Aztán nagyon nagy csend legyen!
A tucatnyi kis ötödikes a díszletek közé lapulva meg se mukkant. Lehetett tudni, mi lesz. A szomszéd szobában a színésznő felesel egy bácsival, aki az édesapját játszotta. („A Mensáros László!” – suttogta egy beavatott.) Majd átrohan ide, sírva az ágyra veti magát. Mi ott szuszogunk négykézlábra ereszkedve a takarásban, s lesünk, mint izzasztó matekórán a padszomszédunk munkafüzetébe, hogy megtudjuk, mi a megoldás.
Eddig néhány próba volt. Tologatták a széket, az ágyat, igazítottak a világításon. A színésznő minden alkalommal keservesen sírva fakadt, amit érdekes módon rögtön abba tudott hagyni, ha a rendező leállította. És bármikor zokogott újra, utasításra. Elhiteti azt az érzelmet, amit nem is érez. Ez a munkája. Veszekszik, elrohan, ágyra veti magát, sír. Snitt vége. „Ilonkám, ennyi elég lesz, befelé rázkódj, ne kívülre” – hangzott a felfoghatatlan instrukció. Ám a résztvevők értették. De szép, rejtélyes, izgalmas szakma a színészet, gondoltam.
A szerencsén múlott, hogy idekerültünk. Akkoriban ment óriási országos sikerrel a televízióban A Tenkes kapitánya sorozat. Ha meghallottam a Vujicsics Tihamér szerezte filmzene első ütemét, már transzba estem. Vágtat lován Zenthe Ferenc, és mindig győz az igazság, a cudar ellenséget leverjük, hiába ármánykodik Eckbert ezredes, azaz Ungváry László, meg a többi gaz labanc, Kibédi Ervinnel felerősítve. Az összes részt az utolsó kockáig végigvizslattuk. Mennyi mindenféle munka kell egy film elkészítéséhez. A Molnár Gyuri mintegy mellékesen megjegyezte, hogy az ő apukája például berendező. Hol? Hát a filmgyárban.
Hamarosan kiderült, hogy ennek óriási jelentősége van a mi ötödikes életünkben. Akkoriban, a hatvanas években az általános iskolások életre neveléséhez program volt a különböző termelőüzemek, gyárak meglátogatása. Lássa a gyerek, hogy működik az esztergapad, hogyan csavaroznak, kalapálnak, dübörögnek hatalmas vasak, fújtatnak gépmonstrumok. Pesti gyerekeknek egzotikus szafari volt vidékre vonatozni, megnézni, ahogy egy termelőszövetkezet földjén zajlik a mélyszántás, a silózás. Közben malacröfögéssel aláfestve, a termés növelése szempontjából fontos trágya szagával orrunkban érzékletes élményt kapunk a mezőgazdaság mindennapjaiból. Mindez nagyon tanulságos, mulatságos, de a csattogó gépek, aratásra váró mezők világa legyen a többiek jutalma. Mi valami nehezebb feladatra vágytunk.
„A filmgyár is gyár” – látta be végül javaslatunk életrevalóságát az osztályfőnök, Marika néni. Az érveléshez egyébként előkészítettük az ifjúsági mozibérletet, amelyre mottónak rányomtatták a kor ideológiai központjából származó mondatot: „Az összes művészetek közül legfontosabb a film.” Azt később tudtam meg, hogy az eredeti verzióban folytatódik a megállapítás, mégpedig ekképpen: „a propaganda szempontjából.”
A léha és könnyelmű lődörgés az ipar és a mezőgazdaság szórakoztató helyszínein tehát számunkra elmaradt. Mi a súlyosabbat választottuk. Ismerjük meg a művészi alkotás termelőbázisát! Nem rettenünk meg a filmalkotások műhelyének gyötrelmes kínjaitól. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – ha ezt nem is tudtuk még, de ösztönösen éreztük. Így villamosoztunk el a Lumumba (napjainkra újra Róna) utcai filmgyárba szakmai látogatás céljából.
