Kései Holdra szállás

Úgy tűnik, az ossianos fiúk lenyugodtak. Legalábbis erről tanúskodik a felvonultatott tizenhárom letisztult, új szerzeményük.

A nyolcvanas évek közepe az „őszinte, kőkemény rock” haldoklásáról, no meg az új irányzatok (under­ground, új hullám, dark wave, heavy metal) terjedéséről szólt. A felnövekvő új generáció zsigerből elutasította az addig dívó – általa – áporodottnak, illetve ásatagnak tartott muzsikát, inkább maga választott magának – alulról szerveződő – új műfajt. Szerencsére akadtak még zászlóvivők, akiket nem sodort el az új hullám, az aktuális trendeknek sem hódoltak be, inkább a hagyományokat megőrizve, a zenét némileg modernizált formában, újragondolva járták a maguk útját.

A kemény rock alapjaira építkezve, ám az idők szavára hallgatva bontott zászlót az Ossian. A ’86-tól meredeken felfelé törő pályaív ’94-ben megtörik ugyan, de csak azért, hogy négy esztendővel később Paksi Endre alapító-énekes vezetésével és totális vérátömlesztéssel (értsd: vadonatúj tagokkal) csapjanak a húrok, illetve a dobok közé. A Titkos ünnep albumuktól kezdve aranylemezeiket csupán a platinaalbumok sora írja felül. Még manapság, a CD-eladások folyamatos lejtmenetének időszakában is.

Vajon mi lehet a titka ennek a vad és permanens vágtának, ráadásul egy olyan műfajban, amely bizonyos szubkultúrában ugyan makacsul tartja magát, ám a zenei fősodorból rég kikerült. A megfejtés valószínűsíthetően az igényes dalszövegekben (Paksi Endre), a könnyen megjegyezhető, újszerű megoldásokkal is kísérletező dallamvilágban (Rubcsics Richárd, Paksi), valamint a változatos hangszerelésben rejlik. Idesorolható még az alapító énekes-szövegíró különös, néhol többszólamú vokállal megtámogatott orgánuma, egyedi énekstílusa. Amitől az Ossian az lett, ami. Másoktól abszolút megkülönböztethető hangzású, stíluson belüli mozgásterét maximálisan kihasználó heavy/rock csapat.

Amely ráadásul termékeny is. Már az első korszakukban is évente jelentkeztek új albummal, e jó szokásukat a mai napig megtartották. Sorlemezből most épp a huszonötödiknél járnak, ami harmincöt esztendő alatt bizony nem kis teljesítmény. Talán ezért kapta A teljesség címet a kettős jubileumi album.

A Paksi Endre (ének), Rubcsics Richárd (szólógitár), Erdélyi Krisztián (basszus), valamint Kálozi Gergely (dob) négyes fogata a klasszikus rock/metal felállást jeleníti meg, amely mindjárt be is határolja a műfaj lehetőségeit. Csak épp nem az Ossiannál. Rubcsics a hathúros mellett a szintetizátor billentyűivel is kitűnően bánik, ami nem csupán a hangzásnak tesz jót, de azokat a bizonyos kereteket is szétfeszíti. Akár a többszólamú, elektronizált vokál. Ez mindjárt ki is tűnik a kezdő Kell egy szikra nótából, de emellett csodaszép zongoraintróval is megörvendezteti a nagyérdeműt a lassú tempójú, mégis ízig-vérig rocklíra Lassan ébredő tételében. A címadó, középtempóig felgyorsuló Teljesség, valamint a Nem elég az ég darabjában pedig akusztikus gitárt is bevetnek a cél érdekében. Ez utóbbi dalban egy szál maga látja el az ének kíséretét. Első hallásra némiképp meglepő, hogy 1969 júliusa óta miért most jut eszébe a szövegírónak Ember a Holdon címmel dalt írni, aztán gyorsan felszáll a fehér füst: „Hajónk az élet / Tengernyi gondon / Hegy-csúcsnak gondolt / Parányi dombon.” Hogy az élet mennyire tiporta meg az idén hatvanhárom esztendős metaldalnokot (s vele persze a mindenkori Ossian-formációt), arról viszont a következő sorok árulkodnak (Türelem és hatalom): „Ki a földbe tiporna / Az csak magához rántana / Le a sárba és nem látja, / Hogy mi ebben a dráma.”

Rubcsics villanygitár-játéka érdekes módon csupán villanásokra, egy-egy betétszólóra bújik elő, invenciózus, elegáns hangszerkezelése igazából az Engedj el instrumentális tételében teljesedik ki. Profiknál úgy illik, hogy ne csupán a kezdő-, de a zárónóta is emlékezetes maradjon – természetesen ezúttal sem kell csalódnunk. A Sztevanovity Dusán és fia, Krisztián alkotta Az, aki voltam opusa eredetileg Wolf Kati előadásában hangzott el, amit aztán a Rubcsics–Paksi szerzőpáros szépen kezelésbe vett, hogy egy vérbeli újkori Ossian-nóta szülessen belőle.

Úgy tűnik, a fiúk lenyugodtak. Legalábbis erről tanúskodik a felvonultatott tizenhárom letisztult szerzemény, amely nem borzolja feleslegesen a kedélyeket, mentes az öncélú virtuózkodástól, a magamutogatás pedig végképp hiánycikk.

(Ossian – A teljesség, CD, H-Music, 2021)