Imakör

A reformáció jelmondata, a „Vissza az alapokhoz” a legnehezebb időkben is végigkísérte a hívő egyház szellemiségét.

Budapest, 2012. oktber 25. Felavattk Ravasz Lszl reformtus lelkipsztor (1882-1975) mellszobrt a Kroli Gspr Reformtus Egyetem Hittudomnyi Kar udvarn 2012. oktber 25-n. MTI Fot: Bruzk Nomi Fotó: Bruzák Noémi

Az egyházak gazdasági ellehetetlenítése már 1945-ben megkezdődött. A földreformként elhíresült rendelet alapján az egyházaktól összesen körülbelül 845 ezer kataszteri hold földet államosítottak, a következő évben elkezdődött az egyházellenes uszítás és lejárató kampány. Megindult az egyházi hátterű szervezetek, egyesületek, társaságok felszámolása is.

A kommunista vezetés szinte minden egyházi megmozdulást és bevett gyakorlatot a polgári reakció megnyilvánulásának tekintett, ilyenek voltak például a zarándoklatok, a nagyobb ünnepek, valamint a kulturális, karitatív és társadalmi tevékenységek is. Az 1947-es „kék cédulás” választásokon az új választási névjegyzékből közel egymillió személyt hagytak ki, köztük papokat, szerzeteseket, apácákat, utóbbiakat többek között prostitúció vádjával fosztottak meg szavazati joguktól.

Az egyházakra kényszerített, iskolák államosításáról szóló 1948-as megállapodás egészen 1990. márciusi felbontásáig szabályozta a református egyház életét is. Érdemes felidézni azt a pócspetri ügyként elhíresült esetet, amikor az egyházi iskolák elvételekor Pócspetri lakosai az esti litánia után a községháza elé vonultak, s ott egyházi énekekkel és imákkal igyekeztek befolyásolni az ott ülésező községi vezetőséget, hogy ne vegyék el népiskolájukat a katolikus egyháztól. Két rendőr igyekezett erőszakkal kiszorítani az embereket a térről, amikor Takács Gábor rendőr őrvezető véletlenül agyonlőtte magát. Megjelentek az ÁVH-katonák, akik többeket letartóztattak, megvertek, közülük hárman később belehaltak sérüléseikbe. Az ügy tárgyalásakor két személyt halálra ítéltek, egy életfogytiglanit kapott, s kettőnek fegyházbüntetés lett a sorsa. 1990-ben a Fővárosi Bíróság semmisnek nyilvánította az ítéleteket, és kimondta az elítéltek ártatlanságát.

Az egyházak visszaszorításában meghatározó szerepet játszott az 1951-ben létrejött Állami Egyházügyi Hivatal, amely az egyház minden területét szabályozás alatt tartotta.

Feladatkörébe tartozott többek között az egyezmények és megállapodások végrehajtása, az oktatás költségeinek szabályozása, az egyházi vagyonügyek intézése, az egyházmegyék által benyújtott államsegélykérelmek elbírálása, az egyházi szervezetek működésének és felügyeletének ellenőrzése, a párthatalom által meghatározott egyházpolitikai elvek megvalósítása, így gyakorlatilag az egész egyházra kiterjedő hatalommal rendelkezett.

Az ötvenes években aztán elkezdődött a látványos terror időszaka. Ez magában foglalta többek között a missziói munka megbénítását, a különböző pereket, a B listázást, internálást, kitelepítést, kulákosítást, az egyház társadalmi bázisának megtörését és anyagilag függővé tételét.

A kommunista vezetés a református egyház élére ügynök vezetőket helyezett, akik a pártállam utasítására lelkészeik személyi adatait kiszolgáltatták, mellé jellemzést is készítettek, és ha kellett, nemcsak védtelenül hagyták szolgatársaikat, de még segédkezet is nyújtottak megroppantásukoz.

A megfélemlítés és elnyomás idején a hívők kisebb sejtekbe szerveződve gyakorolták tovább hitüket: házi bibliakörökbe és imakörökbe tömörültek. Az ország minden területén, falvakban és városokban, a munkás- és parasztemberektől az értelmiségiekig szinte mindenhol működtek bibliakör jellegű közösségek. A rendszer megújulási, ébredési mozgalmaknak nevezte ezeket az öntevékeny köröket, és célja volt, hogy mindenhol ügynöki megfigyelés alatt tarthassa őket.

Kilencszázötvenhat őszén, már a nemzeti forradalom előtt egyre több egyházi személy emelte fel a hangját, és fogalmazta meg, hogy tarthatatlanná és elfogadhatatlanná vált az egyház helyzete.

Ravasz László nyugalmazott püspök 1956 nyarán írt Memorandumában – amely egyben a Református Megújulási Mozgalom megalakuló dokumentuma volt – nyíltan kimondja, hogy az egyház a kommunista uralom béklyójában van: „A módszer (a kommunizmusé – K. K.) tehát ez volt: meggyengíteni az egyházat az egyház által úgy, hogy szembeállítja Krisztus népét vezetőivel, megnyeri az egyház vezetőségét a maga szövetségesének, s vele bontatja le az egyház történelmi épületét.” Az ébredési folyamatba később egyre többen kapcsolódtak be, kiállva az egyház eredeti rendeltetése mellett.

A forradalom kitörésének hírére a református egyház hívei és lelkészei is megmozdultak, voltak, akik életüket adták egy jobb jövő reményében. Ilyen volt például Gulyás Lajos levéli református lelkész, aki életével fizetett azért, mert megmentett egy ÁVO-s tisztet a lincseléstől. Tettéért 1957. június 10-én ítélték halálra. Ugyanígy Oláh Miklós, a forradalom egyik legfiatalabb mártírja (21) 1956. december 10-én részt vett a Tizeshonvéd utcai laktanya előtt tartott békés tüntetésen, ahol fegyverrel kiszorították őket az udvarról. Ekkor eldördült egy lövés, mely Oprendek Sándor hadnagyot halálosan megsebesítette. Bár Oláh Miklósnál és társánál volt pisztoly, elmondásuk szerint ők a levegőbe lőttek. Oláh Miklóst letartóztatták, elítélték, majd 1957. április 12-én kivégezték.

A rendszerváltás után rehabilitálták, az ítéletet semmissé tették. Híres utolsó mondata a „Felvirrad még Magyarországra!” felkiáltás volt, mely egy igaz ember imáját tükrözte.

Az októberi napokban a forradalmi események forgatagában a teológushallgatók is kiemelt szerepet játszottak, és ott voltak a demonstrációkon is. A Budapesti Református Teológiai Akadémia két diákját veszítette el a hónap utolsó napjaiban humanitárius segélyakciójuk közben. Herceg Lajos (21) és Magócsi István (22) mindketten életük elején jártak. Halálukat golyó okozta.

Ravasz László november 1-jén mondott rádióbeszédében csodálattal és hódolattal adózott a nemzeti felkelés hőseinek. Felszólította a lelkészeket és minden reformátust, hogy a nemzeti egység, a társadalmi igazságosság és a testvéri szeretet szolgálatában példamutatóan elöl járjanak, de higgadtságra, a rend megőrzésére intett, és elutasított minden restaurációs kísérletet: még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására. Beszédét másnap címoldalon közölte a forradalom viharában életre hívott új lap, a Reformáció, amely csupán egy számot ért meg, ugyanis néhány nap múlva, november 4-én a bevonuló szovjet csapatok vérbe fojtották a forradalmat.

A nemzeti és egyházi forradalom leverése után elkezdődött a kegyetlen megtorlás ideje. A megújulási mozgalom tagjait és a forradalomban aktív szerepet vállalók nevét, illetve tevékenységét évtizedekkel később is számontartották, a legártalmasabb „reakciósnak” minősített lelkészek még jóval a forradalom után is különleges megfigyelés alatt álltak. Sok lelkészre néhány napos fogda vagy bebörtönzés várt, többeket rendőri felügyelet alá helyeztek. Ravasz László még februárban visszatért leányfalui száműzetésébe.

Bár az egyházak fellélegzésére egészen a rendszerváltozásig kellett várni, a reformáció jelmondata, az „Ad fontes!”, azaz „vissza az alapokhoz” a kommunizmus alatt is végigkísérte a hívő egyház szellemiségét.

A borítóképen: Ravasz László lelkipásztor mellszobra a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara udvarán.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi