Ápolónők az égből

A korabeli fotók jobbak, mint a ma készültek. Létezik szempont, mely alapján egy listába sorolható­ Szent István ereklyéje és Jurij Gagarin látogatása. És Kossuth búskomor és „magvető” póza között igazából semmi különbség nincs. A Dombóvár lokálpatrióta nyomdászából amatőr helytörténésszé lett Erky-Nagy Tiborral beszélgettünk.

Forrás: Erky-Nagy Tibor gyűjtése

Azóta szájpropaganda útján terjed az újabb és újabb kötetek híre, és úgyszólván folyamatosan érkeznek hozzá újabb és újabb képek. A fotók olykor gondosan rendben tartott fotóalbumokból származnak, de az is előfordult már, hogy papírhulladékból kerültek elő.

– A kihúzható fiókokban tárolt felvételekre, a tárcákban hordott képekre, vagyis az egykor a mindennapok részét képező felvételekre vagyok kíváncsi. Örömmel tapasztalom, hogy bőven akad belőlük: amióta az első hivatásos fényképész – vagy ahogy akkoriban emlegették: fényírdás – megjelent Dombóváron, az emberek időt és energiát szántak rá, hogy megörökítsék vagy megörökíttessék magukat és a lakókörnyezetüket. És mivel a fotózás sokáig technikai felkészültséget igényelt, akkoriban sokkal jobb minőségű képek készültek, mint ma – mondja.

Minden egyes darab három főbb munkafázison megy át, mielőtt beválogatná őket az éppen aktuális kötetbe. Első a szkennelés, második az immár digitalizált fotó minőségének feljavítása, harmadik a színezés. Mindehhez „csupán” egy szkenner, egy megfelelő programokkal felszerelt, nagy teljesítményű számítógép meg a programok ismerete szükséges. És persze rengeteg idő.

– Egy-egy felvétellel akár hat-nyolc órát is eltölthetek, és akár százszor is elmenthetem a rajta eszközölt változtatásokat – fed fel egy műhelytitkot.

Az Egykorvolt címet viselő kötet hatszáznál is több fotót tartalmaz, melyek közül mintegy százötvenet színezett ki utólag. Nemcsak helyi érdekességek derülnek ki belőle, hanem országosan ismert személyek képei s a hozzájuk kötődő információk is szerepelnek a lapjain. Illyés Gyula például a harmincas évek első felében egy évig járt a dombóvári gimnáziumba, ám a kötetben ennél jóval korábbi kép szerepel: az 1911-es felvétel egy családi összejövetelt örökít meg, és a később irodalmi Nobel-díjra jelölt költőt és írót a földre ültetett gyerekek között lehet felfedezni.

A sportra áttérve: Budapesten 1937 nyarán rendezték meg az

I. Nemzetközi Légi Mentőügyi Szakkonferenciát, melynek befejezéseként Mátyásföldön nagyszabású, látványos bemutatót tartottak. Ennek fő attrakciójaként egy repülőgépből ejtőernyővel juttatták célba a tábori segélyhely felállításához szükséges eszközöket és felszerelési tárgyakat, majd ezt követően egy orvos és két ápolónő is megérkezett a földre: ötszáz méter magasságban ugrottak ki egy Fokkerből, ejtőernyővel ereszkedve alá. Az elsőként ugró ápolónő a dombóvári születésű Medveczky Gabriella volt, akit a Vöröskereszt a modern nővérképzés elindítójának nevét viselő Florence Nightingale-emlékéremmel is kitüntetett. Gabi néni később – az ötvenes évektől nyugdíjba vonulásáig – a dombóvári mentőállomás telefonközpont-ügyeleteseként dolgozott.

A Vöröskereszt repülőnapján: Medveczky Gabriella (balra) és Tatár Margit ápolónők, valamint Lehoczky Béla főorvos (1937) (Fotó: Erky-Nagy Tibor gyűjtése)

És ha már visszatértünk a földre: Dombóvár hosszú idő óta elsősorban a vasútról ismert. A kötöttpályás közlekedésben betöltött előkelő helyének köszönhetően két olyan esemény helyszíne lett, melyek élénk figyelmet keltettek a maguk idejében: 1938-ban a Szent Jobb országjárása során itt is megállt a Szent István király ereklyéjét szállító, különlegesen díszített Aranyvonat.

