Családi perpatvar

„A jó mostoha történetét még nem írták meg…” címmel dolgozta fel ­Székely László jogász Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktáit. A mostoháról alkotott képünket a Jaffa Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent kötet sem változtatja meg, azt viszont megmutatja, hogy a családjog ott kezdődik, ahol a család véget ér.

2021.08.22. Buapest Dr Székely László jogász "A jó mostoha történetét még nem írtág meg" című könyv szerzője Magyar Nemzet Éberling Anrás Fotó: Andras Eberling

– Koháry Sarolta szerint Ildikó a szélsőséges szeretet és szigor végletei között rángatva, az idegfeszültség légkörében nőtt fel. Miért fajult el az anya és a lánya közötti vita a pereskedésig?

– Babitsné tele volt szorongással és félelemmel a világ előtt igazinak „hazudott” gyerekkel kapcsolatban. Úgy gondolta, amit Ildikóért szenved, az vezeklés, amiért korábban elvetette a saját gyermekét. Ambivalens volt más szerepeiben is, nem lehetett biztos abban, hogy önmagáért értékelik-e a művészetét, vagy csak Babits Mihályra tekintettel. Török Sophie néven a magyar irodalom nagyasszonya kívánt lenni, de nem volt rá alkalmas, férje halála után belerokkant a szerepbe. Ildikó 13 éves volt, amikor megtudta, hogy örökbe fogadták, az ügy ráadásul véletlenül pattant ki, a lány pedig kétségbeesetten kapaszkodott abba a lehetőségbe, hogy ő mégiscsak természetes gyereke Babits Mihálynak. Állítása persze vérig sértette az örökbe fogadó anyát, hiszen ez feketén-fehéren azt jelentette, hogy az író megcsalta őt a szolgálólánnyal. 

– Hajmeresztő történetek követik egymást álkulcsokkal, eladogatott kéziratokkal és kóbor macskákkal, mindeközben szerzőként elfogulatlannak tűnik a két nő iránt. Basch Lóránt felé viszont nem is próbálja leplezni a rajongását.
– Basch mai értelemben vett sztárügyvéd volt, aki zseniálisan vette kézbe az ügyet. Érvelése, a peres iratok szerkesztése és logikai felépítése ma is példaértékű! Mivel Babits végrendelet nélkül halt meg, vagyonának örököse Babits Ildikó lett, de Török Sophie özvegyi jogával terhelten. 

– Ez mit jelent?

– Amíg az özvegy meg nem hal vagy férjhez nem megy újra, addig gyakorlatilag semmihez nem fér hozzá az örökös. Ez persze igazságtalan is lehet, hiszen egy özvegy akár tíz-tizenöt évvel is túlélheti a házastársát. Erre tekintettel került sor a polgári törvénykönyv módosítására: 2013 óta a lakásra, illetve a berendezési és felszerelési tárgyakra áll fönn az özvegy haszonélvezeti joga, egyéb vagyonból pedig egy gyermekrész illeti meg. Visszatérve Basch Lóránthoz: az ügyvéd előre gondolkodik, és lépésről lépésre elő is készíti, hogy az özvegy 1955. január 20-án aláírja a meghatalmazást az örökbefogadás felbontása iránti per megindítására. Nyolc nappal később Török Sophie már halott, Basch kezében azonban ott az ütőkártya Babits Ildikóval szemben. Érvelése szerint a lány méltatlanná vált arra, hogy Babits Mihály szellemi hagyatékával, műveinek szerzői jogával rendelkezzék, és a nagy költő nevét viselje.

– Basch 1950 tavaszán levelet írt Ildikónak, amelyben így fogalmazott: „Viselkedj úgy, ahogy egy örökbe fogadott gyermeknek viselkednie törvény szerint kötelessége is.” Ez érzelmi zsarolás vagy fenyegetés?

– Basch figyelmeztetése arra irányul, hogy ha Ildikó méltatlannak bizonyul – régen ezt vastag hálátlanságnak nevezték –, azzal okot ad az örökbefogadás felbontására. A szerzői jog öröklése szempontjából a legfontosabb kérdés mégis az volt, hogy vajon Babits Mihály örökbefogadása is felbontható-e több mint tíz évvel a költő halála után.

 – Ezekben az években Török Sophie gondozta Babits szellemi hagyatékát?

– Megpróbálta szegény özvegy, de mentálisan már nem volt rá alkalmas. Odáig azért eljutott, hogy sajtó alá rendezte az életmű első kötetét, 1948-ban pedig kiadta a saját, Sirató című verseskötetét is, amely semmi másról nem szól, csak a férje elvesztése fölötti fájdalmáról. Ebben a szomorú történetben mindenki rosszul járt. 

– Babits Ildikó hozzájuthatott volna az örökséghez? 

