A veterán

„Elnézést, csak hát ugye, a harctéri évek… Nem múlnak el nyomtalanul...”

Balatonszepezd, 2021. július 11. Két, eredeti színûre festett M40-es dízelmozdony vontatja korhû gyorsvonatát Balatonszepezdnél a retró hétvégén 2021. július 11-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

„És mi történt velük, ha szabad kérdeznem?” – feszegeti a néni, és megérinti a veterán karját, hogy érzékeltesse, tisztában van vele, milyen nehéz erről beszélni.

A veterán csak néz méla, könnyes szemmel.

„Ne haragudjon, erről nem tudok beszélni… Nem tudom felidézni azt a rettenetet… Azt az iszonyatot, amit a szerbek műveltek velük, amikor bekerítették az alakulatunkat Vukovár mellett…”

Döbbent csönd telepszik a kupéra, csak a vágányok csattogása szűrődik be kintről. A néni leteszi a kötését, és még melegebben szorítja meg a veterán karját.

„Nyugodjon meg, fiam! A háborúnak vége… Maguknak köszönhetően vége!”

A veterán lehunyja a szemét, kinéz az ablakon, aztán remegő kézzel kitöröl egy könnycseppet a szeme sarkából.

„Nekik soha nem ér véget, asszonyom… Ők ott maradtak. Megfeledkeztek róluk. Ahogy rólunk is…”

„Ne mondjon már ilyet, fiatalember! Mind hálásak vagyunk maguknak! Maguk a mi hős fiaink!”

A veterán legyint.

„Persze, persze… Hogyne…”

A veterán szempontjából ez a beszélgetés kritikus pontja. Általában két eset lehetséges; újabb csend következik, mert a néni vagy az épp esedékes beszélgetőtárs csakugyan elnémul, nem akar több fájdalmas emléket felidéztetni, vagy még kérdez néhányat. A lényeg minden esetben ugyanaz: a veterán előbb-utóbb fényképeket kotor elő koszos farmerkabátja mellső zsebéből.

„Látja? Ez Vukováron készült… Ez Eszék. Látja a romokat? Ezek a fiúk…”

A képeken csakugyan a háborúban szétlőtt városok és fiatal, szedett-vedett, terepszínű ruhában pózoló fiatalok láthatóak Kalasnyikovokkal. Utóbbi képet a veterán csak egy pillanatra mutatja meg, mert nem szeretné, hogy bárki őt kezdje el keresgélni az alakulat katonái között.

„Persze, az ünnepségek! A megemlékezések! A nagy szavak… Csak éppen velünk, veteránokkal nem törődik senki! Én például idegileg teljesen kikészültem… Nem tudok dolgozni. A feleségem elhagyott, mert nem bírta mellettem az életet. Összeállt egy gazdag német üzletemberrel, már Münchenben élnek a kisfiammal. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Csak az emlékeim vannak velem. És a fiúk… Ők most is velem vannak… Úgy érzem, figyelik a lépteimet!”

Ilyenkor a veterán könnyekre fakad, nem is palástolja, nem próbálja őket visszatartani. Torokszorító csönd támad, elfordítja az arcát, és az ablakon látom tükröződni megtört tekintetét.

„Hogy megérte-e? Ezerszer is igen! Hálát, köszönetet nem kaptunk… Kisemmiztek minket. Nekem elvitte a bank a házamat… De megérte! Horvátországért harcoltunk! Persze egy kis köszönet néha jól jönne…”

A néni vagy az öltönyös zágrábi úr vagy a csillogó szemű spliti diák ilyenkor rendre megkérdi:

„Hová utazik most? Van pénze?”

„Nincs semmim… Egy bajtársamnak van a tengerparton egy rozzant viskója. Ott húzom meg magam. Az utolsó kunámat költöttem vonatjegyre. Nincs mit ennem, de majd elszegődöm halászni valakihez. A tenger csöndes. Békés. Ott talán nyugalomra lelek.”

A kupé utasai lelki szemeikkel már látják maguk előtt; ül a veterán egy rozzant halászbárkán, és csöndesen mereng a múlton. Közben indulókat dúdolgat, csak úgy magának meg a halott bajtársainak, akik mindig vele vannak. Nehéz sóhajok. Zavart csend. A kötögető néni, vagy az öltönyös zágrábi úr, vagy a csillogó szemű spliti diák ilyenkor szégyenkezve előveszi a pénztárcáját.

„Nézze! Nem akarom megsérteni! Nagyon kérem, fogadjon el egy kis pénzt!”

A veterán sértett tekintete felparázslik.

„Mit képzel? Mi vagyok én? Koldus? Lehet, hogy nem maradt semmim, de van büszkeségem!”

A kupéban utazók szégyenkezve lesütik a szemüket. Általában öt-tíz perc telik el így. A veterán önérzetesen csomagolni kezdi szegényes holmiját, leszállni készül, pedig Fiume messze még.

Az utasok közül mindig akad valaki, aki szó nélkül egy százkunást vagy nagyobb címletet gyűr a veterán farmerkabátjának zsebébe, a fotók mellé. A szemébe néznek, van, aki meg is öleli. A veteránnak pállott szaga van, de az utasok ezt a gondolatot is zavartan elhessegetik maguktól. Hisz nincs otthona szegénynek.

Hálátlan világ!

Általában majd minden utas pénzt vesz elő, és szó nélkül a zsebébe tömködik. A veterán áll, karjait leejti, és csak néz fásultan rájuk. Aztán mielőtt elhúzná a kupé ajtaját, csak ennyit mond:

„Nem hiába volt a sok áldozat! Büszke vagyok rá, hogy ilyen honfitársaim vannak!”

Kilép, és mi, utasok kicsit megkönnyebbülve nézünk egymásra. Ilyen világ ez! Aljas a politika, csak mi számíthatunk egymásra mindenkor! A veterán lehorgasztott fővel ballag a folyosón, és hat kocsival odébb helyet kér egy másik kupéban. Ott hosszan ül, összerezdül minden ajtónyitásra, s ha elszunnyad is néhány pillanatra, amikor valaki hangosan köhint, vagy az újságját a kelleténél zajosabban lapozza, felrezzen, látványosan az oldalához kap, s miután látja, hogy nincs mitől tartania, hátradől a párnázott ülésen, idegesen megtörli a homlokát, és jól hallhatóan azt motyogja maga elé:

„Elnézést, csak hát ugye, a harctéri évek… Nem múlnak el nyomtalanul...”

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)