Itália örök

Itáliában a kosztolás ünnepi elfoglaltság, ezért aztán a „taljánok” gyakorlatilag egész életükben az életüket ünneplik.

A reggelik könnyűek.

Legfeljebb hatféle sonka és szalámi, sajtok, zöldek, gyümölcsök, gyümölcsök levei, tojás, lekváros és csokoládés piték, aprócska fánkok, egyéb sütemények, különféle kenyerek és zsemlyék, magok, szemek – s azután a kávék. Eszpresszók és ristrettók és capuccinók.

Aztán mindenki feszülten várja a delet, hogy illendő legyen kicsavarni az első prosecco- és limoncelloüvegek nyakát…

Az ebéd könnyű.

Tíz-tizenkétféle tészta ha van, pestós és olívás és paradicsomos és tenger gyümölcsös, s persze mindezek a dolgok spaghettire, penne rigatéra, fusillire, tortiglionira, bagettére, farfallére, rigatonira pakolva.

Amúgy ez itt már az itáliai dél, vagyis az igazán jó konyha vidéke.

Mert a dolog úgy áll, hogy a szegény vidékeken a legjobb a konyha. Ott tanultak meg a semmiből is csodát főzni a népek. Ezt bizonyítja az ellenpróba, vagyis a borzalmas angol és német konyha, és van egy kivétel, amelyik erősíti a szabályt, ez pedig Franciaország. A franciák soha nem voltak annyira szegények, ami indokolhatná a jó konyhájukat, ám – ellentétben az angolokkal és a németekkel – szétvetette őket az életöröm. No meg az affektálás. És egy kicsit az is szükséges a konyhaművészethez.

Amúgy kizárólag azért reggeliznek és ebédelnek errefelé a népek, hogy valamivel elüssék az időt vacsoráig.

Itt a vacsora a főétkezés.

Rezeda Kázmérék egy este úgy döntöttek, átmennek Minoriba, és a Santa Lucia hotel éttermében fognak vacsorálni. És úgy is lett.

A Santa Luciában vidám és kedves pincérnő fogadta őket, és eléggé szerteágazó étlap.

Előételnek volt például hideg, marinált füstölt hal, polip vajpuhára grillezve, pürével, tonhal pisztáciával, padlizsán füstölt bivalymozzarellával, meg volt az, hogy Tagliere Santa Lucia, con mozzarella di bufala d.o.p. e selezione di salumi e formaggi Campani.

Rezeda Kázmér ezt választotta.

És akkor kihoztak egy nagy fatálon úgy fél kiló felvágottat meg sonkát, fél kiló különféle sajtot plusz mozzarellát, mindezt zöldekkel, és Rezeda Kázmér meglocsolta olívával is, hogy jobban csússzon, aztán lecsúszott, és Rezeda Kázmér úgy érezte magát, mintha megette volna a nagymamát, Piroskát, desszertnek pedig a farkast. És ezzel sem lett volna nagyobb probléma, ha addigra nem rendeli meg főételnek a homárt vajas-pestós spaghettivel, koktélparadicsommal, miegyébbel.

De megrendelte. És ki is hozták. És annyira, de annyira gyönyörű volt, és olyan, de olyan finom, hogy Rezeda Kázmér azt is megette, közben igazi könnyeket sírt, mint Troppauer Hümér, a költő, amikor a legionáriusoknak nem tetszett az „Anyám, te vagy árva fiad egyetlen csillaga, hahó!” című költeménye.

Szóval megette Rezeda Kázmér, és elhatározta erősen, hogy többet nem eszik az év hátralévő részében (július volt).

Aztán evett még citromtortát, ivott grappát, Valdobbiadene proseccót, a ház borát fehér kiadásban, továbbá Pèppoli Chianti Classicót az Antinori család pincészetéből. És ristrettót is, mert arra gondolt erősen, hogy az majd életben tartja őt. De utóbb a még egy grappa hasznosabbnak bizonyult.

És utána lefoglalták az asztalt másnap estére.

És Minori lakossága kiült a Santa Lucia éttermének terasza köré, hoztak kis székeket, harapnivalót, mert híre ment, hogy itt van egy bolond magyar úr, aki a Tagliere Santa Lucia, con mozzarella di bufala d.o.p. e selezione di salumi e formaggi Campani után homárt rendel vajas pestós spaghettivel, miegyébbel. És most ülnek, és feszülten várják, hogy mi fog történni. Rezeda Kázmér pedig azon töprengett, amit egy talján dokkmunkás mondott neki előző nap a kikötőben, amikor kiderült, hogy Rezeda Kázmér magyar. Azt mondta neki a dokkmunkás az egyszerű emberek utolérhetetlen bölcsességével, hogy „Magyar? Az jó történet… Ha önök visszanéznek, van mit látniuk…”

És azt gondolta Rezeda Kázmér, hogy ezzel így vannak a taljánok is, és majdnem mindenki. S hogy ma már az a kérdés leginkább, vajon van-e még, akinek eszébe jut egyáltalán visszanézni…