Emma Raducanu egyetlen éjszaka alatt lett világsztár. A mindössze 18 éves teniszező szeptember 12-én legyőzte a US Open döntőjében a kanadai Leylah Fernandezt, így ő lett az első selejtezőből főtáblára jutó játékos, aki valaha Grand Slamet tudott nyerni, és az első brit negyvennégy év óta, aki elhódította a címet.
Azonban Emma Raducanu nemcsak kiváló sportteljesítményt hajtott végre, hanem az évtizedes brit bevándorlásvita poszterlánya is lett.
Romániai apa és kínai anya gyermekeként látta meg a napvilágot Kanadában, ahonnan kétéves korában költözött át a család Dél-London Bromley kerületébe, három évvel azelőtt, hogy a kis Emma ütőt fogott volna. Mivel iskoláit a környéken végezte, akcentusára nem panaszkodtak a szomszédok, a családdal szemben mégis volt egyfajta távolságtartás. Majd eljött 2021 szeptembere, és Raducanu a legünnepeltebb brit lett a földön, akinek a királynő, a cambridge-i hercegné éppúgy gratulált, mint Nigel Farage vagy Sadiq Khan. Adil Ray, a Good Morning Britain műsorvezetője úgy sommázta a helyzetet, hogy „ha teniszdöntőt játszol, brit vagy, ha viszont munkás egy építkezésen, futár vagy felszolgáló, akkor román”.
Az Oxfordi Egyetem kutatása szerint az angolok a fehér, angolul tudó, megfelelő készségekkel és tanulmányokkal rendelkező bevándorlókat látják szívesen, akik Európából és más keresztény országokból érkeznek.
Románia és Bulgária azonban sok brit számára szitokszóvá vált, mivel uniós csatlakozásuk után számos nem megfelelő képzettséggel és nyelvtudással rendelkező munkavállaló érkezett onnan. Néhány évvel ezelőtt egy hazai oldalon lehetett olvasni, hogy a magyarok szerencsés helyzetben vannak, mivel az angolok többsége nem tudja őket hová tenni. Messze jobban állunk, mint a románok vagy a bolgárok, akiket a hozzászóló maga hallotta, hogy brit beszélgetőtársai „cigányokként” emlegetnek.
A britek nemcsak a románok és bolgárok iránt viseltetnek előítéletekkel.
A franciák többségében elviselhetők, mivel konyhájuk finom, és kifogástalan a stílusérzékük, de borzalmasan beszélnek angolul, ami sokat levon az értékükből. A németek jól beszélnek – esetleg némi vicces akcentussal –, jó munkavállalók, a britekhez mérten is szeretik a sört, de mégiscsak a náci Németország leszármazottjai, tehát csak csínján velük. A spanyolok túl mediterránok, akárcsak az olaszok, de a temperamentum megbocsátható egy jó pita ellenében Barcelonában vagy némi pizzáért cserébe Toszkánában. A belgák, a luxemburgiak, a hollandok és dánok rendben vannak, jól beszélik a nyelvet, és végül is Németalföld a Csatorna túloldalán van, de mindenki más gyanús. A portugálok, a görögök és ne adj isten a kelet-európaiak biztos, hogy romlásba döntik a brit gazdaságot – szólt a Brexit-pártiak kedvenc érve, amely mellett sokan szavaztak szívesen. Nem véletlen, hogy a bájos bárányokkal tarkított csendes vidéki Angliában vannak olyan települések, ahol a helyiek inkább összeadják a falu orvosának a magasabb fizetést, hogy biztosan brit bennszülött gyógyítsa őket, semmint hogy az orvoshiányt kihasználó kelet-európaiak vagy akár a Nemzetközösségből Angliába származó bevándorlók lássák el őket.
A britek más népcsoportokhoz való hozzáállásáról tanulmányok és regények szólnak.
Nem csoda, hogy a Brexit óta a sajtó megpróbál minden kapaszkodót megragadni, hogy legalább az országban lévő bevándorlókat ne utálja ki az angol néplélek. Emma Raducanut színes háttere és sportteljesítménye a „jó bevándorló” tökéletes példájává teszi, ám ez valószínűleg keveset segít a fehér ruhát legfeljebb éttermi egyenruhaként látó konyhai kisegítőkön.
Borítókép: Emma Raducanu. Fotó EPA/JOHN G. MABANGLO
