Kikötözött kiskatona

Egy régi háború folyamodványaiként itt felejtették magukat, szemmel láthatóan az örökkévalóságra berendezkedve minálunk.

Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg

Egyszer csak valaki észrevette, hogy furcsa, nyugtalanító dolog történik a laktanya udvarán. Az ebédlőben egyszeriben csend lett. Odaát egy kiskatonát kikötöztek, és egy tányérsapkás tiszt a felsorakozott ezred szeme láttára korbácsolta addig, amíg a fiú háta egyetlen véres masszává nem vált, élettelenül csüngve a köteleken. Azt mondtam, halálra verték, de nem tudhattuk, így volt-e valójában. A melósok és a bérszámfejtő kisasszonyok döbbenten nézték egy darabig. A kanalak, kések, villák csörgése elhalt, és lassan mindenki visszavitte tálcáját az alumíniumállványokra, s szótlanul kikullogott az ebédlőből. Néhányan lementek cigarettázni; a gyár főépülete mellett, vékony fűsávon szovjet harckocsik sorakoztak, üresen, de lövegüket jelentőségteljesen a gyárra irányozva. Ott szabadon lehetett pöfékelni.

Egyszer persze szemtanúja voltam jutalmazásnak is.

Ugyanebben az évben történt, azt hiszem, 80 nyarán. A Városi Moziban fél négykor, háromnegyed hatkor és nyolckor a Hair ment. Akkoriban nem voltam oda a zenés filmekért, de mit volt mit tenni, állítólag jó film ez a Hair, vettem magamnak jegyet a háromnegyed hatosra.

Erkély, kilencedik sor közepe, a választó után – a legtutibb hely a földkerekségen, ahonnét filmet lehet nézni. Az erkély szinte üres volt, egészen a lámpaoltás előtti pillanatokig. Először csak valami ütemes dübörgésre figyeltem fel. Csizmák dübörgése! Az ajtóban tányérsapkás tiszt jelent meg, és mély, torokhangú vartyogással beparancsolta a magával hozott szakaszt. Jobb, bal, katonásan, szinte díszlépésben dübörögtek be az erkélyre, aztán néma csendben, karót nyelve ültek le az első nyolc sorban. Nem néztek se oldalra, se hátra, mereven előreszegezték tekintetüket. Jutalomból jöhettek el a moziba, és nyilván a tisztnek sejtelme sem volt arról, milyen filmet adnak. Haj. Hülye cím. Mi baj lehet egy filmből, amelyiknek ez a címe…

A Hair eredeti angol hanggal ment, magyar felirattal. A szovjet szakasz kölyökkatonái egy árva kukkot sem értettek a szövegből. Mégis, mindent értettek a filmből, pedig nem is volt hajuk. Vagy tán éppen azért.

New York színei, a Central Park, a vidám, táncoló fiatalok, MacDermot remek zenéje, az ének… Úgy vigyorogtak a kis ruszkik, mint a tejbetök, továbbra is fegyelmezetten előreszegezve tekintetüket, kezüket térdükön nyugtatva. Aztán észrevettem, hogy egyik-másik önkéntelenül is dobogni kezd a zene ütemére. A tiszt először még rájuk förmedt, és akkor kis időre csend is lett megint, de a következő dalnál már mind dübörögtek csizmás lábukkal, vigyorogtak, és egész testük a zene ritmusára rángott.

A tiszt oldalt állt, a nyolcadik sor végén, és erősen törhette a fejét, hogy mit csináljon, de egyelőre még kivárt.

A baj akkor történt, amikor a szakadt Berger tiszteletét tette Sheila szüleinek puccos fogadásán. Már akkor széles vigyorra húzódott a sok szláv, mongol, tádzsik, üzbég száj, amikor Berger a farmerdzsekijében végigsiklott az öltönyös, finom úri vendégek között. Aztán, amikor énekelni kezdett, felpattant az asztal tetejére, és arról dalolt, hogy szabad, és a Jóisten addig növesztheti a haját, amíg akarja, az erkély első nyolc sorában elszabadult a pokol. A kiskatonák talpra szökkentek, és üvöltve, ujjongva biztatták Bergert, aki másik kontinensen, másik háborúra fittyet hányva üvöltötte világgá, hogy szabad és szabad is marad.

A tiszt hiába toporzékolt, a szakasz katonái ügyet sem vetettek rá. Ölelkeztek, kiabáltak, fütyültek. A dal még véget sem ért, amikor két szovjet tábori rendész lépett be az erkélyre, a lámpákat ebben a pillanatban felkapcsolták, és a vetítésnek egyszeriben vége szakadt.

A szláv, mongol, üzbég és tádzsik fiúk ott álltak boldogságtól kipirosodott arccal, de már nem dobogtak, nem tapsoltak. Karjuk lehanyatlott, és lassan erőt vett rajtuk a félelem. A tiszt üvöltve zavarta ki őket. Amikor lemasíroztak az emeletről, a Városi Mozi épülete beleremegett vasalt csizmáik ütemes csattogásába.

Hosszú percek teltek el, míg a vetítést újraindították.

Amikor a film végén Bergert elnyelte a csapatszállító gép, hogy a barátja, Claude Hooper Bukowski helyett őt szállítsa egy másik kontinensre, mások háborújába, és szívszaggatóan azt énekelte, hogy ő a jövőjét odakünn, a világűrben képzelte, ahogy a filmek ígérték nekünk, elszorult a torkom. A szláv, mongol, tádzsik meg mindenféle fiúkra gondoltam, s arra, őket vajon melyik kontinensre, melyik háborúba viszik tőlünk büntetésképp.

Aznap nem tudtam gyűlölni őket.

Borítókép: Szovjet tüzértisztek. Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg