Már tudom, hogy mi a dialektika: amikor hagy elaludni a fájdalom, fölébreszt a pisilési inger.
Vasat köptem ma hajnalban is. Két nappal ezelőtt hajnalban is. Tudhatnám, de nem tudom, miket küldenek belém a kemoterápiás kezeléseken, hogy mi van a szofisztikált összetételű tablettákban. A szervezet nyilván birkózik velük. Meg akar szabadulni a betegségtől is, meg a gyógyszerektől is.
Érzem a számban a nyálat, és benne egy külön, érezhetően elkülönülő nyálréteget: nehezebbet, fémes ízűt. Körül tudom tapogatni a nyelvemmel. Tegnapelőtt hajnalban lusta voltam fölkelni, lenyeltem. Két másodperc múlva újra a számban volt. A gyomrom visszaküldte. Föltápászkodtam és kiköptem. Jólesett, hogy már nincs bennem.
A föltápászkodás is egy eltervezett cselekvéssor. Mint ahogyan minden.
Leejtem a gyufát.
A bal kezemmel kitámasztok a széken. Előrehajlok. Aztán le. Vigyázva, hogy orra ne essem. Megfogom a gyufát. Bal kézzel támasztok. Fölemelkedem. Kiegyenesedem. Ha eközben ügyetlenné vált ujjaim a gyufát újra elejtik.
Akkor.
Elölről.
Így változik át egy skatulya gyufa fájdalommá. Igyekszem mindent gyorsan zsebre vágni.
A különbségek!
A fájdalmak között.
Ébresztő fájdalom éjjel. Belőle hamar lesz lelki fájdalom. Csontfájdalom. A testem másik részéből sugárzik. Nem tudom megnyomkodni. Megvakarni. Belül fáj. Elérhetetlenül. Hiába adok meg menekülőszót.
Fájdalom lesben: ha mozdulok, felfedez, rám ugrik. A legjobb a mozdulatlanság. Mint egy mesterlövész. Saját magam vagyok a célpontom.
A megbízható, állandó fájdalmak. Katéter után. Egy hét pokol. Vagy kettő? Az emlékét elsodorja a következő. Vagy a megelőző emlék. A biopsziáé. A félelem, hogy soha többé ne fájjon semmi.
Jókedvem lett, amikor megtudtam, hogy rákos vagyok. Igazi ellenfelet kaptam végre. Nem alattomos. Nem hátulról szembe. Nem a régi barátságunkat kimérő tízdekánként ellenség. Sose láttam eddig, ha magamba néztem. De most itt integet az MRI, a CT, az ultrahang képernyőjén.
Szervusz! Én te vagyok.
Hát szia! Örülök a látogatásnak. Hogy ilyen határozottan jössz. Agresszíven. Semmi részvét. Semmi egyrészt. Másrészt. És éppen a Covid, a járvány idején.
Amikor mindenki becsukakozik. És ijedten nézi az ajtót.
Mi fog történni?
Nekem meg nyitnom kell. Útra kelni a gyógyulásért. És tudom, hogy mi fog történni. Ezen a napon labor. Azon kiértékelés. Aztán kezelés. Magas kockázatú daganatom van. Prosztatarák. Csontrák. Fegyelmezetten keretbe foglalják a napjaim.
Párbeszéd egy öregember és egy ifjú hölgy, az asszisztens között. Szép és fiatal. És milyen kedves, ahogy odaállít a gammakamera elé. Végre egy hely, ahol nem kell letolni a nadrágom! A szép és ifjú asszisztens megérint, igazít a pozíciómon. Nem undorodik tőlem. Egy öregembertől. Állok a kamera előtt. Túlsúlyos vagyok, a vizsgálóasztal alattam leszakadna. Állok, amíg elvégzi a vizsgálatot.
Néz.
Nézi a képernyőt.
Néz engem.
Azután elmosolyodik, és azt mondja:
Ki tudna menni pisilni? Akármilyen kicsi is, nekem nagyon sokat jelentene.
Fölkelés közben, amikor először visszaesem. Az ágyra. Csak véletlen volt. Másodszorra már nem sikerült. Vissza, hogy essem. Gyorsan álltam föl és siettem, nehogy össze…
De sietni nem tudok. Versenyvánszorgás az erősödő ingerrel.
Ma éjjel. Megjelent. És négy hónapig velem maradt. Az inkontinencia. Mire fölébredek, hogy kell, már a spájzban van. Hogy összetörje a megmaradt önérzetem.
Most nem fogok inni reggel és délelőtt, mielőtt elmék. Így próbálom meg átverni a rendszert.
Két napja nem tudom lenyelni a nagyobb méretű tablettákat. Amelyekből korábban akár ötöt is benyeltem egyszerre. Elkezdem közelíteni a számhoz. Akár csak egyet. És azonnal hányingerem van.
Egy éve.
Megy így.
Több is.
A felőrlődés.
Útja. És logikái.
Nagyon meleg ez a vendéghaj is. Fülledt a tolókocsi műbőr ülése. Odalent zöld lombok. Fönt tiszta ég. Eldobált dugicsikkek a körerkélyre hívó folyosón. A tizenkettediken.
Az én folyosóm.
A jobb csípőcsontom már szinte egészen eltűnt. A balban még van húzóerő. Ha bal felé lendülök, simán átívelem a körerkély alacsony korlátját. És nem fog kínozni tovább. A meleg paróka se. A fülledt műbőr ülés. A valódi bőr áldatlan viszketése. A csontsajgás.
Rajta!
Jobbról megküldöm magam. Balra lendülök. A tolókocsi kirepül. Én maradok.
Lebukás.
Újra gyógyulni kell.
A körerkélyen kapálódzó hatalmas bogár.
Végtagjait elhagyja az erő, zuhan a magatehetetlenség felé, de még mindig ír. Két héttel a halála előtt teszi a pontot utolsó regénye, a Kárhozati útmutató végére. Jövő tavasszal lesz a premierje. Nélküle. Mivel naponta beszélgetek vele – végtelen monológ –, nem megy nekem a múlt idő. Egyébként is – szükségtelen. Hiszen a mű azzal, hogy kézbe veszi az ember, jelen idejű. Zelei Miklós esetében széles a kínálat. Regények, novellák, versek, színdarabok, esszék, tényfeltáró szociográfiák közül válogathatunk. Akitől nem áll távol az abszurd, a szürreális, tobzódhat kedvére. Sosem volt mellőzött, csak meg nem alkuvó. Sem az igazából, sem a minőségből nem engedett. Az ilyenre rámondják, hogy nehéz ember. Kihez képest nehéz? Legfeljebb a súlytalanokhoz.
A rendszerváltás lázas éveiben együtt írtunk. Négykezeseket, ahogyan Ilf és Petrov. Nem majmoltuk a nagy párost, magától jött. Így kellett lennie. Öt közös kötet őrzi az eredményt. Szellemi társak maradtunk, s maradunk most már. Ez biztos. Mint a halál.
Gazsó L. Ferenc
Borítókép: Zelei Miklós, az egyik szerző beszél az 1990-es első megjelenése után újra kiadott, Az elrabolt emberöltő című szociografikus riportkönyv bemutatóján Budapesten, a Kossuth Klubban 2014. december 5-én. Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós bővített kötete, amely a L'Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg, a Kádár-korszak egy koncepciós kirakatperét és annak következményeit mutatja be. (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
