Tudom, mi lesz most veletek

Sajnálom, Mehrdad, sajnálom, Behrukh. Isten legyen irgalmas hozzátok…

De Mehrdad hitt ebben. Mint említettem, mindig vidám volt, már puszta jelenlétével is feldobta az embert; ha kellett, vigasztalta a mieink csüggedőit, a honvággyal küszködőket. Tudta, hogy a „csoport” tagjai sem maguktól vannak itt, és nagyra értékelte, hogy hazájuktól távol is segítenek népének felépíteni egy arrafelé soha nem létezett, álomszerű demokráciát. Egyszer láttam csak könnyekkel küszködni. A PRT parancsnoka hiába faggatta, mi a baj, mi bántja, Mehrdad nem mondott semmit, csökönyösen hallgatott, és végezte a munkáját. Napokkal később tudtuk meg, hogy a tálibok lemészárolták a szüleit és falujának sok lakóját, mivel elterjedt róluk, hogy készségesen együttműködtek a „csoport” tag­jaival. Hetekkel később Mehrdad csak annyit mondott szomorúan: tudtuk, hogy nagy árat fizetünk a demokráciáért, de innen már nem lehet visszafordulni.

Nem tudom, most mi lesz veletek. 

Mi lesz most Behrukhkal, ezzel a keleti szépséggel, aki árva lányokat foglalkoztató varrodát vezetett Pol-i-Khumri (Pol-e Humri) közelében. A varrodát a „csoport” tagjai hozták létre, hogy enyhítsenek a nyomasztó munkanélküliségen. Az ott dolgozó leányok, árvák, özvegyek egyedül maradtak, sokszor elképzelhetetlen megpróbáltatásokon mentek keresztül. Behrukh, aki egész testet és arcot is takaró hidzsábot viselt, szerette ezt a varrodát. Olyan világról álmodott, ahol ő is és a többi nő is elegánsan öltözhet, nadrágot, esetleg szoknyát hordhat. (Egyszer, úgy mesélte, Kabulban a főiskolás barátnőivel még miniszoknyát is felvettek, ki tudja, honnan jutottak hozzá, de azt – látva a férfiak dühödt reakcióit – még ők is túlzásnak érezték.) Akkoriban, amikor Behrukh csaknem úgy öltözhetett, mint az európai nők, éppen a szovjetek „építették újjá” az ország demokráciáját, miután kicsit kétségtelenül rombolniuk és gyilkolniuk kellett. Behrukh úgy emlékezett arra a néhány évre, mint egy jobb élet reményteli kezdetére, noha tisztában volt azzal, hogy családja férfi tagjai gyűlölik a megszállókat (valamilyen oknál fogva ők hagyományosan már csak így nevezték mindig az éppen esedékes „újjáépítőket”). Behrukh vállalta azt is, hogy családja kitagadja, ha megtudják, hol él, hol vezet hozzá hasonló, jobb életben reménykedő lányok, árvák, özvegyek részére varrodát. Valamelyik fivére biztosan eljönne ide, és megölné. Ezért Behrukh úgy vélte, ezt a háborút végig kell csinálni. 

Nem tudom, mi lesz most veletek, Mehrdad, Behrukh és sok ezer, tízezer hozzátok hasonló, reménykedő férfi és nő. Sokat gondolok rátok. Tudom, hogy azt hittétek, a „csoport” tagjai végig fogják harcolni ezt a háborút, és nem hagyják, hogy amazok visszatérjenek. Tudom, hogy bíztatok bennünk. Hogy mindent egy lapra tettetek fel. Hogy hittetek valamiben, amiért most keserves árat kell fizetnetek. És sokat gondolok rátok is, a „csoport” tagjaira, akik nem cinikus parancsteljesítés céljából mentetek oda, hanem azért, mert tényleg hittetek abban, hogy erőfeszítéseitek nemes célt szolgálnak. Harc, pusztítás nélkül néha nem lehet új világot építeni. Sokszor példálóztatok ezzel, és igazatok volt. Harcotokat megharcoltátok, és néhányatok lélekben örökre ott is maradt a vad hegyek és veszedelmes szurdokok földjén.

Nem tudom, mi lesz most veletek, most, hogy ti is látjátok, mi lett a vége. Hogy becsaptak benneteket. Ahogy becsapták valamennyi Mehrdadot és Behrukhot is. Mehrdad soha nem alapít popzenekart, és soha nem nyit nyugati típusú kávézót Kabulban. Valójában sem erre, sem arra nincs igény. Behrukh soha nem vehet fel egyebet hidzsábnál, bár, hogy egészen őszinték legyünk, mindannyian tudjuk, hogy amikor ezeket a sorokat olvassátok, már legfeljebb halotti szemfedőt visel. 

Nem, nem igaz, hogy nem tudom, mi lesz veletek. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem volt bátorságom akkor azt mondani, ne higgyetek ezeknek. Ne higgyetek ezeknek, akik bombáztak és gyilkoltak benneteket, akik most magatokra hagytak titeket. Minket is magunkra hagytak már legkeservesebb harcainkban. Minket is odadobtak a szörnyetegeknek, aztán jöttek „újjáépíteni”, most mégis a „csoport” tagjai vagyunk, és igyekszünk emberséggel végezni kötelességünket.

Tudom, hogy ezt ti is így láttátok. De ennek már semmi jelentősége. Sajnálom, Mehrdad, sajnálom, Behrukh. Isten legyen irgalmas hozzátok…