Egyetemről a távollétében halálra ítélt apám priuszával szó sem lehetett. A nyolcvanas években, túl a harmincon, levelezőn végeztem el a jogot. Szenvedélyesen izgattak az ötvenhatos események. Kéz alatt megvettem, gyűjtögettem a forradalom fotóit. Leginkább a Baross téri felkelőcsoport izgatott. Találtam néhány túlélőt, jóban lettem velük, mégis húsz év kellett, mire nyíltan beszélni mertek azokról az időkről. Tőlük hallottam Soltész Jóskáról, akit a sorkatonák nem voltak hajlandóak kivégezni. Munkásőrökből verbuváltak egy osztagot, fejenként kétszáz forintot kaptak Soltész agyonlövéséért.
A Baross tériek a november negyedikei orosz invázió után még négy napig tartották magukat. A vezetőjük Nickelsburg László műszerész volt, aki jól megszervezte a százötven fős felkelő alakulatot. Zsidó Laci – így nevezték egymás közt – anyját és három testvérét veszítette el a náci haláltáborokban. Maga szökött munkaszolgálatosként a háború végéig bujkált. Utána meggyőződéses kommunista lett, párttag és élmunkás. Innen jutott el a felismerésig és a fegyveres harcig a megszállókkal szemben. 1961. augusztus 26-án az utolsó három forradalmár egyikeként végezték ki. Merthogy még akkor is voltak kivégzések. Sárga csikók. Így nevezték azokat, akik ötvenhatért börtönbüntetést kaptak, majd egy merőben más ügyben újra beperelték őket, hogy mégiscsak bitófára kerüljenek. Ők hárman is sárga csikók voltak.
Én erről nyolcvannégyig semmit sem tudtam. Akkor akadtam össze egy raktárossal, tőle hallottam a történteket. Apámra is emlékezett. Halványan. Addigra beletanultam a kettős beszédbe. 1956 bolsevikul ellenforradalom, magyarul forradalom. Demokratikus centralizmus bolsevikul a néphatalom központi irányítása, magyarul a pártállam mindent visz. A munkásmozgalom régi harcosa? Magyarul terrorista. És így tovább. Milliók nyelve lett ez a kettős beszéd. És a rejtőzködés, életfogytiglan.
*
A bársonyos rendszerváltást csodaként éltem meg. Vártam az elszámoltatást, hogy legalább nyilvánosságra hozzák a megnyomorítók névsorát, és hogy ezek az emberek soha többé közhivatalt ne kaphassanak. Eleinte szó volt róla, aztán csöndben elhalt. Minden, ami történt, adatolva van. Hozzáférhető. A történészek megtették a magukét. A megnyomorítók pedig lassan kihalnak. A generációkon áthúzódó, zsigeri „fortélyos félelem” ennél lassabban múlik. Sokkal lassabban.
Borítókép: családi kép, Budapest, Csillebérc közelében, 1956 (Fotó: Fortepan/Gresz Miklós)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!