Temetésre gyülekeznek Torockószentgyörgyön. Régi szokás szerint otthonában ravatalozzák fel az elhunytat, a helybéliek onnan kísérik utolsó útjára. A település lakóinak zöme lerója kegyeletét – a durván félezres, öregedő magyar közösségben különösen fájó a búcsú minden lélektől.
Nem ezért érkezünk, véletlenül válunk a szertartás szemtanúivá.
Torockót nem kell bemutatni az Erdélyt járó magyaroknak – nem is mondom fel a kötelező leckét sokadszorra –, onnan autózunk át a szintén magyar többségű szomszédos faluba. Hibát követ el, aki megspórolja a durván három kilométeres kitérőt. Szentgyörgy, Erdély polihisztorának, Brassai Sámuelnek a szülőfaluja nem kínál olyan egységes, megkapó képet, mint az ismert bányásztelepülés, amelyhez közigazgatásilag tartozik, de párját ritkító építményekkel büszkélkedik.
A Rákóczi-szabadságharcban felprédált várhoz kellemes, bő félórás sétával jutunk fel a falu központjából, az unitárius templom mellől. Egy háromgyermekes kolozsvári család éppen akkor indul lefelé a várról, amikor mi felérünk. Kölcsönösen – hadd írjam így – megörvendünk egymásnak. Úgy van, ahogy Kenyeres Oszkár írja és mondja a Hazajáróban: a romról, amelyhez három évszázada láthatólag senki sem tett hozzá egy követ sem, pazar kilátás nyílik a két falu fölött őrködő, messze földön híres hegyre, a Székelykőre. Elkészítjük a kihagyhatatlan felvételeket, s ballagunk lefelé. A faluba érve ismét belebotlunk az utunkat felfelé is keresztező ifjú kompániába. A kamaszkorba lépett falkavezér többször elteker mellettünk, egykerekezik, ugrat, farol, így produkálja magát nagyobbik lányom előtt. Ahogy mi tettük negyven-ötven éve… Ez is arról árulkodik, Torockószentgyörgyön megállt az idő.
Vagy mégsem?
Már a faluba érve megakadt a szemem a Székelykő Kúria felé útba igazító táblán. Arra gondoltam, a rövid túra után, a hazaút előtt jó lenne itt étkezni. Kíváncsian követem a jelzést, s amikor úgy kétszáz métert megtéve odaérek, elakad a lélegzetem. Kifinomult ízléssel megálmodott, valószínűtlenül pazar épület látványa bontakozik ki, amelynek kerthelyiségéből egyenesen a Székelykőre nyílik fenséges kilátás. Mintha a szigligeti vár tövében gyönyörködnénk a balatoni panorámában; de talán még ez a hasonlat sem találó, mert ilyen meghitt nyugalomra hiába is áhítoznánk a magyar tengernél.
A Székelykő Kúria éttermében nehezen értik meg a magyar szót
Egyetlen szabad asztal kínálja magát, megörülök neki, rögvest kérdem is a ha nem is autentikus, de székelyes népviseletbe öltözött pincért, helyet foglalhatunk-e. Kicsit határozatlanul kínál hellyel – talán azért, mert másnak ígérték már a helyet, gondolom. Kollégája, a szintén népviseletben térülő-forduló menyecske majd kedvesebb lesz, bizakodom. Úgy tíz percbe telik, mire figyelemre méltat minket, majd románul szól hozzánk.
– Csak magyarul beszélünk – felelem továbbra is bizakodva, hogy majd kacagva vált ő is. De nem. Nem beszél magyarul. Kisvártatva egy harmadik kolléga, a mellkasán viselt kitűző szerint Tibi fordul hozzánk. Udvariasan bár, de nem az Erdélyben olykor túláradó vendégszeretettel.
Az étlap árai sem az erdélyi átlaghoz, hanem a mutatós kúriához igazodnak, de a felszolgálás gyors, az étel pedig kitűnő. Elégedetten távozhatnánk, a kisördög mégis ott motoszkál bennem. Az ott töltött bő egy óra alatt magyar szót csak Tibi pincértől és a recepcióstól hallhattunk.
