Valóban Bagram esete bizonyult sorsfordítónak. Július elején az egyik napról a másikra eltűnt az afganisztáni amerikai légi bázisról minden katona és minden bevethető repülőgép. A levegőt vitathatatlanul az amerikaiak uralták, Afganisztánban bárhova perceken belül csapást tudtak mérni. A táliboknak egyetlen repülőgépük sincs, a légvédelmük sem hatékony az amerikai korszerű bombázók ellen. Ki volt az, aki elrendelte a légitámaszpont idő előtti kiürítését, ami egyet jelent a szárazföldi erők cserbenhagyásával? Sejtéseink lehetnek. Hiszen így lemondtak a tervezett kivonulás légi biztosításáról, ami az árulással egyenértékű. A harci gépekkel fel lehetett volna tartóztatni a Kabul felé araszoló tálib csoportokat, és addig tudták volna biztosítani a főváros repülőterét és környékét, ameddig a rendezett kivonulás szempontjából szükséges. Ha az amerikai gépeket maga mögött érezte volna az afgán kormányhadsereg, valószínűleg nem omlott volna össze egyetlen puskalövés nélkül, de legalábbis egyes egységei kitartottak volna.
De nem így lett. Azon a hajnalon a távozó utolsó amerikai vadászrepülőgép biztosan megbillentette a szárnyát búcsúzása jeléül. Innentől az események villámgyorsan követték egymást: az afgán tartományok fővárosainak egymást követő eleste, a kabuli gyalogtúra, amelynek során a tálibok elfoglalták a város stratégiai pontjait, és az ismert káosz az ország legnagyobb nemzetközi repülőterén. Ha ilyen közeli a dátum a kivonulásra, a felfordulás garantált, mint a meglepetésszerű amerikai távozásnál, az 1975-ös saigoninál.
Akadtak olyan baloldali hírforrások, amelyek magasztalták Joe Biden amerikai elnök bátor döntését, hogy felszámolja ezt a soha véget nem érő háborút, amely Amerika történetében a leghosszabb volt, miután két elődje sem merte ezt megtenni. A többség azonban megfontolt és határozott döntést látott volna jónak, nem ezt a kaotikus távozást. Vietnamot még úgy-ahogy, de hosszú évek alatt meg tudta emészteni a társadalom. Ma már az ilyen kudarcokat az amerikai megosztott tömeg nem tudja feldolgozni.
Az amerikai világbirodalmat, megszabadulva fő ellenfelétől, a Szovjetuniótól, nem tartotta vissza attól semmi, hogy világcsendőri szerepét gyakorolja. Gazdasági teljesítménye, amely lehetővé tette, hogy ott avatkozzon be a Földön, ahol csak akar, a hadieszközök kifejlesztésében jelentkező hatalmas fölénye, a hadsereg ütőképessége, mind arra vezette, hogy ezzel éljen is. „Ha rákényszerülünk arra, hogy használjuk erőnket, az azért van, mert mi amerikaiak vagyunk. Mi vagyunk az a feltétlenül szükséges náció, amely ezt megteheti” – mondotta még Madeleine Albright, az akkori külügyminiszter az 1995-ös daytoni békeszerződésről szólva, hogy miért kellett beavatkozniuk Koszovóban.
Bár nagyképűnek hangzik ez a kijelentés, azért sok benne az igazság. Ki, ha ők nem? Ki állítja helyre a demokráciát ott, ahol súlyos csapást szenvedett el? Hát persze, hogy Amerika. Ki épít fel az amerikai demokráciamintára hajazó országokat? Csak Amerika képes erre. Ha ez egybeesett a multinacionális tőke érdekeivel, ráadásul elég jelentős összeg megkaparintásával kecsegtetett, akkor Amerika előbb bevetette diplomáciáját, ha ez nem vezetett eredményre, akkor katonai erőt is alkalmazott. Ám húsz éve kijózanító pofont kapott. Az iszlám terrorizmus – ráadásul amerikai földön – kikezdte a büszkeségét. Természetesen amerikai vezetéssel elkezdődött a terrorizmus elleni „világháború”. Az amerikai katonák a kezdetekben sikereket értek el az afgán és iraki frontokon. Aztán jött a katonai meghasonlás, mikor arról kellett meggyőzni a népeket, hogy miután megszabadultak elnyomóiktól, az amerikai demokrácia bizonyos elemei mennyire jók lesznek nekik.
Ma már az elemzők zöme is látja, hogy milyen károkat okoztak ezzel magának a demokrácia ügyének. Az iraki Abu Ghraib börtön, a kínzások és megaláztatások, a guantánamói fegyenctelep, ahol minden megengedhető. A terrorizmus elleni harc „áldozatokat” követelt, mégpedig a saját állampolgárok alapvető jogainak csorbításával, engedélyezett lehallgatásokkal, a mindennapos megfigyeléssel. Számos szakértő szerint ezek voltak a legnagyobb hibák, amelyeknek következtében megingott a demokrácia még maradék hitele is. A kabuli fiaskó a világhatalom mindhárom elemét alaposan kikezdte: a megbízhatóságot, a hitelességet és a szövetségesek közti összetartó erőt. Ma már kétszer is meggondolja az, akinek döntenie kell abban a kérdésben, hogy vakon kövesse-e az Egyesült Államokat. Vajon milyen segítséget kapok, ha szorul a kapca? Vajon számíthatok-e rá, ha fel kell húzni a nyúlcipőt?
A világbirodalom végóráinak vagyunk szemtanúi? Hátrébb az agarakkal, ne siessük el ennyire az ítélkezést. A kabuli káosz következtében az Egyesült Államok katonai hatalma a világon nem változott meg. (Ennek lélektani hatása azonban jelentős.) Ugyanolyan katonai nagyhatalom, mint korábban volt. Bár kóstolgatják, de egyelőre gazdasági teljesítménye a világon a legnagyobb. A technológiai fejlődésben is sorakoznak kihívói, de ő tudja a legtöbbet letenni az asztalra. A tartalékosokkal együtt csaknem hárommilliós hadserege hatékony, a világ hetven országában mintegy nyolcszáz amerikai támaszponton van jelen. A Föld bármely pontjára csapást tud mérni, olyan modern fegyverekkel, amelyeknek alig van párjuk. Nem szabad elfeledkeznünk arról a kulturális egyeduralomról sem, amely az egész világot behálózza. Ha Amerika évszázadának végéről beszélünk, azért benne van még sok évtized abból, hogy megtartsa világelső helyét. Mint Nagy-Britannia a XX. században, a korábbi világbirodalmi lét hozzásegítette ahhoz, hogy két világháborúból is a győztesek oldalán kerüljön ki.
Az Egyesült Államoknak megvan az esélye arra, hogy mostani megrendült helyzetéből újból feltápászkodjon. A válságjelek egyértelműen politikaiak. Ha levonják a következtetéseket, még észhez térhetnek. Valószínűleg fegyverrel nem fognak demokráciát terjeszteni, de marad még számtalan más eszközük. Az is benne van a pakliban, hogy ütnek-vágnak, amerre látnak. A sebet kapott világbirodalom kiszámíthatatlan.
