Ül a veterán az eszéki gyors fülkéjében. Lerí róla, hogy sérült ember, noha nincs bekötve semmije, sebesülés nem látszik rajta, ha valaha volt is, már biztosan begyógyult. Csak a viselkedése zavaros, nyugtalan. Összerezdül minden ajtónyitásra, s ha el is szunnyad néhány pillanatra, amikor valaki hangosan köhint, vagy az újságját a kelleténél zajosabban lapozza, a veterán felrezzen, látványosan az oldalához kap, mint valami ócska cowboyfilm hőse, s miután látja, hogy nincs mitől tartania, hátradől a párnázott ülésen, idegesen megtörli a homlokát, és jól hallhatóan azt motyogja maga elé:
„Elnézést, csak hát ugye, a harctéri évek… Nem múlnak el nyomtalanul...”
Ilyenkor persze mindig akad a kupéban egy-egy idős néni vagy zágrábi öltönyös úr vagy csillogó szemű spliti diák, aki felkapja a fejét.
„Harctéri évek? Hol szolgált, ha szabad kérdeznem?”
A veterán ilyenkor fásultan legyint, mint aki nem szívesen emlékszik azokra a sötét időkre, meg aztán nyilván terhelni sem akarja a békés utazóközönséget – a háborúnak úgyis vége, több mint tíz éve nem dörögnek a fegyverek, hagyjuk az egészet a csudába! Előfordul ilyenkor, hogy a kupé utasai komolyan veszik a gesztust, és mivel senki sem szeret feleslegesen sebeket feltépni, nem is faggatják tovább a veteránt. Ha túlontúl tapintatosnak bizonyulnak, a veterán gyászos képpel befelé fordul, látványosan elmereng, nézi a künn elsuhanó szlavóniai tájat, és rebegni kezd az ajka. Ki tudja, mit rebeg, egy-egy pillanatra úgy tűnik, imát, másszor mintha neveket sorolna.
Ez az a pillanat, amikor a tapintatos utazók közül – általában egy idős hölgy – óvatosan mégis felteszi a kérdést:
„Kik ezek, fiam? Megkérdezhetem?”
A veterán ráemeli ilyenkor a tekintetét, és szemében könnycsepp csillog. Érezze a néni, hogy súlyos sebeket tépked ezzel a kérdéssel. De aztán megemberli magát, és szelíd, kisfiús mosollyal azt feleli:
„A bajtársaim voltak.”
Voltak… A kupéban csend támad, aki eddig nem figyelt, most az is illedelmesen kihúzza magát az ülésben; tapintat és kíváncsiság vetekedik egymással…
„És mi történt velük, ha szabad kérdeznem?” – feszegeti a néni, és megérinti a veterán karját, hogy érzékeltesse, tisztában van vele, milyen nehéz erről beszélni.
A veterán csak néz méla, könnyes szemmel.
„Ne haragudjon, erről nem tudok beszélni… Nem tudom felidézni azt a rettenetet… Azt az iszonyatot, amit a szerbek műveltek velük, amikor bekerítették az alakulatunkat Vukovár mellett…”
Döbbent csönd telepszik a kupéra, csak a vágányok csattogása szűrődik be kintről. A néni leteszi a kötését, és még melegebben szorítja meg a veterán karját.
„Nyugodjon meg, fiam! A háborúnak vége… Maguknak köszönhetően vége!”
A veterán lehunyja a szemét, kinéz az ablakon, aztán remegő kézzel kitöröl egy könnycseppet a szeme sarkából.
„Nekik soha nem ér véget, asszonyom… Ők ott maradtak. Megfeledkeztek róluk. Ahogy rólunk is…”
„Ne mondjon már ilyet, fiatalember! Mind hálásak vagyunk maguknak! Maguk a mi hős fiaink!”
A veterán legyint.
„Persze, persze… Hogyne…”
A veterán szempontjából ez a beszélgetés kritikus pontja. Általában két eset lehetséges; újabb csend következik, mert a néni vagy az épp esedékes beszélgetőtárs csakugyan elnémul, nem akar több fájdalmas emléket felidéztetni, vagy még kérdez néhányat. A lényeg minden esetben ugyanaz: a veterán előbb-utóbb fényképeket kotor elő koszos farmerkabátja mellső zsebéből.
„Látja? Ez Vukováron készült… Ez Eszék. Látja a romokat? Ezek a fiúk…”
A képeken csakugyan a háborúban szétlőtt városok és fiatal, szedett-vedett, terepszínű ruhában pózoló fiatalok láthatóak Kalasnyikovokkal. Utóbbi képet a veterán csak egy pillanatra mutatja meg, mert nem szeretné, hogy bárki őt kezdje el keresgélni az alakulat katonái között.
„Persze, az ünnepségek! A megemlékezések! A nagy szavak… Csak éppen velünk, veteránokkal nem törődik senki! Én például idegileg teljesen kikészültem… Nem tudok dolgozni. A feleségem elhagyott, mert nem bírta mellettem az életet. Összeállt egy gazdag német üzletemberrel, már Münchenben élnek a kisfiammal. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Csak az emlékeim vannak velem. És a fiúk… Ők most is velem vannak… Úgy érzem, figyelik a lépteimet!”
Ilyenkor a veterán könnyekre fakad, nem is palástolja, nem próbálja őket visszatartani. Torokszorító csönd támad, elfordítja az arcát, és az ablakon látom tükröződni megtört tekintetét.
„Hogy megérte-e? Ezerszer is igen! Hálát, köszönetet nem kaptunk… Kisemmiztek minket. Nekem elvitte a bank a házamat… De megérte! Horvátországért harcoltunk! Persze egy kis köszönet néha jól jönne…”
A néni vagy az öltönyös zágrábi úr vagy a csillogó szemű spliti diák ilyenkor rendre megkérdi:
„Hová utazik most? Van pénze?”
„Nincs semmim… Egy bajtársamnak van a tengerparton egy rozzant viskója. Ott húzom meg magam. Az utolsó kunámat költöttem vonatjegyre. Nincs mit ennem, de majd elszegődöm halászni valakihez. A tenger csöndes. Békés. Ott talán nyugalomra lelek.”
A kupé utasai lelki szemeikkel már látják maguk előtt; ül a veterán egy rozzant halászbárkán, és csöndesen mereng a múlton. Közben indulókat dúdolgat, csak úgy magának meg a halott bajtársainak, akik mindig vele vannak. Nehéz sóhajok. Zavart csend. A kötögető néni, vagy az öltönyös zágrábi úr, vagy a csillogó szemű spliti diák ilyenkor szégyenkezve előveszi a pénztárcáját.
„Nézze! Nem akarom megsérteni! Nagyon kérem, fogadjon el egy kis pénzt!”
A veterán sértett tekintete felparázslik.
„Mit képzel? Mi vagyok én? Koldus? Lehet, hogy nem maradt semmim, de van büszkeségem!”
A kupéban utazók szégyenkezve lesütik a szemüket. Általában öt-tíz perc telik el így. A veterán önérzetesen csomagolni kezdi szegényes holmiját, leszállni készül, pedig Fiume messze még.
Az utasok közül mindig akad valaki, aki szó nélkül egy százkunást vagy nagyobb címletet gyűr a veterán farmerkabátjának zsebébe, a fotók mellé. A szemébe néznek, van, aki meg is öleli. A veteránnak pállott szaga van, de az utasok ezt a gondolatot is zavartan elhessegetik maguktól. Hisz nincs otthona szegénynek.
Hálátlan világ!
Általában majd minden utas pénzt vesz elő, és szó nélkül a zsebébe tömködik. A veterán áll, karjait leejti, és csak néz fásultan rájuk. Aztán mielőtt elhúzná a kupé ajtaját, csak ennyit mond:
„Nem hiába volt a sok áldozat! Büszke vagyok rá, hogy ilyen honfitársaim vannak!”
Kilép, és mi, utasok kicsit megkönnyebbülve nézünk egymásra. Ilyen világ ez! Aljas a politika, csak mi számíthatunk egymásra mindenkor! A veterán lehorgasztott fővel ballag a folyosón, és hat kocsival odébb helyet kér egy másik kupéban. Ott hosszan ül, összerezdül minden ajtónyitásra, s ha elszunnyad is néhány pillanatra, amikor valaki hangosan köhint, vagy az újságját a kelleténél zajosabban lapozza, felrezzen, látványosan az oldalához kap, s miután látja, hogy nincs mitől tartania, hátradől a párnázott ülésen, idegesen megtörli a homlokát, és jól hallhatóan azt motyogja maga elé:
„Elnézést, csak hát ugye, a harctéri évek… Nem múlnak el nyomtalanul...”
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
