Tó a magasban

A napokban már havazott Erdélyben, a Fogarasi-havasokban. Általában október végéig látogatható a világ egyik legszebb hegyi útjának nevezett szerpentin, legutóbbi értesülésünk szerint már csak téli gumival és hólánccal ­lehet elindulni kizárólag nappal. Mi a havazás kezdete előtt jártuk be a kilencven kilométer hosszú utat néhány túratárssal. Bizton állíthatjuk: jövő tavasztól akár jó kis családi program is lehet ide ellátogatni.

Az út a Ceauşescu-korszak öröksége, a román hadseregnek készült. A szerző felvétele Fotó: A szerző felvétele

Sokat köszönhet az erdélyi turizmus néhány önmagát szórakoztató brit playboynak. A BBC – egyébként világszerte rendkívül népszerű – Top Gear című autós magazinjának stábja 2009-ben a Fogarasi-havasokban forgatott. Az elkészült dokumentumfilm – ahogy a sorozat többi darabja is – sokkal inkább arról szólt, hogy a luxusautókat kipróbáló műsorvezetők mennyire jól érzik magukat, mint az országról vagy a tájegységről, amelyet éppen bemutatott, technikailag viszont jól sikerült. A bevetett sport- és drónkameráknak, valamint a profi beállításoknak és vágásnak köszönhetően úgy láttatták a hegyen átvezető transzfogarasi szerpentint, ahogyan addig még senki. Ráadásul a műsor egyik sztárja, ­Jeremy Clarkson elragadtatásában még ezt a megjegyzést is megengedte magának: „Istenem, ez a legbámulatosabb országút, amelyet valaha láttam.” Nem csoda hát, hogy a 7C jelzésű szerpentin rövid időn belül az utakat járók fontos célpontja lett, vagy ahogy a szenvedélyes motoros öcsém mondta, amikor a telefonban megemlítettem neki, hogy néhányan oda készülünk: „ez az út ott van minden motoros bakancslistáján.”

A transzfogarasi út valójában a Ceauşescu-korszak öröksége, 1970–74 között épült azért, hogy a román hadsereg gyorsan tudjon mozogni a Déli-Kárpátok e szakaszán keresztül. Az ország diktátora a Szovjetuniótól tartott, és erre megvolt az oka. Oroszország és Románia évszázadok óta tartó vitájának tárgya volt a mai Moldovai Köztársasággal gyakorlatilag megegyező területű Besszarábia, amely 1940-ben a Szovjetunió része lett. Ráadásul mindkét fél számára nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió nem bízik a második világháború végén hirtelen átálló Romániában. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után Ceauşescu tarthatott attól, hogy a Varsói Szerződés vagy legalább a Nagy Testvér csapatai megjelennek az országban.

A transzfogarasi utat – mint Románia legtöbb főútját – rendben tartják, jó minőségű aszfalton haladhatunk akár autóval, akár motorral vagy kerékpárral (bizony, a legkeményebbek feltekernek, majd leereszkednek a kilencven kilométer hosszú hegyi úton) indulunk útnak, de a román szocializmus építészeti stílusát most is mindenütt felismerjük: beton, beton és beton, legyen szó hídról, korlátról, alagútról vagy éppen a Vidraru-tavat létrehozó gigantikus duzzasztógátról. Aki itt utazik, az időben is halad: néhány évtizedet visszafelé.

A szerencsének és kis családi segítségnek köszönhetem, hogy csatlakozhattam a túrához egy kieső résztvevő helyett. Hatan indultunk útnak, ketten ezen a nyáron már megtették az utat motoron. A transzfogarasi szerpentin a lavinaveszély miatt július elejétől október végéig látogatható. Indulás előtt azt mondtam utastársaimnak, régóta járok Erdélybe, de még sosem láttam medvét. Nem volt igazam, két alkalommal is találkoztunk velük. Reális veszélyről van szó, ezzel különösen azoknak fontos számolniuk, akik motoron vagy kerékpáron vágnak neki az útnak.

