Évtizedeken át úgy éltek közöttünk, mintha párhuzamos világ lakói volnának. Egy levegőt szívtunk velük, laktanyáik a mi házaink, gyáraink közé ékelődve működtek, nem mondhatni éppen, hogy észrevétlenül, de mi azért igyekeztünk úgy tenni, mintha egyáltalán nem léteznének. Nemcsak azért, mert megszállók voltak, idegen, keleti horda, akik negyven-egynéhány évvel korábban, érkeztük után hosszú évekig gyilkoltak, erőszakoltak és raboltak minket, magyarokat, hanem azért is, mert az égvilágon semmit sem tudtunk kezdeni a jelenlétükkel. Egy régi háború folyamodványaiként itt felejtették magukat, szemmel láthatóan az örökkévalóságra berendezkedve minálunk.
Vasárnap hajnalonként a kiserdő felől feldübörögtek tankjaik. Lőgyakorlatra mentek valahová, s ehhez el kellett haladniuk a lakótelep mellett. T–34 hajtóműveik brutális bömbölésével, lánctalpaik éktelen csikorgásával figyelmeztetve minket, hogy ha ritkán látjuk is őket, azért még itt vannak. Új világháborúra készültek, mi pedig az irántuk érzett mérhetetlen megvetéssel és gyűlölettel bámultuk őket. Vasalt csizmáikban, jellegzetes pacsulibűzt maguk után húzva nagy ritkán bukkantak fel az utcáinkon. Inkább a tisztjeik jártak társadalmi rendezvényekre; hájas, tokás, vodkától püffedt képű Homo sovieticusok, mély torokhangon vartyogva, a hódító megvetésével kezelve mindenkit.
Igazából a sorkatonáikat nehéz volt gyűlölni. Szinte gyerekek voltak még ők is, kopaszra borotvált fejű, ijedt szláv és mongol arcok, mindenféle tádzsik, üzbég kölyök, akikre történetesen ugyanannak a birodalomnak az egyenruháját húzták.
Egy napon szemtanúja voltam annak, hogyan büntetik őket. Új korszak elején jártunk akkor már, a mozikban láttuk a Star Warst, és úgy sejtettük, hogy Luke Skywalkerhez és Han Solóhoz hasonlóan a mi jövőnk odakünn vár ránk, a világűrben.
Azt a szerencsétlen orosz kiskatonát egy forró nyári napon verték halálra korbáccsal. Eredetileg nem szánták látványosságnak a büntetés végrehajtását, nem tehettek arról, hogy a szemközti Fémmunkás vállalat üzemi étkezdéjéből, a negyedik emeletről remekül rá lehetett látni a ruszki laktanya udvarára. A melósok és a bérszámfejtő kisasszonyok épp ebédeltek a napfényes étkezdében, s mi is néhányan, kölykök, akik a szomszédos uszodában táboroztunk azokban a napokban.
Egyszer csak valaki észrevette, hogy furcsa, nyugtalanító dolog történik a laktanya udvarán. Az ebédlőben egyszeriben csend lett. Odaát egy kiskatonát kikötöztek, és egy tányérsapkás tiszt a felsorakozott ezred szeme láttára korbácsolta addig, amíg a fiú háta egyetlen véres masszává nem vált, élettelenül csüngve a köteleken. Azt mondtam, halálra verték, de nem tudhattuk, így volt-e valójában. A melósok és a bérszámfejtő kisasszonyok döbbenten nézték egy darabig. A kanalak, kések, villák csörgése elhalt, és lassan mindenki visszavitte tálcáját az alumíniumállványokra, s szótlanul kikullogott az ebédlőből. Néhányan lementek cigarettázni; a gyár főépülete mellett, vékony fűsávon szovjet harckocsik sorakoztak, üresen, de lövegüket jelentőségteljesen a gyárra irányozva. Ott szabadon lehetett pöfékelni.
Egyszer persze szemtanúja voltam jutalmazásnak is.
Ugyanebben az évben történt, azt hiszem, 80 nyarán. A Városi Moziban fél négykor, háromnegyed hatkor és nyolckor a Hair ment. Akkoriban nem voltam oda a zenés filmekért, de mit volt mit tenni, állítólag jó film ez a Hair, vettem magamnak jegyet a háromnegyed hatosra.
