Ül a veterán az eszéki gyors fülkéjében. Lerí róla, hogy sérült ember, noha nincs bekötve semmije, sebesülés nem látszik rajta, ha valaha volt is, már biztosan begyógyult. Csak a viselkedése zavaros, nyugtalan. Összerezdül minden ajtónyitásra, s ha el is szunnyad néhány pillanatra, amikor valaki hangosan köhint, vagy az újságját a kelleténél zajosabban lapozza, a veterán felrezzen, látványosan az oldalához kap, mint valami ócska cowboyfilm hőse, s miután látja, hogy nincs mitől tartania, hátradől a párnázott ülésen, idegesen megtörli a homlokát, és jól hallhatóan azt motyogja maga elé:
„Elnézést, csak hát ugye, a harctéri évek… Nem múlnak el nyomtalanul...”
Ilyenkor persze mindig akad a kupéban egy-egy idős néni vagy zágrábi öltönyös úr vagy csillogó szemű spliti diák, aki felkapja a fejét.
„Harctéri évek? Hol szolgált, ha szabad kérdeznem?”
A veterán ilyenkor fásultan legyint, mint aki nem szívesen emlékszik azokra a sötét időkre, meg aztán nyilván terhelni sem akarja a békés utazóközönséget – a háborúnak úgyis vége, több mint tíz éve nem dörögnek a fegyverek, hagyjuk az egészet a csudába! Előfordul ilyenkor, hogy a kupé utasai komolyan veszik a gesztust, és mivel senki sem szeret feleslegesen sebeket feltépni, nem is faggatják tovább a veteránt. Ha túlontúl tapintatosnak bizonyulnak, a veterán gyászos képpel befelé fordul, látványosan elmereng, nézi a künn elsuhanó szlavóniai tájat, és rebegni kezd az ajka. Ki tudja, mit rebeg, egy-egy pillanatra úgy tűnik, imát, másszor mintha neveket sorolna.
Ez az a pillanat, amikor a tapintatos utazók közül – általában egy idős hölgy – óvatosan mégis felteszi a kérdést:
„Kik ezek, fiam? Megkérdezhetem?”
A veterán ráemeli ilyenkor a tekintetét, és szemében könnycsepp csillog. Érezze a néni, hogy súlyos sebeket tépked ezzel a kérdéssel. De aztán megemberli magát, és szelíd, kisfiús mosollyal azt feleli:
„A bajtársaim voltak.”
Voltak… A kupéban csend támad, aki eddig nem figyelt, most az is illedelmesen kihúzza magát az ülésben; tapintat és kíváncsiság vetekedik egymással…