Téli rege

Karácsony közeledett, a szakítások szakítópróbája. Ábel úgy érezte, gyámolításra szorul, a lakásához közeli telefonfülkéből felhívta korábbi, erdélyi barátnőjét, Sárát.

Igaz, a csomagtérben csak a kínai piacokon összevásárolt ajándékok hevertek. Ez idő tájt élték virágkorukat a mindenféle olcsó távol-keleti vicik-vacakoktól és kispénzű vásárlóktól hemzsegő kínai piacok. Ábel egy, a piaci viszonyokhoz mérten drága és a doboza szerint olasz (?) autórádiót vitt apja rozoga autójába, Etele egy Tajvanon gyártott holland hajszárítót az anyjának, míg Zalán, aki mérnökként tehetősebbnek számított, néhány valóban márkás ruhát, édességet és italt.

(E tárgyak utóéletéhez hozzátartozik, hogy az autórádió két hét után már torzította a hangot, a hajszárítóból karácsony másnapján pedig akkora láng lövellt ki, hogy Ábel haja kis híján az enyészeté lett. Anyjuk kérdésére, hogy van-e rá garancia, Etelével fergeteges kacagásban törtek ki.)

Amikor hajnali kettőkor megálltak Marosillyén, Bethlen ­Gábor szülőfalujában, a település széli benzinkútnál tankolni, Ábel hirtelen ötlettől vezéreltetve meghívta a társaságot vacsorázni. – Hol ehetnénk valami meleget? – kérdezte a benzinkutast, aki fejével a közeli, félhomályba burkolódzó épület felé intett: – A töröknél. – Úgy hitték, a tulajdonos családnevét hallották, de gyorsan kiderült: a nemzetiségéről van szó. 

E tényt nemcsak a cigarettáspolcra ráalélt félholdas zászló, de a tévében végeérhetetlenül sorjázó, keleti dallamokat pörgető klipek is alátámasztották. Lám – tűnődött el Ábel –, ezek négyszáz év múltán ismét itt vannak, míg barátjukból, a nagyfejedelemből és övéiből hírmondó is alig maradt. A pincér, egy korosabb román férfi (nyilván janicsár) gyűrött arcáról lerítt, hová kívánja az éjszakai vendégeket. 

S bár nem ez volt a szándéka, Ábel ekkor azt javasolta: rendeljenek spagettit. Az gyorsan megy, ne provokáljuk az ürgét – súgta, ahogy magukra maradtak. Csak ekkor villant az agyába, hogy ez hajdani felesége kedvenc étele, s váláskor dühében megfogadta: egy jó ideig nem kér belőle.

De nem ment gyorsan. A pincér egy óra múlva csoszogott ki a tányérokkal, és a spagettin is érződött, hogy sem a török, sem a román konyhában nem őshonos. Mindegy, Ábel bőséges borravalót adott az öregnek, s mint kiderült: bölcsen.

Amikor ugyanis a hidegtől elszoruló orrcimpákkal beültek a kocsiba, Etele hasztalan forgatta a kontaktkulcsot, a Dacia nem indult. Hiába tologatták le s fel mindannyian, a motor meg sem vakkant. Kezük már fájt a hideg vastól, a fagy a három zoknin is kezdte átverekedni magát. 

Amikor feladták és visszakullogtak a restibe, a pincér egykedvűen vette tudomásul, hogy vendégei reggelig egy-egy üdítő mellett a társaságában fognak szunyókálni. A sógornőjük, Márta már el is képzelte, hogy a szentestét egy oszmán fogadóban fogják tölteni a félholdas zászló körül, s csendben folyni kezdtek a könnyei.

Kora hajnalban már a település utcáit rótták, de a kocsma csak hétkor nyitott. Itt tudták meg a kórusban adott válaszból, hogy a falu egyetlen szerelőjét Relunak hívják, s hogy a mai napon egy motorkerékpárt fog megjavítani. Relu szemmel láthatóan közkincs volt. 

A derék román szerelő már első szóra hagyott csapot-papot, és autójával visszavitte őket a helyszínre. A fiúk elismeréssel vegyes borzongással nézték, mint matat csupasz kézzel a jéghideg, olajos vasak közt, miközben fürge ujjaira rá-rácsurran a benzin. Pillanatok alatt kipumpált a vezetékből egy jégdugót, s a motor felberregett. 

A hibát a kilencvenes évek másik specia­litása: a vizezett benzin okozta. Mialatt a spagettire vártak, a vezeték elfagyott. A gyors és sikeres munka ellenére Relura úgy kellett erőszakkal rátukmálniuk a pénzt. Merthogy tisztességből.

Most, hogy a gondjaik megoldódtak, Ábel megpróbálta még egy spagettire rábeszélni a társaságot – sikertelenül. Nekivágtak hát a háromszáz kilométeres útnak, s a lestrapált, kátyúkkal hímzett úthálózat tett róla, hogy csupán szenteste első órájában zuhanjanak be holtfáradtan a szülői házba, aggódó szüleik nagy örömére.

Anyja rövidesen indítványozta is, hogy induljanak el az éjféli misére. Etele azonban kihátrált: – Anyu, én olyan fáradt vagyok a sok vezetéstől, hogy hacsak pénzt nem ígérnek, semmi másra nem tudok odafigyelni.

A többiek azonban szüleikkel tartottak. Amikor a templomban Ábel megpillantotta Sárát, akkor jutott eszébe az elmulasztott déli találka. Rámosolygott, de a lány hidegen elfordította a fejét.

Borítókép: Pexels