterráneum, Közép-Európa) háborúskodás megosztotta az oszmán erőket, csak fokozatosan, „szakaszosan” tudta a célját elérni.
Az ajánlat
Bárány Attila debreceni történész úgy véli, eddig nem kerültek elő olyan hiteles források, amelyek konkrétan előrelépést jelentenének a „szulejmáni ajánlat” kutatásában. Az adatok megerősítik, hogy Szulejmán 1520-ban a még az apja által kötött egyezményt kívánta megújítani, de nem lehet eldönteni, hogy az új békefeltételek
– az adó és az átvonulás ügye – ténylegesen felvetődtek-e, így csak azt mondhatjuk: ezt sem lehet kizárni a lehetőségek köréből.
Bármi legyen is az igazság Szulejmán szándékát illetően, tény, hogy ötszáz évvel ezelőtt Magyarország végérvényesen elveszítette Nándorfehérvárt, amely később az egyik legnagyobb oszmán várossá vált a birodalomban. Néhány átmeneti, rövid életű Habsburg-fennhatóságot követően a XIX. század közepén a török félhold végleg eltűnt a vár falairól, Belgrád Szerbiáé lett, s mind a mai napig déli szomszédunk fővárosa.
Borítókép: Az 1521-es török ostrom látképe. Európa egyik legerősebb vára volt Forrás: Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme
