Nem volt könnyű visszazökkenni a dolgos hétköznapokba, kezdi a tanárnő a szülői értekezletet, majd a szája szegletében egy félmosollyal rögtön korrigálja is magát: nem könnyű visszazökkenni. Legalább figyel az érzéseire.
Ül a gyerek az ágy szélén reggel fél hétkor, és erősen gondolkodik. Háromnegyedkor még mindig ugyanúgy. Arcára van írva a kínzó kérdés: miért kell iskolába járni? Naponta körüljárjuk a témát ébredéskor vagy este, a lefekvés előtt. Kell hozzá bizonyos fáradtsági szint. A vége mindig ugyanaz: muszáj menni? És csak ül az ágya szélén gondterhelten. Így megy ez szeptember első heteiben. Olvassak naplót? – kérdezem, mert a napló visszavisz a kezdőpontra, a keletkezés idejére, amikor nem voltak kínzó és megválaszolatlan sejtelmei. Egzisztenciája a szülők gondja volt, az egzisztenciális kérdések meg – miért vagyok, mire születtem, mi dolgom a világban? – még jó pár évig váratnak magukra. A napló keletkezése ködbe vész. Az ősbizalom idejébe, oda, a forráshoz vissza lehet menni, megpihenni, és újra erőt meríteni. Nyitom a könyvet, a régi papírlapon lovak nyargalnak, velük kellene most mozdulni, öltözni, reggelizni, elindulni az iskolába végre.
Mennyi nehézségen túl vagyunk, mennyi akadályt leküzdöttünk már! A napló a tanú rá: a harmadik gyerek pocaklakóként megszokja, hogy zajlik az élet körülötte. Rá lehet hagyatkozni, beszélni hozzá, és fülelni, hogyan érzi magát – mint hal a vízben –, felismerni, amikor már készülődik, aztán pedig micsoda küzdelem megszületni! Előre, előrejutni mindenáron. És micsoda munka jóllakni az újszülöttnek! Hatalmas erőbedobással dolgozik: sípolva szuszog, nyeldekel, mert nagyobb a korty, mint a hely a pici szájban, és valamikor levegőhöz is jó volna jutni… Tehát ez nem cumisüveg, amelyből egyforma tempóban csordogál a langy lé. Ez maga az élet: változatos, az eleje híg ital, az alja sűrű „főzelék”, hogy ne csak a szomjat oltsa, az éhséget is elverje. Meg kell érte dolgozni, főleg néhány naposan! Már ez is rugalmasságra tanítja a babát, hogy alkalmazkodjék az új helyzetekhez, megtanulja a maga hasznára fordítani a váratlant és az ismeretlent.
A bátyók ilyenkor is körülveszik, „de örülök, hogy kibújtál”, mondja a kisebbik, és kedvesen ölelgeti – csak nehogy túl erősen szorítsa, akkora benne a jóindulat… A nagyobb báty komolyabb, meghatódva becézgeti a babát, de máris kísérletezne vele: tenyerébe rakja a nyílvesszőt figyelve a reflexeket, rácsukódik-e önkéntelenül az öt pici ujj, és ugyanezt az öccse talpán is ellenőriznie kell. Nagy a sürgés-forgás a házban.
Képzeld el, álmodási élete van a kistesónak, újságolja a középső, és mert nem érti, mindenkivel megosztja az aggodalmát, hogy az öccse nem tud járni és beszélni. Másra számított. Most kissé csalódott, hogy a várva várt testvér nem reagál kellő intenzitással a megmozdulásaira. Pedig ő tényleg mindent elkövet, egész nap a baba körül sertepertél, foglalkoztatja, elhalmozza könyvekkel, játékokkal, és bár résen vagyok, újra és újra megtelik az ágy kockával, legóval, plüssel. Nem szeret engem a kistesó? – kérdezi kétségek között. Szerencsére van neki is naplója, amelyből kiolvassuk, hogy ő is ilyen alvó babaként kezdte. Ez egy időre megnyugtatja. Masszírozza, morzsolgatja öccse ujjacskáit, és édesen kérdezgeti. Legutóbb ezt mondja: na mi van, kistesó, már egy éve várlak! Hogyhogy? – csodálkozom. Hát jól befúrta magát a cseresznyébe – magyarázza –, a fülére ragadt a cseresznye. Aztán ment, ment, talált egy körtefát. Felmászott a körtefára, leszedett róla egy körtét, megette. Utána hazajött – meséli.
Nahát, akivel ilyen dolgok történnek három hónaposan, mi az annak elindulni az iskolába?! Persze tudom, nem mindig könnyű, de hát hallod, a tanárnőnek sem. Lehet, hogy olyankor ő is a gyerekkori naplóját forgatja?
Borítókép: Pexels