Negyedszázad múltán – 1961. augusztus 20-án – Jurij Gagarin töltött rövid időt a vasútállomáson. A magyarországi körúton lévő űrhajós különvonattal tartott Komlóról Budapestre, ám tíz percre megszakította az útját, hogy üdvözölje az érkezésének hírére összegyűlt dombóváriakat.

A település az utóbbi időben mégis leginkább a Kossuth-szoborcsoport kapcsán szerepelt a hírekben. Horvay János szobrászművész monumentális alkotását 1927 novemberében állították fel a Parlament előtt. 1951-ben azonban – azzal az indokkal, hogy a kompozíció alakjai szomorúságot sugallnak – eltávolították onnan. 1958-ban a főváros hirdetést tett közzé az Esti Hírlapban: aki hajlandó elszállíttatni a szobrokat, és fizetni a munkálatok költségét, elviheti őket addigi tárolási helyükről, a rákoskeresztúri Új köztemetőből.

– Az akkori tanácselnök, Antal István olvasta a felhívást, majd intézkedett, így 1959-ben Dombóvárra érkeztek az alakok. A végszámlán százezres nagyságrendű szám szerepelt, ami akkoriban irdatlan összegnek számított – eleveníti fel Erky-Nagy Tibor.

A szoborcsoport története ezzel még távolról sem zárult le: a járási párttitkár arra az álláspontra helyezkedett, hogy „ha Budapestnek nem tetszett, nekünk sem kell”, így a kompozíció részekre bontott darabjai előbb a Hunyadi téren hevertek – a helyi gyerekeknek kezdetben imponált, hogy a szobrokon ugrálhatnak, de idővel ráuntak a lehetőségre –, utóbb a Béke parkban. Itt – más elrendezésben, mint a Parlament előtt, de – végül felállították őket.

– A művészettörténelem „magvető Kossuthként” emlegeti a központi alakot, annak sajátságos testtartása és kézmozdulata miatt. Az ötvenes évek elején azért mondhatták a szoborcsoportra a hivatalos döntnökök, hogy pesszimista, mert lehajtott fejjel ábrázolták őket. Pedig a megfelelő magasságú alapzaton szemlélve látniuk kellett, hogy nem a földre néznek, hanem a rájuk felnéző látogatók és érdeklődők arcába pillantanak.

Így vagy úgy, de Kossuth és társai 1973-ban végre megtalálták a maguk új állomáshelyét. Amikor 2011-ben döntés született a Parlament előtti tér képzőművészeti arculatának visszaállításáról, Dombóvár nem engedte útjára az akkor már sajátjának érzett „magvetőt” és társait. Így végül másolat készült róluk, az eredeti figurák pedig a Szigeterdőben maradtak.

Miközben a kocsi felé tartva ismét elsétálunk a „Beton” előtt, megkérdezzük, öt helytörténeti kötettel a háta mögött hogyan látja városát.

– Jelenleg 17 ezer ember él itt, ez a szám a rendszerváltáskor még húszezer fölött volt. Meglehet, egy fiatal nem feltétlenül találja izgalmasnak, de ha valaki abban a korban van, amikor már kicsit jó hátradőlni, ez a város ideális helyszín – feleli Erky-Nagy Tibor. – Kétszer is nyílt rá alkalom, hogy máshová költözzek, de nem mentem sehová: szeretek itt élni és dolgozni.

Nem mondja, hogy máris nekifogott volna a hatodik kötetnek, de mert az ötödik megjelenése után máris kapott néhány újabb szkennelésre váró fotót, nem zárható ki, hogy lesz folytatás. Addig meg gyűlik az asztalán a régi fényírdások hagyatéka, hiszen ahogy tartja: „Képet ki nem dobok. Ki tudja, mikor lesz még jó!”

Borítókép: a Kossuth-szoborcsoport utolsó négy teherautónyi rakományának lepakolása a Hunyadi téren (1959). Itt más elrendezésben állították fel, mint a Parlament előtt (Fotó: Erky-Nagy Tibor gyűjtése)