– Tekintettel arra, hogy 1956-ban disszidált, minden belföldről származó jogdíj hozzáférhetetlen maradt számára. Pedig ez az összeg 1963-ra már meghaladta a háromszázezer forintot, ami hazai viszonylatban valóságos vagyonnak számított. Haza kellett volna költöznie, hogy visszaszerezze a magyar állampolgárságot, ehelyett London külvárosában tengette az életét nyomorúságos körülmények között. Később Liverpoolba költözött, vásárolt két lakókocsit, az egyikben tartott negyven macskát, a másikban még húszat maga mellett. Közöttük érte a szívroham 1982 márciusában. Ötvennégy évet élt.

– Milyen lehetőségei lettek volna, hogyan működött a Szerzői Jogvédő Hivatal ezekben az évtizedekben Magyarországon? 

– Az állam szigorúan korlátozta a szerző szabadságát a művek felhasználása tekintetében, így a Szerzői Jogvédő Hivatal engedélye kellett ahhoz is, hogy egy külföldi kiadó megjelentesse egy magyar szerző művét. A Kádár-rendszernek egyébként volt nyolc-tíz sztárszerzője: Déry Tibor, Illyés Gyula vagy Örkény István éves szerzői bevétele egymillió forint fölött volt a hatvanas években, amikor nyolcszázezres példányszámban adták ki a műveiket. A jogdíjakat ugyan kifizették a hatalmas példányszámok után, de aztán ott porosodott a raktárban sok kötet. Ki olvasott volna Gergely Sándort? Majd jött a rendszerváltás, és az Állami Könyvterjesztő Vállalat fillérekért kiárusította a raktárkészletét. Az én könyvtáram alapja is ebből az időből való.

– A jogerős ítélet szerint Babits Mihály szerzői jogait végül Babits Ildikó örökölte. 1963-ban a legfőbb ügyész visszavonta azt a törvényességi óvást, amely sikerre vihette volna Basch Lóránt tervét. Mi állhatott a visszavonás hátterében?

– Többféle magyarázat lehetséges, feltevésem szerint már készült az új szerzői jogi törvény, így az egész ügy tárgytalanná vált. Az 1969-es szerzői jogi törvény ugyanis tartalmazza a kényszerengedélyt, amely szerint a mű kiadható társadalmi érdekből, a jogutód engedélye nélkül is, csak fizetni kell érte. Megnéztem a saját Babits-könyveimet: 1982-ig nem tüntetik fel bennük, hogy ki a jogutód. Babits Ildikó halála után már belekerült, hogy Babits István – Babits Mihály unokaöccse, ő ugye Magyarországon élt. Feltevésemet persze bizonyítani nem tudom, mert a Szerzői Jogvédő Hivatal minden dokumentuma szőrén-szálán eltűnt a rendszerváltozás éveiben. Pártállami intézmény volt: az iratoknak nyomuk veszett, élő ember pedig már nincs, aki nyilatkozhatna erről. 

– „A jó mostoha történetét még nem írták meg…” című kötet a jogrendszer esetlegességeit is megmutatja. Hányféleképpen lehet elmondani vagy megmagyarázni ugyanazt a történetet?

– A jogalkalmazás folyamata úgy néz ki, hogy először meg kell állapítani a tényállást, ami nem is olyan könnyű feladat egy ilyen perben, mert ha jön harminc tanú, az harmincféleképpen fogja előadni ugyanazt az esetet. Másként látja a szomszéd, másként az orvos, és megint másként a közjegyző. A bíró első dolga tehát, hogy elválassza a lényegest az esetlegestől. Például: tejesüveg mellett találták elájulva Babits Ildikót, de ebből még nem következik, hogy a lánynak abortusza lett volna, még ha a pletykás szomszédasszony így gondolta is. Ez teljesen életszerűtlen. Az orvos, a házfelügyelő vagy a fodrász tanúvallomásából ugyanakkor tökéletesen átjön a társadalmi kontextus, az ötvenes-hatvanas évek nyomora. Az olvasó mikroszkopikus pontosságú látleletet kaphat a korról, de közben az is tanulságos, hogy a bírónak ezekből az apró részletekből kellett összeraknia a tényállást. Jó lecke ez a laikusnak, aki a peres akták olvasása közben beleláthat a jogrendszer működésébe.

Névjegy 

Székely László, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékének docense oktatói és tudományos pályafutása mellett közéleti szerepet is vállalt: 1998 és 2002 között kormánybiztosa volt a Bős–Nagymaros ügyében folytatott nemzetközi jogvitának, 2010-től az új polgári törvénykönyv előkészítéséért felelős miniszteri biztos volt, 2013 és 2019 között pedig az alapvető jogok biztosának feladatát töltötte be.

Borítókép: Éberling András