Illúziók

Rezeda Kázmér a fiait várta vacsorára. Ugyanis az élet örök. S ez mégsem illúzió.

– igen. Élni kellett. Nagymama is az örök élet illúziója volt.

„So, so you think you can tell / Heaven from hell? / Blue skies from pain? / Can you tell a green field / From a cold steel­ rail? / A smile from a veil? / Do you think you can tell?”

Hát persze. A Pink Floyd is örök. Itt, a Fal mögötti házibulik Fal mögötti hajnalain az sem számított, hogy ezek is hülye kommunisták, egyrészt, mert nem tudtuk, másrészt, mert ilyen zenét csináltak. Ha Kádár írta volna a Comfortably Numb-ot, valószínűleg más megítélés alá esne ő is…

„There is no pain you are receding / A distant ship smoke on the horizon / You are only coming through in waves / Your lips move / But I can’t hear what you’re saying / When I was a child I had a fever /

My hands felt just like / Two balloons / Now I’ve got that feeling once again / I can’t explain / You would not understand / This is not how I am / I have become comfortably numb”

Így tanultunk angolul. S így tanultunk meghalni. S amelyikünk akkor nem tanult meg meghalni, az most bajban van. Szegény Benedek például így hatvanévesen sóhajtott fel, hogy „meg kell tudnom, ki vagyok én valójában”, s felrúgta az egész életét. Mire Amál frappáns választ adott, mondván, „Édes jó Benedekem, ezért kár volt elhagynod mindent, én ingyen megmondtam volna, hogy te egy f… vagy”.

Közben kiolvadt a tengeri herkentyű, ami nagyon fontos, mert szobahőmérsékleten főzünk mindennel, tengeri herkentyűvel éppúgy, mint jóféle húsainkkal…

S Rezeda Kázmér elővette féltve őrzött olívaolaját, ami Zadar mellől való volt, ami valójában Zára, hiszen miként az öröklét, úgy a történelem is csupa illúzió, s Zára mellett éltek kedves, jó barátok, Zsófi és Zsolt s két gyönyörű gyermekük, s nagy vacsorák voltak ottan, kora őszön, mikor a tömegek hazamentek, mert Rezeda Kázmérék nem szerettek menni „rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek az maga az élés”.

Ezért választották az őszt, s asztalt, széket hordtak a tengerpartra, egészen le, olyan közel, hogy bele lehessen szédülni a tenger csendjébe, és Zsófi készített felséges vacsorákat mindenféle tengeri halakból és herkentyűkből úgy, hogy soha nem ette meg egyiket sem, na ez a művészet, barátaim, s nézték a naplementét, s abban az illúzióban töltötték az estét, hogy még akárhány ilyen naplementét nézhetnek, ó pedig dehogy…

„Hát szóval. / Búcsúzó Nap fényébe’ fekszünk /

Végtelenül nincsen kiírtva belőlünk / Az érzés, nincsen megírva, nem érdekes / Azért nincsen, mert ami érdekes / Megvan írva minden”

Valamiképpen ez is beleíródott a kamaszkor illúzióiba, pedig vagy harminc évvel később írta a Lovasi, aki szintúgy egy hülye kommunista, de hát lásd, mint Pink Floyd…

Szóval onnan van az olíva, az igazi, ami ünnepi alkalmakra van félretéve, mert most már az ilyesmi is számít. Vagy talán mindig is számított, ki tudja? Mert térjünk vissza egy pillanatra Amálra – ő például maga a Monarchia, a boldog békeidők, nagyszüleiről s nagynénikéiről olajfestmények vannak cirádás, aranyozott keretekben, neki például biztosan mindig számított. De ki tudhatta ezt, hülye kommunisták világában…

„Egyszer falun / Biciklipedált tapostam én, / S a vázon / Egy kitelepített lány ült. / Lejtőn lefelé, / A lány neve Annamari, / Vidám volt, / Bár sokat szenvedtek. / Én meg fiú, / Aféle klottgatyás fiú, / A hőségben / Nyomtam a pedált és / Egymásba folytak a fák, / Mi külön volt, mind összement, / Az osztályharc / Egy biciklin / Megszűnt s én / Vázon / Egy gróflánnyal / Azonnali / Hatállyal / Békét / Kötöttem egy / összefolyt / Világgal.”

– Na most, hogy fogom én ezt száz év múlva elmagyarázni? – gondolta magában Rezeda Kázmér, s az olívára vetette az összevágott hozzávalókat, s figyelte, mikor lesz éppen üveges a kibédi (tényleg, vajon az Ervin­ Kibéd szülötte?), s akkor rávetette a tengeri herkentyűket is, s figyelte nagyon, hogy puhulnak, mert nem szabad túlaszalni ezeket a tengeri dolgokat a forróságon, s még arra is ügyelni kell, hogy a vége előtt belekerüljön úgy másfél deci fehérbor, de nem valami lőre, hanem komoly bor, mondjuk a Kősziklás sárgamuskotálya, s a félretett petrezselyem s még vagy három-négy félbevágott koktélparadicsom, ezek a végén kilehelik lelküket, s lelkükkel az ízüket… S akkor még tésztát kell választani. 

A spagettiről régen leszokott Rezeda Kázmér, kizárólag fusillit vagy taglia­tellét használt, bár pontosan nem tudta volna megmondani, miért, kicsit úgy volt ezzel, mint Galilei, aki mondta ugyan, hogy mégis mozog a föld, de csak suttogva… Eppur si muove, naná, de ki akar máglyán meghalni, ugye…

A tagliatellére esett Rezeda Kázmér választása, megfőzte a tésztát is, al dente (a tésztafőző vízbe soha ne tégy sót!), összekeverte az éppen jó és elegendő levet eresztett tengeri herkentyűs rávalóval, előkészített szárított paradicsomot, és reszelt frissen parmezánt, s feltett még egy CD-t…

„If you didn’t care what happened to me, / And I didn’t care for you, / We would zig zag our way through the boredom and pain / Occasionally­ glancing up through the rain. / Wondering which of the buggars to blame / And watching for pigs on the wing.”

Rezeda Kázmér a fiait várta vacsorára. Ugyanis az élet örök. S ez mégsem illúzió.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza