Nincs irodalmunkban még egy olyan író, aki úgy tudna elmesélni egy (kis)vendéglői étkezést, mint Krúdy Gyula. Ábel egyenesen előírná az orvosoknak, hogy súlyosabb betegségeken átesett pácienseik lábadozásához, az esedékes vitaminkúrán és gyógytornán túl kötelezően felírjanak a receptre egy-egy immunerősítő Krúdy-novellát is. A patikus végigfutna szemével a vényen, majd kirakna a pultra egy doboz aszpirint, egy levél C- és B-vitamint, és végül az Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellát fénymásolatban, esetleg pendrájvon – a páciens életkorának függvényében. De természetesen más Krúdy-mű is bevethető lenne, az orvos megítélése szerint. A gyógyulási idő nagy valószínűséggel megfeleződne, s a korábban a gyógyszerek által felélt pír hamar visszatérne betegünk arcára. Nincs ebben semmi titok, a logikai lánc a következő: jó étvágy nélkül reménytelen bármiféle lábadozási kísérlet, a betegség alatt duzzogni visszavonult étvágyat elő kell csalogatni, szakkifejezéssel: gerjeszteni, Krúdy pedig éppen ennek a nagymestere.
Ábelnek mindig akkor esett a legjobban az ebéd vagy a vacsora, amikor előtte Krúdyt olvasott. (A reggeli csak azért nincs a sorban, mert sem ébredés előtt, sem a zuhany alatt nem szokott olvasni.) És hát a legvérmesebb állatvédőnek is összefut a nyál a szájában, amikor ilyeneket olvas, hogy: „Mielőtt a libahús komoly elfogyasztásához fogott volna, villájára tűzködött kenyérhéjakat, amelyeket a zsíros tálban különböző helyekre rakosgatott, mint a horgot szokás kivetni. Elhelyezvén a jövendőbeli örömöket, trombita alakú mandzsettáját hátrahúzta két kezén, és mutató- és hüvelykujjai közé fogta a kiszemelt húsdarabokat.”
Az sem kizárt, hogy egy-egy Krúdy-olvasmány időnként megtizedeli a vegetáriánusok sorait, s számosan közülük szemlesütve kérezkednek vissza a rendes, hétköznapi étkezés bordó színű sonkaszeletekkel, velős koncokkal ékesített bástyái mögé.
Napjainkban talán csak egyetlen tollforgató közelíti meg a Krúdy-féle gasztronómiai magaslatokat. Az, aki – bizonyára nem véletlenül – éppen Krúdy egyik íróhősének, Rezeda Kázmérnak a nevét választotta fedőnevéül, és aki éppen lapunk hasábjain meséli el időről időre legújabb gasztronómiai és vinológiai kalandjait.
Míg az eredeti Rezeda unatkozó és kalandvágyó polgárasszonyok között aratta a maga babérjait, kései névrokona a konyhák, bográcsok, éttermek és borospincék világának nagy tudású és jól értesült bennfentese. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a nők körében szerezhető, nem konyhai felhasználású babérokat feltétlenül nélkülöznie kellene, de erről pontosabb információink nincsenek.) „Vannak egyszerű kosztok, ünnepiek, varázslatosak, különlegességek és furcsaságok, van a házi koszt meg az üzemi, a menza és a szomszéd néni főztje […]” – írja korunk Rezedája, aki e történeteknek nemcsak írója, de hőse is – „van sós, édes, savanya és keserű – sőt ezek kombinációi is vannak, van ázsiai konyha és dél-amerikai konyha, van német konyha is, bár az értelmezhetetlen. – És van a pörkölt… Ezt már Rezeda Kázmér tette hozzá magában, és lássuk be, igaza volt. Mert van minden, és aztán van a pörkölt. A pörkölt úgy lebeg az étkek felett, mint Isten lelke a vizek felett.” De ez ne sarkalljon arra senkit, hogy vizet tegyen a pörkölthöz, mert az tilos! – inti meg szigorúan olvasóját a szerző. Nos, így írna Krúdy, ha kortársunk lehetne.
Ábel korgó gyomorral, ergo: borús kedvvel lépdel a Bajcsy-Zsilinszky úton, és azon tűnődik, hogy hová tűntek azok a régi jó kisvendéglők, fogadók, amelyekben Szindbád, a Vendelinek, Rezeda Kázmérok és annyian mások megélhették az élet teljességét a sárgán gyöngyöző falusi húsleves, duzzadó töltött káposzták vagy bő, paradicsommal kevert lében úszkáló borjúvirsli elfogyasztása közben. Mert hát az érthető, hogy az idő rettenetes malmában lejárnak korok és emberek, szokások és hangulatok, na de enni, jót enni mindig szerettek az emberek, az evés szeretetének mégiscsak az idő sodra fölött konokul átívelő hídként kellene állnia! És mégsem. Ábel legalábbis a belvárosban nem talált egyetlen olyan vendéglőt sem, amely maradéktalanul kielégítette volna igényeit.
Ez nem jelenti azt, hogy fenn hordja az orrát, sőt. Nagy megértéssel és szeretettel viszonyul a vendéglátós világhoz, hiszen már-már brancsbélinek számít. Mesterszakács apja révén ugyanis már korán megismerte és meg is szerette a vendéglői konyhák különös, százféle szagtól és illattól terhes világát, s valahányszor belép egy vendéglőbe, a lengőajtón át a pincérek válla fölött a vendégtérbe be-bekalandozó illatfoszlányok régi emlékeket kavarnak fel benne. Gyermekkorában ritkán jártak étterembe, talán azért is, mert az nem vetekedhetett az otthoni menüvel, amely a legegyszerűbb, de mesteri módon elkészített ételektől az Esterházy-rostélyosig, a kaszinótojásig vagy éppen a román konyha híres „boeufsalátájáig” (főtt marhahús, húslevesből kölcsönvett zöldségek, pácolt uborka – mindezek felkockázva, továbbá zöldborsó és majonéz keveréke) terjedt. (Igaz, a Ceauşescu-rezsim nyolcvanas évekbeli nadrágszíj-politikája aztán alaposan megrostálta a felhozatalt. Csak a naiv ember hiszi azt, hogy a politika és a gasztronómia közt nincs kölcsönhatás.)
Talán apjának is köszönhető, hogy Ábel végül nem lett megrögzött étterembe járó, nem törzsvendége egyetlen restinek sem. Hogy pár éve mégis kénytelen volt szemlét tartani a belvárosi vendéglők fölött, annak nyomós okai vannak. Az ilyen okokat Ábel a cipője talpával szokta elnyomni, de van, amikor ez kevés. Történt ugyanis, hogy egy napon a hivatal, amelyben dolgozik, a vadonatúj belvárosi épületből egy ódon, de patinás, szintén belvárosi irodaházba költözött. Míg az előbbiben a menza a legfelső emeleten működött, ez utóbbiban az alagsorba került. És hát ekkor jelentek meg Ábel ebédidejében a „nyomós okok”… Már azt is nehezen viselte, amikor látta őket a falak mentén el- vagy a pult alól kisétálni, esetleg elviharzani, de amikor néhány éve a rakott krumplijából, mint valami emlékkönyvből a lepréselt rózsa, egy ellapított csótány esett ki, örökre búcsút mondott a menzának.
Így került gasztromigránsként az utcára. De ebédelni „necesse est”, elhatározta hát, hogy körülnéz a belvárosi vendéglők világában. Hát… Bár nem pályázunk gasztroírói babérokra, azért tapasztalatairól majd beszámolunk.
Apropó gasztroírók! Ábel megnézte a neten az úgynevezett gasztronómiai írók listáját. Sem Krúdy Gyula, sem Rezeda Kázmér nem szerepel rajta. Ettől kezdve hitelessége annyi, mint a vízzel főzött pörköltnek.
