A legendás havazás alatt jöttünk össze, nyolcvanhét januárjában. Elkísértük a fiúkat a Veszprémhez közeli faluba, a gazdabálon játszottak. A helyi kiszesek követelték, hogy a vendégművész ez egyszer ne az ötvenes téesztagok kiöregedett kedvence legyen, aki elbúgja, hogy „Járom az utam, a macskaköves utam”, hanem egy rockbanda. A fiúk kaja-piáért, meg egy kis pénzért vállalták.
Akkor már a Silk Band nem volt teljesen ismeretlen a klubokban. Bejárogattak hozzánk is az Iparra, haverságból eljöttek a végzősök kiállítására, ha nem volt vizsgaidőszak, együtt bandáztunk. Ez a falusi kirándulás jó bulinak látszott. Aki befért a rozoga zenekari Roburba imádkozott, hogy ne robbanjon le a télben. Mi a barátnőmmel távolsági busszal mentünk.
A bűvész kártyatrükkjei után léptek fel, nyomatták az Aerosmith számokat, meg néhány sajátot is. A környékbeliek őrjöngtek, mígnem a helyi rendőr este tízkor kihúzta a zsinórt az erősítőből. Fájront, vége a vonaglásnak, a csendrendelet falun is érvényben van. Kitört a balhé, a félrészeg kiszesek lázadtak, kis híja volt a tömegverekedésnek. A zenekart házaknál helyezték el, a sleppnek a pajta jutott. Befeküdtünk a szénába, az állatok lehelete, egy rozoga hősugárzó és a vegyes pálinka valahogy megmentett a fagyhaláltól.
Reggelre másfél méteres hó borított mindent. Láttuk a tévében, hogy a fél ország megbénult. Falvak százait zárta el a hómező a külvilágtól, köztük a miénket is.
Petivel egy ideje méregettük egymást, ott a téli csöndben aztán kitört a szerelem. Életem legédesebb elzárása. Harmadnapra megjött a lánctalpas katonai egység, így értek véget a mézes napjaink.
Otthon egy ideig lila ködben láttam a világot, s benne Petit gyönyörűnek, virtuóznak, tűzeszűnek. Kihirdették, hogy jövő évtől jön a világútlevél. Peti győzködött, hogy dobbantsunk. Engem ide kötött minden. Február végén meghalt a pop-art nagy alakja, Andy Warhol, az emlékére szőttem az első komolyabb faliszőnyegemet. A tanáraimnak leesett az álla. Miért dobbantottam volna? Végül Peti se ment sehova.