Erkély, kilencedik sor közepe, a választó után – a legtutibb hely a földkerekségen, ahonnét filmet lehet nézni. Az erkély szinte üres volt, egészen a lámpaoltás előtti pillanatokig. Először csak valami ütemes dübörgésre figyeltem fel. Csizmák dübörgése! Az ajtóban tányérsapkás tiszt jelent meg, és mély, torokhangú vartyogással beparancsolta a magával hozott szakaszt. Jobb, bal, katonásan, szinte díszlépésben dübörögtek be az erkélyre, aztán néma csendben, karót nyelve ültek le az első nyolc sorban. Nem néztek se oldalra, se hátra, mereven előreszegezték tekintetüket. Jutalomból jöhettek el a moziba, és nyilván a tisztnek sejtelme sem volt arról, milyen filmet adnak. Haj. Hülye cím. Mi baj lehet egy filmből, amelyiknek ez a címe…
A Hair eredeti angol hanggal ment, magyar felirattal. A szovjet szakasz kölyökkatonái egy árva kukkot sem értettek a szövegből. Mégis, mindent értettek a filmből, pedig nem is volt hajuk. Vagy tán éppen azért.
New York színei, a Central Park, a vidám, táncoló fiatalok, MacDermot remek zenéje, az ének… Úgy vigyorogtak a kis ruszkik, mint a tejbetök, továbbra is fegyelmezetten előreszegezve tekintetüket, kezüket térdükön nyugtatva. Aztán észrevettem, hogy egyik-másik önkéntelenül is dobogni kezd a zene ütemére. A tiszt először még rájuk förmedt, és akkor kis időre csend is lett megint, de a következő dalnál már mind dübörögtek csizmás lábukkal, vigyorogtak, és egész testük a zene ritmusára rángott.
A tiszt oldalt állt, a nyolcadik sor végén, és erősen törhette a fejét, hogy mit csináljon, de egyelőre még kivárt.
A baj akkor történt, amikor a szakadt Berger tiszteletét tette Sheila szüleinek puccos fogadásán. Már akkor széles vigyorra húzódott a sok szláv, mongol, tádzsik, üzbég száj, amikor Berger a farmerdzsekijében végigsiklott az öltönyös, finom úri vendégek között. Aztán, amikor énekelni kezdett, felpattant az asztal tetejére, és arról dalolt, hogy szabad, és a Jóisten addig növesztheti a haját, amíg akarja, az erkély első nyolc sorában elszabadult a pokol. A kiskatonák talpra szökkentek, és üvöltve, ujjongva biztatták Bergert, aki másik kontinensen, másik háborúra fittyet hányva üvöltötte világgá, hogy szabad és szabad is marad.
A tiszt hiába toporzékolt, a szakasz katonái ügyet sem vetettek rá. Ölelkeztek, kiabáltak, fütyültek. A dal még véget sem ért, amikor két szovjet tábori rendész lépett be az erkélyre, a lámpákat ebben a pillanatban felkapcsolták, és a vetítésnek egyszeriben vége szakadt.
A szláv, mongol, üzbég és tádzsik fiúk ott álltak boldogságtól kipirosodott arccal, de már nem dobogtak, nem tapsoltak. Karjuk lehanyatlott, és lassan erőt vett rajtuk a félelem. A tiszt üvöltve zavarta ki őket. Amikor lemasíroztak az emeletről, a Városi Mozi épülete beleremegett vasalt csizmáik ütemes csattogásába.
Hosszú percek teltek el, míg a vetítést újraindították.
Amikor a film végén Bergert elnyelte a csapatszállító gép, hogy a barátja, Claude Hooper Bukowski helyett őt szállítsa egy másik kontinensre, mások háborújába, és szívszaggatóan azt énekelte, hogy ő a jövőjét odakünn, a világűrben képzelte, ahogy a filmek ígérték nekünk, elszorult a torkom. A szláv, mongol, tádzsik meg mindenféle fiúkra gondoltam, s arra, őket vajon melyik kontinensre, melyik háborúba viszik tőlünk büntetésképp.
Aznap nem tudtam gyűlölni őket.
Borítókép: Szovjet tüzértisztek. Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg
