– Mennyire más a hazai biztonsági szabályozás a filmforgatásokon, mint az álomgyárban?
– Semmi sem működik másképp, Amerikában ráadásul elméletben még komolyabb szabályoknak kell megfelelni: minden egyes kisebb akciónál safety meetinget (biztonsági megbeszélés – a szerk.) tartanak, és fokozottan odafigyelnek a biztonságra. Pont ennyire figyelünk mi is. Egy forgatáson csak hatástalanított fegyvert lehetne bevinni a szettbe, a fegyvertechnikusnak pedig kötelező oktatást tartania, azaz elmondani, hogy milyen veszélyei vannak még ennek a hatástalanított fegyvernek is. Ez a rizikó egyébként annyi, hogy másfél-két méteren belül esetleg belemehet a szembe némi lőpor, de a hatástalanított lövedékben nincs mag, ami kijön a fegyvercsövön, és komoly sérülést, netán halált is okozhat. A Rust forgatásán hatalmas hiba, emberi mulasztás történt. Hivatalosan egy fegyvermester csak teljesen üres tárral adhatja át a fegyvert. Ha lőni kell vele, akkor a hatástalanított lőszerrel beélesíti, és ellenőrzi, hogy hatótávolságon belül ne legyen senki, akinek a szemében kárt okozhat. Az optikára ilyen esetben védelmet szoktak tenni, ha pedig az operatőr szemben van, akkor felkap egy szemüveget a lőpor miatt.
– Éppen elsült egy ágyú a háttérben itt Babatpusztán, ahol forgat: más típusú, történelmi fegyverek esetében mi a helyzet? A kardok sem élesek?
– A kardok is „hatástalanítottak”, azaz műanyagból, esetleg speciális ötvözetből csinálnak hasonmást. Közeli képeknél, amikor például a fény megcsillan a szablyán, nyilván használjuk az eredetit, ám vívás közben, veszélyes jelenetben semmiképp. A most forgó Hadik című produkciónak vagyok az akciórendezője, és megtisztelő, hogy supervisoromnak tudhatom Steve Dentet, a világhírű akciórendezőt, aki többek között a Marvel filmek akciórendezője is volt. Ez a nagyszabású történelmi film Hadik András magyar huszár életét dolgozza fel, aki Mária Terézia idejében bevette Berlint. Akkoriban elöltöltős fegyvereket használtak, ezek természetesen másképp működnek, mint a golyós fegyverek: elölről préselték, és egyet tudtak lőni velük. Csak kaszkadőrök lőhetnek egyébként fegyverrel, ha a színésznek kell, akkor gyorsképzésen kell átmennie. Ez veszélyes műszak, ám annyira körbe van biztosítva a gyakorlat, hogy nem a szabályozással van a baj, hanem a be nem tartásával.
– Mi mindenért felel ebben a produkcióban?
– A színészekért és a kaszkadőrökért, valamint én találom ki az akciókat is. Azt a mércét szabom meg, hogy meddig nyújtózkodhat a színész, és honnantól kell dublőrt használni. Nyilván a vásznon a színészt fogjuk látni, aki azt fogja nyilatkozni, hogy nem volt dublőre, de ez nem igaz. Nem azért, mert ügyetlen volna: a Hadikban például a színészek már a forgatás előtt három hónappal elkezdtek lovagolni és elsajátítani a szablyavívás különleges technikáját. Komoly szintre jutottak, de így sem csináltatom meg velük azt, amire képesek lennének, mert ha csak egy kis esély is van a sérülésre, a produkciónak nem éri meg, hogy másnap például egy olyan monokli miatt ne tudjon forgatni, amelyet nem tudunk hirtelen eltüntetni. Súlyos tízmilliók ugranak egy-egy ilyen apróságon.
– Önnek is voltak komolyabb sérülései az elmúlt évtizedekben. Meddig lehet elmenni?
– Rengeteg próba van egy-egy jelenet mögött. Lovakkal való bukás, robbantások, testbecsapódások és magasból zuhanások: mindenhol a lehető legkisebb esélyt igyekszünk megadni arra, hogy baj történjen. A lovak számára például felpuhítjuk a talajt, hogy ha elesnek, ne legyen rossz élményük, az embereknek pedig szivacsot ásunk a föld alá, majd letakarjuk fűvel. Nyilván benne van a pakliban a sérülés, hiszen ez egy ilyen műfaj, de ha őrült módon rákészülünk egy-egy jelenetre, akkor csökken ez az esély.
A Hadikhoz már most rengeteg akciót vettünk fel nulla sérülés mellett – pedig látványban mindenkinek szétszakadt már a feje. Ha kaszkadőr részről valamit rosszul találok ki, pontatlanul határozom meg mondjuk a kamera pozícióját, ami emiatt megsérül, akkor sajnos én vagyok a hunyó, ha fegyvertechnikai probléma van, akkor pedig a fegyvertechnikus. Százszor ellenőrizzük viszont a fegyvereket, ezért azt gondolom, hogy teljességgel lehetetlen, hogy megtörténjen egy olyan tragédia, mint a Rust forgatásán. Nem szeretem, ha bárki megsérül: se ló, se ember. Egyetlen film sem ér annyit. Néha megtörténik, nekem is voltak baleseteim, összesen kettő komolyabb az egész pályafutásom alatt. Egyszer eltört a nyakam, amikor huszonvalahány méterről vízbe ugrottam, és sajnos rosszul. Le is bénultam. Két Guinness-rekordot tartok, az egyiken egy mozgó repülőt ugrottam át motorral. A mutatvány próbáján beszakadt az érkezőrámpa, ami rendkívül banális dolog, viszont rám esett a motor, és tizenkét bordám, valamint négy alsó csigolyám eltört. 1977 óta csinálom, úgyhogy a két baleset jó arány. Kölyökként kezdtem, tizennégy évesen, ezért ma már tudom, hogy meddig mehetek el.
– Ennyi év tapasztalat után van olyan dolog, amelyet biztosan nem vállalna el?
– Azért mondom egyértelműen, hogy nincs, mert rengeteg mindennel rá lehet segíteni a végeredményre. Biztosan van olyan dolog, ami nem kaszkadőrfeladat, hanem öngyilkosság, de a filmvászonra gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. Vizuális trükkökkel, utómunkával, de sokszor akár csak vágással is el lehet érni azt, hogy úgy nézzen ki, mintha a színész csinálná végig az akciót. Hál’ istennek a rendezők nem álmodnak akkorát, mint amilyet lehetne, pont fordítva szokott lenni. Megkérdezik, hogy kivitelezhető-e az általuk kitalált jelenet, én pedig mindig azt mondom, hogy igen, de még sokkal jobbat is lehet csinálni. Akár a sportban: ha valaki tíz másodperc alatt lefutja a száz métert, elámulsz tőle, mert lehet, hogy te csak fél perc alatt érsz oda. Körülbelül ennyi a különbség, ám ha gyakorlod, akkor bőven kitolhatóak a határok.
Borítókép: Gulyás Kiss Zoltán (Fotó: Kurucz Árpád)
