Valóban Bagram esete bizonyult sorsfordítónak. Július elején az egyik napról a másikra eltűnt az afganisztáni amerikai légi bázisról minden katona és minden bevethető repülőgép. A levegőt vitathatatlanul az amerikaiak uralták, Afganisztánban bárhova perceken belül csapást tudtak mérni. A táliboknak egyetlen repülőgépük sincs, a légvédelmük sem hatékony az amerikai korszerű bombázók ellen. Ki volt az, aki elrendelte a légitámaszpont idő előtti kiürítését, ami egyet jelent a szárazföldi erők cserbenhagyásával? Sejtéseink lehetnek. Hiszen így lemondtak a tervezett kivonulás légi biztosításáról, ami az árulással egyenértékű. A harci gépekkel fel lehetett volna tartóztatni a Kabul felé araszoló tálib csoportokat, és addig tudták volna biztosítani a főváros repülőterét és környékét, ameddig a rendezett kivonulás szempontjából szükséges. Ha az amerikai gépeket maga mögött érezte volna az afgán kormányhadsereg, valószínűleg nem omlott volna össze egyetlen puskalövés nélkül, de legalábbis egyes egységei kitartottak volna.
De nem így lett. Azon a hajnalon a távozó utolsó amerikai vadászrepülőgép biztosan megbillentette a szárnyát búcsúzása jeléül. Innentől az események villámgyorsan követték egymást: az afgán tartományok fővárosainak egymást követő eleste, a kabuli gyalogtúra, amelynek során a tálibok elfoglalták a város stratégiai pontjait, és az ismert káosz az ország legnagyobb nemzetközi repülőterén. Ha ilyen közeli a dátum a kivonulásra, a felfordulás garantált, mint a meglepetésszerű amerikai távozásnál, az 1975-ös saigoninál.
Akadtak olyan baloldali hírforrások, amelyek magasztalták Joe Biden amerikai elnök bátor döntését, hogy felszámolja ezt a soha véget nem érő háborút, amely Amerika történetében a leghosszabb volt, miután két elődje sem merte ezt megtenni. A többség azonban megfontolt és határozott döntést látott volna jónak, nem ezt a kaotikus távozást. Vietnamot még úgy-ahogy, de hosszú évek alatt meg tudta emészteni a társadalom. Ma már az ilyen kudarcokat az amerikai megosztott tömeg nem tudja feldolgozni.