A poétaéletű ember érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis emberformájú gyerek-ember. Két jellemző vonása van: 1. olyan, mint a többiek, 2. (mégis) más, mint a többiek. Hasonlít a többi emberhez, de érzékenyebb, furcsább, nyugtalanabb. Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a fák imbolygó titkaiból, az állat szimatoló ösztönéből, az égbolt könyörtelen statikájából és a vizek imát mormoló zúgásából. Kicsit az emberforma házakhoz is hasonlít, kicsit az Istenhez is, ahogy mi elképzeljük Őt menekülő életünkben. Valahogy a múltat ülteti lázas szemeibe és kezében a jövőt morzsolgatja.
Többfelé él, többfelé figyel: Anyánkra is, mireánk is, dédapánkra is, unokáinkra is. Kikeletre, fagyra is. Élőre is, halottra is. Olyan talán, mint mi voltunk vagy inkább, akik szeretnénk lenni. Játszó-ember. Hivő-ember. Gyerek-ember. Azt hiszem, itt az elegendő magyarázat: gyerek-ember. Hát persze: a gyerek ilyen ezerágú, ezertövű, csodás, égből jött, földrepottyant, síró-nevető, mindig föltápászkodó, mindig zuhanó-botorkáló, erőszakos, egyetlen, szárnyas-meztelen. Úgy-e, mindannyian ilyenek voltunk? De ők, a próféta-poéták gyerekek is maradnak. Az Időben terítik ki kicsikart, hosszú, tiszta gyermekségüket. Az időben, térben, az örökkévalóságban élő delejtűs „dimenziós” ember a művész. Honnan jött? A végtelenből. Hova tart? A véges jelenvalóságból a halhatatlanságba.
(Az izgága Jézusok – írta és elmondta Latinovits Zoltán, 1969. március 2. Forrás: Vigilia, 42. évf. 6. sz., 1977. június., Vigilia.hu)
*
Latinovits Zoltán először 1966-ban távozott a Vígszínházból. Ezt követően vándorszínésznek tekintette magát, mert a röpke Tháliás tagság után, Szabadkán a Tótékban vendégszerepelt (1968. március). Az Irodalmi Színpad több összeállításában döbbenetes jeleneteket teremtett: Szép Ernő A bábjátékos című egyfelvonásosban démoni táncot lejtett egy bábuval (1968. január), Karinthy: Lógok a szeren című jelenetében valóban lógott a szeren (1968. április); aztán egy Liliom-jelenet (Ujjé a Ligetben – 1968. május) nyomán is adódott, hogy Kecskeméten eljátssza Molnár Ferenc ligeti legényét; Budapest értelmiségi klubjait, pódiumait és az országot járta irodalmi estek közreműködőjeként. Nagy László estjén az Ég és föld című oratórium színpadra állítása rendezői ambícióját jelezte (1968. december), amint Az Izgága Jézusok című műsora is az Egyetemi Színpadon Mezey Máriával és Cserhalmi Annával (1969. március 3.) programos József Attila- és Ady-ragaszkodását is kifejezvén. És folyamatosan filmezett is; az Isten hozta őrnagy úr! és az Utazás a koponyám körül című alkotásokat kivéve többnyire másod-harmadosztályú műveket kellett hogy hitelesítsen. Neki pedig Ruttkai Évával álmodott közös lakásra kellett a pénz, így a filmgyárral szerződést kötött: minden szerepet elvállal, amire jelölik.
(Ablonczy László: Világosan látott. Forrás: Docplayer.hu)
*
Késő délután volt. Szürkülőben. A gyors kigördült az állomásról. A mozdonyvezető egy őszülő férfit látott a töltés mellett. Mintha a szerelvényt kísérné.
A kis ösvényen haladt poroszkálva, meg-megállva. A vonat sebességet váltott. A férfi hirtelen föllépett a töltésre. Összehúzta magát. Fejét a válla közé, térdét a derekához. Előregörnyedt. És ugrott. Kétféle mozdulat, kétféle szándék keresztezte egymást. A vonatra akart felugrani? Vagy a kerekek alá? A kerekek összezúzták. Június negyedike volt.
[…] A véletlenen múlott. Szerencsétlenség történt. Máskor is megtette, hogy gondolt egyet, felugrott a vonatra, Pestre jött. Ebédnél, séta közben vagy egy beszélgetés forrpontján váratlanul úgy döntött, hogy utazik. Most, rögtön. Annyiszor megtette. Emberekre volt szüksége, a színház közelségére, a rózsadombi levegőre.
A vonat a tanúja első bizalmas találkozásunknak is. Miskolcon játszottunk akkor. 16 éve már annak. Hazafelé utaztam. Ültem az ablak mellett, vonalakat rajzoltam a bepárásodott üvegre. A világos foltokon át a tájat bámultam. Egyszer csak kivágódott az ajtó, ott állt előttem Zoltán, csokorral a kezében. Életünk egy részét vonaton töltöttük. Vagy hozzám, vagy én hozzá. A vonat szeretett minket. Intézte a sorsunkat. A vonat füttye, csattogása kísért bennünket […]
Nemrég megnéztem a Bányász moziban az Oldás és kötést, Zolinak egy korai filmjét. Nem éreztem át. Mintha nem is volna. Furcsa volt, idegennek tűnt. Valaki a maszkjában. Akkor értettem meg a feladatot: élővé kell tenni, visszahozni a földre, hogy velünk maradjon, de ne múzeumi tárgyként, hanem mint eleven fa, mozgó árny, forrásozó szó. Nincs még egy színész, aki ilyen gazdag archív anyagot hagyott volna maga után. A rádiósok szerint nincs annyi pénzem, amennyiért átjátszattathatnám hangtekercseit. Számos tv-felvétele, sok filmje, nyilatkozata, tetemes levelezése van. Három könyve: a Ködszurkáló, a versmondásról írt jegyzetei és a Bagó story, amit a Vigiliából ismer a közönség, az eddig kialakult Latinovits-képet gazdagíthatja, egyéniségének valóságos értékeit derítheti föl azok számára is, akik félreértik vagy félremagyarázzák őt. Mert semmiképp sem egészséges, ha a legenda sokkal igazabbá válik, mint a valóság. Nem engedhetjük, hogy a körülötte keringő mendemondák eltorzítsák az alakját, művészetét. Az az érzésem, hogy az ő legeredetibb vonásait, egyéni stílusát, művészi útkeresését, kvalitásait igazából nem is ismeri az átlagpublikum.
(Hegyi Béla: A Vigilia beszélgetése Ruttkai Évával. Forrás: Epa.oszk.hu)
Kilencven éve, 1931. szeptember 9-én született Latinovits Zoltán, a színészkirály.
Borítókép: Szalay Zoltán/Fortepan
