Rögzített világ

Kivételes vételnek számít André Kertész 1163 pozitív felvételének megszerzése a Magyar Nemzeti Múzeum fényképtárának történetében. Legutóbb Robert Capa mestersorozata jelentett hasonló értékű gyarapodást. A közgyűjtemény egyéb ritkaságokkal is gazdagodott az utóbbi időben, emellett megjelentette Rosti Pál albumát.

Bognár Katalin a Coburg-birtok erdészeinek csoportképével Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

A Kertész-anyag megvételét megelőző rekordvásárlása 2009-ben volt a magyar államnak. ­Robert Capa mestersorozata érkezett akkor Budapestre: 947 darab fénykép, 48 vintázs kópia és húsz nagyobb méretű kép.

A Kertész-anyag 1163 pozitív felvétel. A legtöbb 1925 előtti magyarországi vintázs, kisebb része a fotóművész élete utolsó évtizedében készített polaroid felvétel. Piaci értékét nézve szintén rekordvételnek számít. Az anyag szakmai feldolgozásától azt várják, hogy tisztázódjon a fotós pályafutásának kezdete.

Cím nélkül, 1914, André Kertész felvétele. Tisztázni az alkotó pályafutásának kezdetét

Fotó: ©Estate of André Kertész, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

– Már látszik, hogy még mielőtt 1925-ben elhagyta volna Magyarországot, megmutatta, mire képes. Nyomon követhető, amiként egyre gyakorlottabb, érettebb. Már a húszas években elképesztően jó fotókat csinált, így majdnem teljes fegyverzetben érkezett Párizsba. Ami megváltozik, az a közeg, amelyben dolgozhatott. Bár úgy emlékszünk rá, mint nagy fotóművészre, fotóriporterként is foglalkoztatták, sőt nagy hatással volt a szakmára – részletezi Fisli Éva. Arra is választ kapok, hol kell elhelyeznünk André Kertészt a világranglistán. Egyértelmű, hogy az élen. Bár a magyar fotósok mezőnye rendkívül erős, Brassaï (Halász Gyula) ért még el hasonló ismertséget és elismerést.

Kertész pozitív képei közül százhúsz aláírt szerzői példány már 1987-ben bekerült a szigetbecsei emlékmúzeumba. A többi a hagyatékát gondozó New York-i Elizabeth and André Kertész Alap (Estate) tulajdonában van vagy volt, hiszen folyamatosan adnak el a képekből. Az MNM által megvásárolt felvételek részben ebből az anyagból valók, részben azon fotók közül válogatta ki Robert Gurbo és Baki Péter, amelyek André öccse, Jenő családjánál maradtak.

Beszélgetésünkkor egyéb szerzemények is előkerülnek. Így egy dagerrotípia vagy őskép tetszetős keretben, vörös bársonnyal bélelt bőrtokban. Mivel a környezeti tényezők hirtelen változása ártalmas lett volna rá, érkezésünk előtt 24 órás zsilipelési folyamaton ment át egy átmeneti teremben. Billegtetnünk kell, hogy lássuk, mi van az ezüstözött fémlemezen. Valószínűleg észak-amerikai ismeretlen alkotó munkája, erre utal az installáció kiképzése. Egyike ez a fényképtárosok „játszós” anyagának, akkor használják, amikor órákat tartanak egyetemistáknak.

A múzeumnak közel háromszáz ősképe van, ebből tíz alatti a jelzett magyar fotográfiák száma. „Nem mindig hozzák ki ezért a Kossuthot”, amiként ezt Bognár Katalin megfogalmazza. Az első hazai dagerrotipisták, Strelisky Lipót és Marastoni Jakab műremekeit se nagyon mozgatják. Ritka darabok, érzékenyek. Ha a légköri levegő bejut a fémlapra, oxidálja azt, és eltűnik a kép. Mivel nincs olyan restaurálási technika, amely ne okozna kárt a fémlemezen, az installációt kell olyanná tenni, hogy ne romoljon tovább a fénykép. Csukott dobozban, 18–20 fokon tárolják, 45 százalékos relatív páratartalmon. Időnként lefényképezik, hogy összevethessék jelenlegi állapotát a korábbival, a romlási folyamat meghatározásához. Legutóbb tavaly vásárolt a múzeum dagerrotípiát, egymillió forintot fizetett érte.

Egészen friss gyűjtésük az a sztereó diafénykép is, amelyet Hieronymi Mária készített az 1910-es években. Sztereoszkópba helyezve nézegetjük. Azért különleges, mert az alkotója nagyon távoli helyekre is eljutott, látta, miről lehet jó térhatású képet készíteni, és kezelni is tudta a kétoptikás gépet, magyarázza Bognár Katalin. A fényképtárban mára számos sztereokép összegyűlt, a legtöbb adományozó a múzeum 2006-os térhatásúfénykép-kiállítása után jelentkezett. Ennek a tárlatnak maga a tárvezető-helyettes volt a kurátora.

Egy másik új szerzeményük a XX. század leg­elején készült a Coburg erdőbirtokok erdészei­ről és családjaikról Vöröskő mellett. A lila árnyalatú papírképet egy 91 éves öregúrtól, ­Kachelmann Róberttől kapták, aki azért őrizgette, mert a fotón a nagymamája is látható. A fénykép hátoldala is információhordozó, hiszen felírta ide mindazok nevét, akiket felismert a képen. Kesztyűt húzunk, hogy kézbe véve közelebbről is megvizsgáljuk a modellt álló kalapos dámák és jól öltözött urak csoportját. Az idős férfitól már a nyolcvanas években is kerültek képek a múzeumba, így ő az egyik leglelkesebb ajándékozójuk.

S ha már a legeknél tartunk, rákérdezünk, mekkora a legkisebb és mekkora a legnagyobb fényképe a tárnak. A legapróbb kétszer két milli­méteres, stanhope fotográfiának nevezik. ­Általában tollszárba vagy legyezőnyélbe app­likálták, az ­ellentétes oldalra nagyítót helyeztek. De a megtekintéséhez is használtak nagyítót. Tavaly több is bekerült ebből a típusból az intézménybe.

A legnagyobb képek közül a negyvenszer ötven centiméteres viszi a prímet, de csak az 1910-es évekig. Ettől kezdődően már tudták nagyítani a fotót, így a határ idővel a csillagos ég lett.

Borítókép: Bognár Katalin a Coburg-birtok erdészeinek csoportképével. Fotó: Mirkó István