Már a bejáratnál kezdődött az ámulat. Ott tényleg lehet, hogy maga Bara Margit kávézik a büfénél? És ez itt most nem is szereplés? Kijött egy filmből? Vagy mi mentünk be? Akárhogy is, gyönyörű néni. Még nem kamaszodtam, de a női szépség már igézően hatott rám. (Olyan titokban, hogy még magamnak sem vallottam be, plátóian szerelmes voltam Beata Tyszkiewicz lengyel színésznőbe, akit A szabadság első napja című filmalkotásban láttam. Sajnos valami Andrzej Wajda világhírű rendező lecsapta a kezemről.) Nem volt idő álmélkodni, vártak a munkafolyamatok. Az utószinkron-stúdióban kiderült, hogy hiába van a filmfelvevő kamerának hangsávja, gyakran kell utólag hiteles háttérzajt kelteni. Egy ajtó nyikorgása, csapódása még egyszerűen utánozható, de a leleményes hangászok lombsusogás, szélvihar, lovasroham hangját is „hozták” kütyüikkel. Mi mindennel lehet hangokat utánozni! Egy szekrényben ott sorakoztak herkentyűk, szerkentyűk, kuttyogtatók, csimpolyák, mindenféle bizgentyűk, amelyeket a szakemberek használtak hangaláfestéshez. Süvít orkán, morajlik tömeg, és nemcsak a jégpáncélon rian a repedés, de rian a kürtszó is csatába hívón. Minden hanghatást ki kell dolgozni, hogy ne legyen se sok, se kevés. A lódobogás látszólag egyszerű: két vasdarabbal kocogtatták le egy filccel bevont asztalon, de nagyon figyelve közben a vásznon poroszkáló paci lépteit, hogy összestimmeljen a ritmus.
Fokozva a szinte fokozhatatlant kitódultunk a stúdióból, s elvonult mellettünk merengőn, zárt, szigorú és egyszersmind szomorú arccal a színészkirály, Latinovits Zoltán. Megbabonázva néztünk a megközelíthetetlen zseni után. Villanásnyi felbukkanása igazolta a tételt, ami szerint az igazi nagy művész még meg sem szólal, nem csinál semmit, de már puszta jelenlétével magára vonzza a tekintetet, uralja a színpadot. Mint karizmatikus színész bárhová ment, körötte ott derengett zseniális alakításainak aurája.
Ezután nyertünk bebocsátást a Kosztolányi-regényből készülő film, az Aranysárkány díszletébe. Súlyos hallgatási fogadalommal, felfokozott izgalommal, mint egy kiképzett katonai felderítő alakulat – holott ötödikes gyerekek – helyezkedtünk el a becsapós, festett falemezek közé. Becsapós, mert a filmben ez mind igazi bútornak tűnt, itt a helyszínen viszont közelről láthattuk, hogy csupa hevenyészett, elnagyolt darab. Ám mire képes az ügyes világítás, a kamera mozgása! És végül még a vágószobai utómunka is csodákat varázsol.
Fülelve, vizslató szemmel lestük a titkokat. Egy igazi, napjainkban már szokásosan a mozik hírveréséhez forgatott „így készült” werkfilm élő verziójába kóstolhattunk bele. Minden kis részlet varázslatosnak hatott. Még az is, hogy az ágyra vetődő színésznő (Béres Ilona) zsebéből kiszóródtak a tökmagok, amiket a szünetekben rágcsált izgalmát csitítandó.
Az Aranysárkány a moziban nézve megrendítő dráma. Mi ott a filmgyárban csak lestünk. Semmiségekből varázslat készült. Persze zseniális művészekkel. Szakadékony, összeeszkábált díszletfalak között egy festett világ illúziója ejtett rabul. Egy gyár, egy ipari üzem, amely mesét és káprázatot termel, amelyek nem kevésbé valódiak, mint a meséiről hallgató, álmait rejtő, valóságtól elgémberedett élet.
Borítóképen Szerényi Gábor rajza