A transzfogarasi utat (románul Drumul Transfăgărășan vagy Drumul Național 7C) az E68-as főútról lehet megközelíteni. Magyarország felől érkezve a déli útvonalon Nagyszebennél kell áttérni az A1 autópályáról az E81-re, majd az E68-ra, ha pedig az ember az északi vonalon érkezik Erdélybe, Brassó felől kell rátérnie az E68-ra, majd nem sokkal Fogaras után a transzfogarasi útra. Sokat kell autóban ülni, de mindenképpen megéri. A Fogarasi-havasokon húzódik végig az a határvonal, amelyet átlépve elhagyjuk Erdélyt, hogy másik ősi, a magyar történelem szempontjából is fontos területre lépjünk be: Havasalföldre. Erről a földről származnak a Hunyadiak, ezért a területért háborúzott sikertelenül Basarab vajda ellen I. Károly, és innen törtek rá sokszor a Magyar Királyságra a kunok. Ma az tűnik fel, hogy az idefent sorakozó színromán települések sokkal rendezettebbek, és jobb egzisztenciális állapotokról árulkodnak, mint az erdélyi románok lakta falvak, városok. Odalent a székelyek portái rendezettebbek, tisztábbak, szebbek.

Két okból vállalkozik az ember arra, hogy felkapaszkodjon ebbe a magasságba. Az egyik a páratlan panoráma, amelyet a szerpentin több magassági szintjén is megcsodálhatunk. Az egykori hadi úton ugyanis mára kialakultak azok a keskeny leállók, ahonnan visszapillanthatunk, és elkattinthatunk néhány fotót. A másik a 2034 méter magasságban elterülő tengerszem, a Bilea-tó. Egyik vége az Erdély felől nyíló völgy felé nyúlik, innen még pazarabb a megtett út látványa, a másik három oldalról csúcsok övezik. Az alapvetően alföldi jellegű anyaországból érkező utazó lélegzet-visszafojtva figyelheti, ahogy a még három-négyszáz méterrel magasabb csúcsokra vezető hegyoldalakon legeltetnek a pásztorok. Ember, birka és kutya mozog magabiztosan a nyaktörő lejtőkön.

Tavat egyébként találunk még, ha a tótól a havasokon keresztül továbbmegyünk. Az út átvezet a már említett Vidraru-tó gátján. A tó az Argyas folyó felduzzasztásával keletkezett 1965-ben.

Egy kis ráadás: ha az ember megteszi az említett hosszú utat a Fogarasi-havasokon át, Brassó felé érkezik vissza, és útba esik Törcsvár (románul: Bran). Ez a település kínálja Erdély másik világhírű látványosságát, a „Drakula-kastélyt”. Két okból használtam idézőjelet: egyrészt Drakula fiktív irodalmi személy, ezért kevéssé valószínű, hogy valaha élt volna e falak között, a Drakula modelljeként emlegetett Vlad Ţepes havasalföldi fejedelem pedig csak átvonult Törcsváron, a hajdan a Német Lovagrend által emelt várral nem akadt dolga. Maga a kastély mint látványosság mindezzel együtt érdekes, ha találunk parkolóhelyet, és kivárjuk a sort.

Útitársaimmal többnapos útra készültünk, és jól tudtuk, hogy a transzfogarasi út bejárása egy nap, így lesz még időnk ellátogatni néhány rég és néhány még nem látott helyre. Számomra az utazás nagy élménye volt a transzfogarasi országút látványa mellett, hogy életemben először juthattam el Gyergyón átkanyarogva Gyimes semmihez nem hasonlítható kopasz hegyei közé. Egy jó tanács azoknak, aki meglátogatják Gyimesbükkön a 30-as őrházat, amely az Osztrák–Magyar Monarchia legkeletibb ilyen létesítménye volt a Moldvába átvezető, egyébként ma is működő vasútvonalon: a múzeumként működő, szépen kicsinosított épületbe belépő nélkül lehet betérni, de adományt elfogadnak. Mindenféle támogatás nélkül, ebből tartják fenn az emlékházat. Ne sajnáljuk, adjunk! Megéri.

Gyimesbükk az ezeréves határ. Ha már itt jártunk, elhatároztuk, hogy másnap, hazaindulás előtt felkeressük Erdély legmagasabb pontját is, az 1801 méter magas Madarasi-Hargitát. Ez télen síparadicsom, nyáron kirándulóhely, de van valami, ami ezeknél is fontosabb. Úgy emlegetik: a székelyek szent hegye. Innen indulva búcsúztunk Erdélytől.

Borítókép: Az út a Ceauşescu-korszak öröksége, a román hadseregnek készült. A szerző felvétele