A vendégkör kizárólag láthatóan középosztálybeli román polgárokból tevődik. Eseti bizonyságot szolgáltatva arra, hogy immár Romániában is kialakult az a réteg, amely egy hosszú hétvégére kiruccanva megengedheti magának a minőségi kikapcsolódást, és előszeretettel veszi igénybe a magyarlakta települések szolgáltatásait is. Elszoruló szívvel gondolok a kolozsvári magyar családra, amely viszont nem engedheti meg magának ezt a fényűzést.
Torockó és Torockószentgyörgy megbonthatatlan, háborítatlan magyar szigetként él a tudatunkban. Pedig az új időszámítás már itt is megkezdődött. A bekötőút mellett az ortodox kolostor már nem árván, üresen igyekszik szolgálni a román honfoglalást, panzió is hívogatja a már nem is annyira távolból érkezőket, Torockó főterén az unitárius templomra árnyékot bocsátva valóságos katedrális hirdeti az új igét, Torockószentgyörgyön pedig szinte kizárólag román vendégeknek kínál felüdülést a Székelykő Kúria.
Lelkünk mélyén magyar bált álmodunk ide, de vigadni csak ritkán van alkalma az itt élő maroknyi magyarságnak. Temetni annál gyakrabban. S még csak halott sem kell hozzá. Elég, ha az itt élő behunyja szemét, és felidézi, milyen is volt a település negyven éve, majd a képet összeveti a mai valósággal.
Nem csak a Covid
Világsztár vendége volt 2019 nyarán a Székelykő Kúriának. Mialatt Kolozsvárott és környékén forgatott, Nicolas Cage Torockószentgyörgyre is ellátogatott, és a panzióban ebédelt. A látogatás apropóján éles vita bontakozott ki a Facebookon, a szálláshely miért nem üdvözölte magyarul az Oscar-díjas színészt. Másként feltéve a kérdést bennünket is ez foglalkoztat: a pazar panzió vajon miért nem reklámozza magát magyarul? Servus, călătorule prin Transilvania! – így köszönti a kúria honlapja az odalátogatót. Tehát üdvözlik az Erdélyben – vagyis nem Romániában – utazókat, de csupán ez az apró gesztus jár a magyaroknak. Az oldalnak nincs magyar verziója, a Google cserébe az angol nyelvű fordítást ajánlja fel. A panzió Facebook-oldala Conacul Secuiesc
– Székelykő Kúria néven érhető el. A menüpontok ugyan magyarul jelennek meg, de egy-egy bejegyzést leszámítva a tartalom román nyelvű. A világháló nem kínál választ a panzió gyökerére. Írtunk a panzió címére, udvarias válasz érkezett, érdeklődésünket továbbítják a menedzsmentnek.
Némi nyomozás után azért megtudtuk, helybéli magyar házaspár, Szakács Nimród és Márta álmodta meg és építtette fel részben uniós SAPARD-támogatásból a Székelykő Kúriát, amely 2007-ben nyitotta meg a kapuit. Úgy értesültünk, a vendégkör zömét eleinte magyarok adták, amit gyökeresen átalakított a pandémia – a magyarok kényszerből elmaradoztak, a románok pedig felfedezték a helyet és a környéket. Ám a változás nem csupán a Coviddal magyarázható. Ma már az idősödő házaspár lánya vezeti a vállalkozást, aki vegyes házasságban él, és a román férj óhatatlanul a kúria arculatára is hatással van. Ez persze már a magánszféra, amit illetlenség feszegetni; másfelől viszont jellemző erdélyi családtörténet, ami ráadásul csak Magyarország felől nézve szül némi keserűséget. A Székelykő Kúria ugyanis virágzik, a foglalási adatok alapján jó előre be kell jelentkeznie annak, aki itt kíván feltöltődni.
Borítókép: Az Erdélyi-érchegység keleti peremén húzódó Torockói-medence látképe. Jobbra a Székelykő sziklái magasodnak (fotó: MTI/MTVA/Oláh Tibor)
