A laikus számára egy vár nehezen megközelíthető helyen, meredek sziklák tetejére emelt erődítmény sok méter vastag falakkal, amelyeket az ágyúgolyó sem üt át. Van víz, rengeteg hely az embereknek és az állatoknak, akár hosszú ostromot átvészelhetnek ott a védők. A vártorony a felhőkbe vész, a történelemkönyvek az ellent többször visszaverő hősi vitézek nevét zengik. Dombóvár erődítménye éppen hogy nem ilyen. A Kapos hordalékára – szép sárga színű homokra – épült vár maradványa alig pár méterrel emelkedik ki a környezetéből. A folyó nagyobb áradások idején körbeöleli, de általában könnyen megközelíthető. Kukoricás, akácos hely napjainkban a dél-dunántúli Dombó vára, amelynek létezéséről a legkorábbi forrás 1310-ben tesz említést. Rosszul.
Esterházy, a romboló
– Négy falcsonk áll ki az egykori várból, amelynek alaprajzát és főbb építési periódusait az előző évek ásatásai során sikerült nagy vonalakban rekonstruálni – tudjuk meg Berta Adriántól, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének munkatársától. A Szegedi Tudományegyetemen 2012-ben végző régész hét éve tárja fel a dombóvári várrom titkait. – A Kapos menti erősség a XIV. század legvégén vagy a XV. század elején épült. Az építmény szabálytalan téglalap alaprajzú épület volt, északi és déli oldalán egy-egy épületszárnnyal, feltehetően nyugatra néző kapuval, körülötte kettős fapalánkkal és több méter széles várárokkal. Az építés idejével kapcsolatos problémát a szigeterdei toronyvár oldja fel. Az alig egy kilométerre, szintén a mai város területén található erősség már a XIV. század elején állhatott.
A Dombaiak karrierjének másfél évszázados felívelésével együtt növekedett a családnak nevet adó erősség is. Az első nagyobb átépítésre Dombón a Zsigmond-kor végén kerülhetett sor, amikor a kapubejárót kiszélesítették, nagy kaputornyot emeltek a helyén, a déli oldalán álló palotaszárny szélességét majdnem a kétszeresére növelték. Ez utóbbit kívülről támpillérekkel is megerősítették, az egyik ilyen pillér áll napjainkban is teljes magasságában – ez a felfelé szélesedő téglacsoda. A reneszánsz átépítés során – feltehetően az 1520-as években – külső falgyűrűvel kerítették körül, emellett a kaputornyot is kibővítették és megerősítették.