Évtizedeken át úgy éltek közöttünk, mintha párhuzamos világ lakói volnának. Egy levegőt szívtunk velük, laktanyáik a mi házaink, gyáraink közé ékelődve működtek, nem mondhatni éppen, hogy észrevétlenül, de mi azért igyekeztünk úgy tenni, mintha egyáltalán nem léteznének. Nemcsak azért, mert megszállók voltak, idegen, keleti horda, akik negyven-egynéhány évvel korábban, érkeztük után hosszú évekig gyilkoltak, erőszakoltak és raboltak minket, magyarokat, hanem azért is, mert az égvilágon semmit sem tudtunk kezdeni a jelenlétükkel. Egy régi háború folyamodványaiként itt felejtették magukat, szemmel láthatóan az örökkévalóságra berendezkedve minálunk.
Vasárnap hajnalonként a kiserdő felől feldübörögtek tankjaik. Lőgyakorlatra mentek valahová, s ehhez el kellett haladniuk a lakótelep mellett. T–34 hajtóműveik brutális bömbölésével, lánctalpaik éktelen csikorgásával figyelmeztetve minket, hogy ha ritkán látjuk is őket, azért még itt vannak. Új világháborúra készültek, mi pedig az irántuk érzett mérhetetlen megvetéssel és gyűlölettel bámultuk őket. Vasalt csizmáikban, jellegzetes pacsulibűzt maguk után húzva nagy ritkán bukkantak fel az utcáinkon. Inkább a tisztjeik jártak társadalmi rendezvényekre; hájas, tokás, vodkától püffedt képű Homo sovieticusok, mély torokhangon vartyogva, a hódító megvetésével kezelve mindenkit.
Igazából a sorkatonáikat nehéz volt gyűlölni. Szinte gyerekek voltak még ők is, kopaszra borotvált fejű, ijedt szláv és mongol arcok, mindenféle tádzsik, üzbég kölyök, akikre történetesen ugyanannak a birodalomnak az egyenruháját húzták.
Egy napon szemtanúja voltam annak, hogyan büntetik őket. Új korszak elején jártunk akkor már, a mozikban láttuk a Star Warst, és úgy sejtettük, hogy Luke Skywalkerhez és Han Solóhoz hasonlóan a mi jövőnk odakünn vár ránk, a világűrben.
Azt a szerencsétlen orosz kiskatonát egy forró nyári napon verték halálra korbáccsal. Eredetileg nem szánták látványosságnak a büntetés végrehajtását, nem tehettek arról, hogy a szemközti Fémmunkás vállalat üzemi étkezdéjéből, a negyedik emeletről remekül rá lehetett látni a ruszki laktanya udvarára. A melósok és a bérszámfejtő kisasszonyok épp ebédeltek a napfényes étkezdében, s mi is néhányan, kölykök, akik a szomszédos uszodában táboroztunk azokban a napokban.