Nem könnyű helyet találni a polcon az új könyveknek, de a Kortárs Kiadó törtfehér, finom tapintású, bordázott kötetei egymást hívogatják. Versek, prózák, levelezések, megtévesztően vékony kis könyvecskék. A napokban elhunyt Zelei Miklóstól a Gyilkos idők belefér egy kabátzsebbe, közben az életre nevel. Címlapján darabos kérgű fák, mellé préselem Becsy András Kert és ház című verseskötetét. Abban Szögede, ebben Szeged, azon őszi táj, haldokló, ezen nyírt gyep és a rendezés alatt álló földterületen franciaágy. Sándor László borítófotója azt sugallja, hogy belső életünk is örökös rendezés alatt áll. Megtervezett világunk keretei, a pontosan kimért derékszögek hamar keresztúttá válhatnak.
Becsy András egyensúlyozó költészetet művel. A Szegeden élő író, költő és tanár két szélső pólus közé zárja kötetindító verseit: az új és a régi, a kint és a bent, az egyre és másra, a szét és az össze, a mondtad és kérdezted vagy az anyám és apám első és utolsó szóként keretezi a ciklus darabjait. A határokat is kijelöli, a mettől meddig belátható terét, amely egyik embertől a másikig vagy az ébresztő feketekávétól az ébren tartóig tart. „Mondtad, a kert felét alig éri a Nap, / s az árnyasabb részén a felásott földet / árnyéktűrő fűmaggal szórtad be, […] és most a pázsitunk egyik fele sötétzöld / a másik fele meg világos. Két egymás melletti négyzet egy nagy sakktábla lapján, / két egymás melletti egyszemélyes matrac […] Az ágynak melyik oldalán kapcsolják le / majd a lámpát, és melyik oldala marad / világos, melyik rész tűr jobban, kérdezted.” A magánélet terei, a kert és a ház előhívják a lelki tájakat, a csendéleten átsejlik a psziché rajzolata. Az otthon valójában díszletként szolgál a szemlélődéshez és morfondírozáshoz vagy akár a konfliktusok megjelenítéséhez is.
A mosogató mellett könnyebben kimondható, hogy „közös dolgunkon mennyi kosz van”, és hogy ennek tulajdonítható a folyamatos, lázas tevékenység, az állandó rendezgetés, mert ha „rendben van a kert, rendben vagyunk”.
A kötet második, Egyenleg című ciklusa felidézi a gyerekkort, csakhogy az emlékezés egyik tanulsága, hogy az élményeket mindig felülírja a jelen. Az iskolában most már a szerző osztályoz és értékel, a karácsonyhoz való viszony is megváltozik felnőttként, szülőként: „Szusszanunk egyet. / Jézusnak megint sikerült beszereznie a fát, amire / majd az újévben / vízkereszt után, mikor már az összes tűlevél lehullott, / új erővel, újra elölről kezdve mindent, felfeszíthetjük magunkat.” Talán csak egy dolog nem változik: viszonyítási pontra mindig szükség lesz: „s a Centerhalf némán Irányított / csak az Ő mozdulatát figyeltük.” Az egyenleg valahogy úgy néz ki, hogy a hozott anyagból, a felmenőktől örökölt emlékek átláthatatlan tömegéből előbb-utóbb mégiscsak felbukkan valami személyes, amit a sajátunknak mondhatunk. Ami egyensúlypontként megáll, bár körülöttünk billeg a mindenség.
A Szieszta című ciklusban felerősödik a párkapcsolati utalás, a hétköznapi életmozzanatok akár folytatásos történetként is olvashatók.
A verseket átszövő reflexió, önirónia és elhallgatás a kötetzáró részben válik igazán fájdalmassá: „Az első halott ember, akit láttam, / apám volt, lepedőből csavarták ki, / ernyedtek a pórusok, pattant a bőr, / él még, mondtam – nem él, jelentette ki / szakmai sértettséggel az ápoló.” Becsy András versei többszólamúak. A fájdalmas hang iróniával keveredik, ami megértéssel vagy legalább a megértés iránti vággyal párosul. Lassan, tűnődve érdemes olvasni ezeket a verseket.
(Becsy András: Kert és ház. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021, 80 oldal. Ára: 2000 forint)
