Téli rege

Karácsony közeledett, a szakítások szakítópróbája. Ábel úgy érezte, gyámolításra szorul, a lakásához közeli telefonfülkéből felhívta korábbi, erdélyi barátnőjét, Sárát.

A zűrzavaros kilencvenes évek közepén történt. Ábel akkoriban Szegeden tanárkodott, túl az első, rosszul sikerült házasságon. Sérülései még frissek voltak, a dühös féltékenységi jelenetekkel tarkított végjáték önbizalmát is kikezdte. Karácsony közeledett (a szakítások szakítópróbája), s mivel úgy érezte, gyámolításra szorul, a lakásához közeli telefonfülkéből felhívta korábbi, erdélyi barátnőjét, Sárát, akit annak idején maga tett lapátra, és akiről úgy tudta: még mindig a szüleivel él. 

„Hát nem tudom – mondta a lány olyan hangon, hogy a fülke ablakai rögtön befagytak. – Mikor jössz haza?” „Szenteste délelőttjén.” „Délben várlak a kávézóban. De tudd, hogy nem bízom benned.”

Amióta az anyaországban éltek, Ábel és két öccse karácsonykor rendszerint együtt utaztak haza a távoli, székelyföldi kisvárosban lakó szüleikhez. Ekkor még csak a kisebbik öccsének, a gyári melósként dolgozó Etelének volt autója, egy sötétkék Dacia, amelyet igen nagy becsben tartott, egy rossz szót sem szabadott szólni róla. 

Mondjuk, nem is nagyon lehetett volna, lévén hogy az öregség nem hiba, arról pedig, hogy a Kárpát-medence egzotikus hely volt a számára, nem tehetett. Ez éppen egy éve derült ki, amikor a hazáig tartó úton Ábel majd’ karikára fagyott az anyósülésen, az utolsó száz kilométeren már a bőrkesztyűjével csapkodta a térdeit, amelyek egyre kevesebb életjelt adtak magukról. 

Mert hát akkoriban bizony még igazi telek jártak, hófúvásokkal, mínusz húsz alatti hidegekkel, az emberek lába alatt fagyosan csikorgó hóval. Etele akkor vallotta be kényszeredetten, hogy valójában átverték: vásárláskor az eladó nem közölte vele, hogy a sötétkék Daciát eredetileg afrikai exportra szánták, tehát a benne lévő fűtés csak arra alkalmas, hogy megvédje gazdáját a Nílus menti telek krokodilordító hidegétől.

Ábel gyorsan tanuló fajta, az idén már két hosszú alsóval, három zoknival és usánka sapkával készült az útra. Etele este nyolc után érkezett meg Budapestről, a nagyobbik öccse, Zalán és a felesége, Márta már a hátsó ülésen gubbasztottak, nagykabátjukba burkolódzva. A határt gyorsan átlépték, az emberpróbáló fagy okán a vámosok csak a fülkéből intettek, hogy: tovább! 

Igaz, a csomagtérben csak a kínai piacokon összevásárolt ajándékok hevertek. Ez idő tájt élték virágkorukat a mindenféle olcsó távol-keleti vicik-vacakoktól és kispénzű vásárlóktól hemzsegő kínai piacok. Ábel egy, a piaci viszonyokhoz mérten drága és a doboza szerint olasz (?) autórádiót vitt apja rozoga autójába, Etele egy Tajvanon gyártott holland hajszárítót az anyjának, míg Zalán, aki mérnökként tehetősebbnek számított, néhány valóban márkás ruhát, édességet és italt.

(E tárgyak utóéletéhez hozzátartozik, hogy az autórádió két hét után már torzította a hangot, a hajszárítóból karácsony másnapján pedig akkora láng lövellt ki, hogy Ábel haja kis híján az enyészeté lett. Anyjuk kérdésére, hogy van-e rá garancia, Etelével fergeteges kacagásban törtek ki.)

Amikor hajnali kettőkor megálltak Marosillyén, Bethlen ­Gábor szülőfalujában, a település széli benzinkútnál tankolni, Ábel hirtelen ötlettől vezéreltetve meghívta a társaságot vacsorázni. – Hol ehetnénk valami meleget? – kérdezte a benzinkutast, aki fejével a közeli, félhomályba burkolódzó épület felé intett: – A töröknél. – Úgy hitték, a tulajdonos családnevét hallották, de gyorsan kiderült: a nemzetiségéről van szó. 

E tényt nemcsak a cigarettáspolcra ráalélt félholdas zászló, de a tévében végeérhetetlenül sorjázó, keleti dallamokat pörgető klipek is alátámasztották. Lám – tűnődött el Ábel –, ezek négyszáz év múltán ismét itt vannak, míg barátjukból, a nagyfejedelemből és övéiből hírmondó is alig maradt. A pincér, egy korosabb román férfi (nyilván janicsár) gyűrött arcáról lerítt, hová kívánja az éjszakai vendégeket. 

S bár nem ez volt a szándéka, Ábel ekkor azt javasolta: rendeljenek spagettit. Az gyorsan megy, ne provokáljuk az ürgét – súgta, ahogy magukra maradtak. Csak ekkor villant az agyába, hogy ez hajdani felesége kedvenc étele, s váláskor dühében megfogadta: egy jó ideig nem kér belőle.

De nem ment gyorsan. A pincér egy óra múlva csoszogott ki a tányérokkal, és a spagettin is érződött, hogy sem a török, sem a román konyhában nem őshonos. Mindegy, Ábel bőséges borravalót adott az öregnek, s mint kiderült: bölcsen.

Amikor ugyanis a hidegtől elszoruló orrcimpákkal beültek a kocsiba, Etele hasztalan forgatta a kontaktkulcsot, a Dacia nem indult. Hiába tologatták le s fel mindannyian, a motor meg sem vakkant. Kezük már fájt a hideg vastól, a fagy a három zoknin is kezdte átverekedni magát. 

Amikor feladták és visszakullogtak a restibe, a pincér egykedvűen vette tudomásul, hogy vendégei reggelig egy-egy üdítő mellett a társaságában fognak szunyókálni. A sógornőjük, Márta már el is képzelte, hogy a szentestét egy oszmán fogadóban fogják tölteni a félholdas zászló körül, s csendben folyni kezdtek a könnyei.

Kora hajnalban már a település utcáit rótták, de a kocsma csak hétkor nyitott. Itt tudták meg a kórusban adott válaszból, hogy a falu egyetlen szerelőjét Relunak hívják, s hogy a mai napon egy motorkerékpárt fog megjavítani. Relu szemmel láthatóan közkincs volt. 

A derék román szerelő már első szóra hagyott csapot-papot, és autójával visszavitte őket a helyszínre. A fiúk elismeréssel vegyes borzongással nézték, mint matat csupasz kézzel a jéghideg, olajos vasak közt, miközben fürge ujjaira rá-rácsurran a benzin. Pillanatok alatt kipumpált a vezetékből egy jégdugót, s a motor felberregett. 

A hibát a kilencvenes évek másik specia­litása: a vizezett benzin okozta. Mialatt a spagettire vártak, a vezeték elfagyott. A gyors és sikeres munka ellenére Relura úgy kellett erőszakkal rátukmálniuk a pénzt. Merthogy tisztességből.

Most, hogy a gondjaik megoldódtak, Ábel megpróbálta még egy spagettire rábeszélni a társaságot – sikertelenül. Nekivágtak hát a háromszáz kilométeres útnak, s a lestrapált, kátyúkkal hímzett úthálózat tett róla, hogy csupán szenteste első órájában zuhanjanak be holtfáradtan a szülői házba, aggódó szüleik nagy örömére.

Anyja rövidesen indítványozta is, hogy induljanak el az éjféli misére. Etele azonban kihátrált: – Anyu, én olyan fáradt vagyok a sok vezetéstől, hogy hacsak pénzt nem ígérnek, semmi másra nem tudok odafigyelni.

A többiek azonban szüleikkel tartottak. Amikor a templomban Ábel megpillantotta Sárát, akkor jutott eszébe az elmulasztott déli találka. Rámosolygott, de a lány hidegen elfordította a fejét.

Borítókép: Pexels