– Használhatnám a csomagmegőrzőt?
– Sajnálom, csak a fotósok használhatják.
– De hát mindegyik üres.
– Igen?
– Igen, nézze csak meg.
Tanakodás.
– Sajnálom, mégsem.
– Szeretnék néhány órára bemenni a városba, azalatt itt hagynám a csomagjaimat.
– Próbálja meg a bejáratnál a fő információs pultot.
Megpróbálom. Megismétlem súlyos kérésemet.
– Sajnálom, mi nem vállalunk csomagmegőrzést. Esetleg próbálja meg a pályaudvaron.
– A pályaudvaron? De hát az újságírói teremben az összes szekrény üres.
– Sajnálom, nem segíthetek.
Vissza a terembe. Másik önkéntesnél próbálkozom. Más taktikával.
– Kulcsot szeretnék kérni az egyik csomagmegőrzőhöz.
– Nem is tudom. Mindjárt megkérdezem.
– Nézze, mindegyik üres, csak egy kulcsot hadd kérjek néhány órára.
– Megkérdezem.
Európai küllemű ember kerül elő szigorú képet vágva.
– Szeretnék kulcsot kérni a csomagmegőrzőhöz – ismétlem meg könyörögve.
Ránéz az órájára.
– Sajnálom, délután három után már nem adunk ki kulcsot. Tíz perc múlva három óra.
– Miért, bezár a terem?
– Nem, majd csak este tízkor.
– Hát akkor miért nem adhatnak ki kulcsot?
Újabb tanakodás.
– Rendben, kivételesen. De délután hatig vissza kell érnie.
Ezt már nem firtatom. Először persze ki kell tölteni egy papírt, csak ezután kapom kézhez a kulcsot. Így búcsúztam az olimpiától, egyik törzshelyünktől, a központi sajtóépülettől, az MPC-től hétfő délután.
Eltévedt jegy
Mindennapos küzdelem kommunikációs fronton. Először is: a japánok többsége pocsékul vagy sehogy sem beszél angolul. 2021-ben, a digitalizáció korában. Érthetetlen.
Pedig a magyarázat egyszerű. Ma már kiváló minőségű audio-fordítóprogramok is rendelkezésre állnak, a fiatalok kényelmesek, az előttük járó nemzedékek megteremtették a jólétet, Japán ráadásul sokoldalú természeti adottságokkal megáldott ország, nyáron van napos tengerpart, télen havas hegyi üdülő, akiben nincs kalandvágy, helyben minden igényt kielégítve, kiváló minőséggel leélheti az életét.
Ugyanakkor Tokió borzalmas vasbetontenger. Gyalogosan elveszettnek érzi magát az ember. Naivan gondoltam, hogy a Tokió-tornyot – a régit – majd gyalogosan közelítem meg. A föld színéről néhány száz méterről sem látni a többi felhőkarcolótól… Maguk a tokióiak sem ismerik a városukat. Nem is ismerhetik, akkora. Ha véletlenül útbaigazítást kértem, akkor is mindenki egyből a telefonjához menekült. Anélkül ott tényleg elveszett az ember.
A magyar sikereken felül szép emléket egyet hozok magammal haza. Éjszakánként, ha az öblöt átívelő Szivárvány-hídon vezetett az utam, onnan pazar kilátás nyílt a kivilágított városra.
Tokióban az autók több mint kilencven százaléka japán márkájú, azon belül megint csak durván kilencven százaléka Toyota. Csak egy-egy Honda, Nissan, Lexus és Mazda bukkant fel az utakon, különben mindenfelé Toyota, Magyarországon ismeretlen típusokból. Az autók többsége már elektromos vagy hibrid, természetesen jó minőségű, de ritka a hivalkodó, nagy méretű városi dzsip, elsötétített üvegű, igazi gengszterautót pedig nem is láttam.
Kevés a fiatal, még kevesebb a kisgyerek, jártában-keltében meggyőződhet az oda látogató az ismert adottságról, Japán a világ egyik legjobban elöregedett társadalma. Az idősek azonban jó egészségi állapotnak örvendenek, nincsenek elhízva, hatvan év fölött is tele vannak tervekkel, tudatosan keresnek szabadidős tevékenységet. És persze roppant fegyelmezettek. Ez a fiatalokra is igaz, de a hanyatló nyugati civilizáció önmegvalósító magatartásformái őket már jobban magukkal ragadják. Az idősek is európai módon öltöznek – egyszerűen. A fiatalabbak, nem csak a tizenévesek pedig – európai szemmel – meglehetősen rossz ízléssel. Másolni akarnak, de az egyéniségükhöz mégsem passzol igazán az európai módi.
És akadt más megfejthetetlen élményem is a „kulcskérdés” mellett. Az úszódöntőkre az akkreditációs kártyán felül csak külön jeggyel lehetett bejutni. Kerülő úton, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság svájci bizalmi emberétől jutottam tiketthez. Tévedésből kettőt is kaptam. Megírtam az újságírói csoportba, hogy van egy fölös jegyem. Persze akadt rá jelentkező. döntője előtt már nem volt időm, hogy kimenjek az ellenőrző ponthoz. Szembejött öt önfeledten cseverésző önkéntes. Nosza, megkértem őket, ugyan vigyék már ki a jegyet a megfelelő helyre. Az ötből négy megrettent a kéréstől, csak egy mutatott hajlandóságot az elképesztően felelősségteljes küldetés teljesítésére. Elmagyaráztam neki részletesen a helyzetet, a jegyre ráírtam a kolléga nevét, egy tízéves gyereknek sem okozhatott volna gondot a feladat. A jegy persze nem ért célba.
Járványpolitika
Reggelente gyakorta taxival mentem az elsőként kiválasztott esemény helyszínére, mert a csillagtúra-szerűen működő médiajáratokkal a kocsival fél óra alatt megtehető út busszal a szállodától számítva akár két és fél órát is eltartott. Egyik reggel három taxi állt a szálloda előtt. Kipattan az elsőből a sofőr, szolgálatkészen már nyitja is a hátsó ajtót. Kérdem tőle tagoltan: – Aquatic Center? – Értetlenül visszanéz. Ugyanez a jelenet lejátszódik a másik két taxissal. Már éppen kezdem elveszteni a fejemet, amikor átérezve helyzetemet kijön a recepciós, s elrendezi a dolgot. Ha enélkül, gyanútlanul beülök valamelyik autóba, a sofőr minden további nélkül elvisz másik helyszínre, s nem értette volna mérgemet.
De ez a körülményesség, olykor – a bántás szándéka nélkül – ügyefogyottnak tűnő viselkedés csak a japánok egyik arca. Rendkívül udvariasak. Az olimpia utolsó napján is derékig hajlanak mindig mindenkinek, az egyenruhások – nem csak a katonák, akik minden helyszínen a biztonsági ellenőrzést végzik – ezenfelül tisztelegnek is.
És persze roppant fegyelmezettek. A legnagyobb kánikulában, egyenruhában zokszó nélkül posztolnak ugyanott, és végzik felelősségteljesnek csak jóindulattal nevezhető munkájukat. Az udvariasság és tisztelet persze közhely az ázsiai emberekkel kapcsolatban. Hogy is mondjam: a japánokat valahogy kreatívabbnak gondoltam. Meglepett – nem csak engem –, hogy az átlagember a saját feladatánál messzebbre egy centit nem lát, s ha váratlan inger éri, akkor lebénul, éppen ezért mereven ragaszkodik a szabályokhoz, mert akkor nem hozhat rossz döntést.
Európaiként két és fél hét tapasztalatai alapján talán bátorság ilyen kijelentésekre ragadtatnom magam, de a japán társadalom csak úgy működhet, hogy a csúcsán a szűk, nyilván intelligens réteg mutatja az irányt, a többség pedig követi azt. És persze a közösségi érdek fontosabb, mint az egyéni. Ezzel magyarázható az is, hogy míg a nyugati világ cégei átlagosan húsz évet futnak a tőzsdén, a japán vállalatok hetvenet. A politikai elit nem rendelkezik akkora hatalommal, mint Európában. A politika, a bürokrácia és a gazdaság kényes egyensúlya őrködik a közösség érdeke felett.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne versengés a politikai szereplők között. Ez okozta az olimpia vesztét. Japánban nincs veszélyhelyzet, ez hazugság. Mármint egészségügyi veszélyhelyzet nincs a szigetországban. A kint töltött 17 nap során talán kétszer találkoztam szirénázó mentőautóval. Érdemes utánanézni, 2020-ban kevesebben haltak meg Japánban, mint 2019-ben – nem a Covidtól, hanem összességében. A Covid azonban ott is belpolitikai kérdéssé emelkedett, magával ragadva az olimpiát. Miközben az olimpia résztvevőire válogatott, ostoba intézkedéseket kényszerítettek rá, a japánok élik a maguk életét. Két korlátozás van csupán, a maszk – bár ennek a hagyománya egészen a spanyolnátháig nyúlik vissza Japánban –, valamint a vendéglátóhelyeken az alkohol kiszolgálásának tilalma. Különben mindenki vígan jár-kel, végzi a maga dolgát. Feloldhatatlan ellentmondás, hogy miközben az olimpiáról kizárták a nézőket, telt házas koncerteket tartanak, s az olimpia idején is zajlott a Japánban roppant népszerű baseball bajnoksága – nézők előtt!
Falanszterjáték
S ez innentől már nem csupán belügy. Hanem borzalmas precedens. A Covid aligha cseng le idén. Ha pedig lecseng, akkor jön helyette más. A hitét, istenét vesztett, természetes közegéből kiszakított, élete javát virtuális szférában élő modern ember tényleg úgy képes rettegni az egészségét (emberistenségét) fenyegető legapróbb veszélyektől is, mint ördög a tömjénfüsttől. S a demokrácia korában – a népre hivatkozva, a tömegkommunikáció segítségével – az olimpiát is bele lehet majd rángatni a politikai játszmákba.
S nem csak az olimpiát persze. Mindent, ami közösségi megmozdulás, ami kieshet a kommunikációs ellenőrzés felügyelete alól. S ha Tokióban is rá lehetett kényszeríteni a résztvevőket, hogy falanszterjátékokat rendezzenek, akkor később bárhol, bármikor meg lehet tenni ugyanezt. Csak a tévé – vagy majd az internet – közvetítse az eseményt, ez a lényeg.
Bármennyire kedvesek, udvariasak, tisztelettudók, a japánok önös érdekből csúfot űztek az olimpiából. Ez a keserű tanulság. A különben is gyengélkedő olimpiai mozgalom újabb csapást szenvedett el. Ugyanakkor az erejét is megmutatta. Még így, ebben a formában is magára vonzotta az emberiség figyelmét. A valós emberi teljesítmény még mindig győzedelmeskedik a manipuláción. Ha valamit, hát üzenetként ezt raktározhatjuk el. Azzal a jó érzéssel, hogy ebben a versenyben, játékban mi, magyarok továbbra is megálljuk a helyünket.
Tonkacu
Két kollégámmal a magunk módján úgy ünnepeltük meg az olimpia végét, hogy felkerestünk egy autentikus tokiói éttermet. Személyesen győződtünk meg arról, milyen is a messze földön híres japán rántott hús, a tonkacu.
Amikor megérkeztünk az előzetesen ajánlott étterembe, némi gyanakvással léptem át a külsőre nem különösebben bizalomgerjesztő helyiség küszöbét. Helyesebben léptem volna, mert bár csak tíz perccel jártunk a délután öt órai nyitás után, már foglalt volt bent az összes asztal. Tíz perc türelmet kért az üzletvezető, s még annyi sem telt bele, tényleg leülhettünk – a japánok nem azért járnak étterembe, hogy órákon át elücsörögjenek, hanem hogy vacsorázzanak, aztán máris mennek a dolgukra.
A buborékban burgerre, sonkás szendvicsre, eperlekváros kenyérre, mirelit tésztára, curryszószos rizsre és banánra korlátozódott a gasztronómiai kínálat, így hát alig vártam, hogy végre valami ehetőt vegyek magamhoz. Nem kell velem egyetérteni, de köszönöm, a szusiból nem kérek, a nyers halba göngyölt rizst meghagyom a japánoknak. A tonkacu, az ínyenc rántott hús igézete annál jobban vonzott. S nem is csalódtam.
Nem merülnék el a gasztronómiai műnyelvben, nem elemzem az étel textúráját, tálalását, a hozzávalók sokszínűségét, csak az élményeimre hagyatkozom. A tonkacu voltaképpen rántott hús, szigorúan sertésből, amelyet azonban nem az általunk használatos liszt-tojás-zsemlemorzsa kombóval, hanem az úgynevezett pankóval paníroznak. Az ízét fokozza a Worcestershire-alapú szósz (amelyet – vessenek rám követ – én a húshoz tálalt rizsre lottyantottam). Kötelező elem még köretként a reszelt káposzta, a mustár és a tormánál is csípősebb vaszabi.
Mindezt azért érdemes felsorolni, mert a tonkacu ettől tonkacu, így ismert szerte a világon. Talán érdemes lenne a mi rántott húsunkat is – és más ételeinket – szabványosítani, hogy a hozzánk látogató pontosan beazonosíthassa őket.A panko, a szósz, a káposzta meg a vaszabi azonban csak hókuszpókusz, ügyes marketingfogás. Nem ezektől ízletes a tonkacu. Hanem – meggyőződésem – a kifogástalan alapanyagnak köszönhetően. Tonkacut nem táppal, antibiotikummal teletömött, két négyzetméteren tengődő disznó húsából készítenek. Hanem gondosan, akár ridegtartással nevelt sertéséből, ahogy azt egy tévéműsorban láttam: a gazda üvegpalackból itatta a disznókat!
Közös nyelv híján amúgy olaszosan csókot küldtem a szakácsnak, mire a felszolgálók kacagásban törtek ki, s persze a földig hajoltak.
Magyarok kivetítőn
A játékok felvezetéseként az 1964-es tokiói olimpia magyar sikereit kiállításon mutatták be a Magyar Kulturális Intézetben, amelyet Hasimoto Szeiko, a szervezőbizottság elnöke is megtekintett.
– Lehetőségeinkhez mérten igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar csapat otthonosan érezze magát Japánban – mondta érdeklődésünkre Palanovics Norbert, hazánk tokiói nagykövete. – A piros-fehér-zöld macaron süteményből minden csapattaghoz eljuttattunk egy-egy dobozzal. Olimpiai érmeseink ezenfelül arany-, ezüst-, illetve bronzbevonatú tortát kaptak a nagykövetség séfjének jóvoltából.
A nagykövetség kiemelt feladatának tekintette azt is, hogy a magyar csapat tokiói tartózkodása a nehézségek ellenére is zökkenőmentes legyen, továbbá azt, hogy a magyar csapatot és Magyarországot az olimpiai teljesítményén keresztül minél szélesebb körben megismertesse Japánban. A Magyar Kulturális Intézet és a nagykövetség olimpiai borítást kapott, a betérő vendégek fotókiállításon ismerkedhettek meg sportbüszkeségeinkkel, akiket Sibuján, a világ legforgalmasabb útkereszteződésében óriáskivetítőn is láthattak a helyiek. A Magyar Kulturális Intézetben a Japánban élő magyarok és a magyar csapatért szorító japánok együtt szurkolhattak a magyar sikerekért.
– Felemelő érzés volt az a támogatás, amelyet azoktól a japánoktól kaptunk, akiknek a szívében fontos helyet foglal el Magyarország. A Japán–Magyar Baráti Társaság közel négyszáz hagyományos japán ajándékot juttatott el a nagykövetség közvetítésével a magyar olimpiai csapatnak – jegyezte meg Palanovics Norbert. – Megható volt továbbá egy japán gyerekkórus lelkesedése, amelynek tagjai magyar dalokat előadva szurkoltak a csapatnak.
A magyar csapat eredményessége, illetve a nagykövetség olimpiával kapcsolatos aktivitása a helyi sajtó érdeklődését is felkeltette, egy japán kereskedelmi televízió például a magyar vízilabdáról és annak eredményeiről készített műsort.
Borítókép: Rendőrök járőröznek a tokiói médiaközpont bejáratánál. Feloldhatatlan ellentmondások. Fotó: Getty Images
