Éjfél előtt tekergőző, lágy dallam kúszik a fülembe. A hangok a homokbánya felől jönnek, mire elérik a falut, megszelídülnek, mégsem ringatnak álomba. Miért éppen most? – dohogok magamban ki tudja hányadszor, amióta megnyílt az országút melletti zenés szórakozóhely. És számolgatom, hány órát tudok majd pihenéssel tölteni az első kakaskukorékolásig, aztán a hajnali harangszóig. És csak számolom a bárányokat…
Amióta a kisörsi homokbánya tevékenységét szigorodó feltételekkel ugyan, de öt évre mégiscsak meghosszabbították, a bánya kivonult a salföldi területről. A tájrekonstrukció azonban elmaradt. Ökológiai szempontból a külszíni bányászat az egyik legkárosabb ipari tevékenység, ezért a jog a munkafolyamat szerves részeként tekint a rekultivációra, az eredeti állapot visszaállítására. Elvileg. A környezet megóvása, a rét és a legelő helyreállítása helyett azonban mi történt? A felhagyott, romos ipari épületben zajos vendéglátóhely létesült.
A nemzeti park területén. A tájrombolás, a talaj-, víz-, lég- és zajszennyezés a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkba beékelődött, működő homokbánya területén a szovjet időket idézi. Csak most az idegenforgalom az új isten, rá hivatkozva a környezet és az ember közötti egyensúly megbontása megint nem probléma. A pénz beszél, a kutya ugat (falun legalábbis). Az életminőségi szempontok a turizmus nevében simán lesöpörhetők.
Idén nyáron az erdélyi Verespatak a világörökség része lett. A római kori bánya a veszélyeztetett helyszínek listájára is felkerült. Az UNESCO Világörökség Bizottsága döntött, a szavazatoknak azonban sajnos nincs anyagi vonzatuk, per viszont zajlik az ügyben, mert a Roşia Montană Gold Corporation megvásárolta a bányalicencet, de a megnyitáshoz szükséges engedélyeket már nem tudta beszerezni. Sorozatos tüntetések robbantak ki ugyanis a beruházás ellen, amely a vitatott ciántechnológiával bányászott volna ki 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt az Erdélyi-érchegységből.
A faluban évezredek óta bányászatból élnek az emberek, ez a mesterség apáról fiúra szállt. A gigantikus beruházás nyomán, a folyamatos robbantások és a hatalmas por miatt azonban élhetetlenné válna az élet. Az optimisták szerint az UNESCO döntésével új távlatok nyíltak, bár azt is hozzáteszik: megvédtük az emlékművet, de nem lesz pénzünk fejleszteni. Az örökségvédelem szószólói abban hisznek, hogy a turizmus jelentheti Verespatak jövőjét.
A bánya persze munkát ad a helyieknek. A környezeti károkat elszenvedő területek láttán azonban felmerül a kérdés: meddig éri ez meg a helyi munkaerőnek, és főleg milyen áron? Ki lesz az, aki a nyereséget zsebre téve még időben távozik, és kire marad a sebzett táj? Vajon annyira vonzó lenne a Balaton nyugati medencéje akkor is, ha elődeink hagyták volna elbányászni a Badacsonyt vagy a Hegyestűt, ahol ma már geológiai park várja a kirándulókat a bezárt bánya helyén?
Milyen jövő áll Verespatak előtt, és mitől maradnak élhető helyek a számunkra oly vonzó települések? Amikor majd környezetvédelmi okokra hivatkozva végleg bezár a bánya, valóban nem marad más megélhetési forrás, csak a turizmus? A településeken is múlik, miből gazdálkodnak, hisznek-e egyáltalán a közösség belső erőforrásaiban, a helyi alkotókra alapozott művészeti élményben vagy csak a zajos tömegfesztiválokban. Bár amíg a profit az egyetlen érv, aligha lehet számon kérni a jó ízlést. De kialakíthatók-e legalább jóféle egyensúlyok, határt lehet-e szabni az idegenforgalomnak, épp csak annyira, hogy a turistacsalogató programok azért még ne tegyék pokollá a lakosság életét? Kinek fontos a helyiek nyugalma?
Borítókép: Az aranytartalmú érc aprítására szolgáló aranyzúzó malmok. Fotó:Fortepan/name of donor
