A szegedi Füvészkert közelében, a Szegedi Tudományegyetem bérelte családi házban őrzik a mohácsi III. számú tömegsírból az elmúlt két évben kiemelt maradványokat. A falak mentén felhalmozott dobozok rejtik az összetartozónak tűnő – minden részletre kiterjedően, alaposan dokumentált –, fél évezrede eltemetett csontokat. Az egyik szobában asztalok. Valamelyiken teljes csontváz, a másikon koponya, csigolyák. A magyar történelem egyik legszomorúbb eseményének emlékei.
Két nappal a magyar sereg tragikus vereségével végződő csata után, 1526. augusztus 31-én mintegy kétezer hadifoglyot végeztek ki a szultán parancsára. A III. számú tömegsírban 300-350 17–40 év közötti férfi, néhány kamasz, nő és idősebb férfi maradványait találták meg. A gödörben nincsenek fegyverek, használati tárgyak, páncél- vagy felsőruházati maradványok, csak alsóruházati kapcsok, zsinórvégek, szövetmaradványok.
A keresztény sereg katonáinak tetemét feltehetően alsóruhára vetkőztetve hajították a gödörbe. A csata első két tömegsírját Papp László régész 1960-ban fedezte fel. A sírok köré kialakítandó emlékhelyről csak az 1970-es években született döntés. 1975-ben az építési munkák során újabb három tömegsír került elő. 1976. augusztus 29-én, a mohácsi csata 450. évfordulóján több tízezer ember jelenlétében avatták fel az emlékhelyet. A III. számú tömegsír feltárása 2020-ban kezdődött el.
A munkát a Duna–Dráva Nemzeti Park felkérésére a pécsi Janus Pannonius Múzeum a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékével közösen végzi, a szakmai feldolgozásban részt vesz a Magyar Természettudományi Múzeum is. A mohácsi csatatér kutatását a Janus Pannonius Múzeum a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, a Mohács 500 Csata- és Hadszíntérkutató Egyesülettel, az Eszéki Régészeti Múzeummal (Arheološki muzej Osijek), a Duna–Dráva Nemzeti Park támogatásával közösen folytatja.
– Viszonylag vékony földréteg fedte a maradványokat. Ráadásul a terület folyamatos mezőgazdasági művelés alatt állt. A huszadik század második felében többtonnás mezőgazdasági gépekkel dolgoztak a tömegsír felett.
A bajokat tetézte, hogy az első két tömegsír körüli emlékhely kialakításakor – nem sejtve a harmadik és a negyedik helyét – hatalmas buldózerek dózerolták a földet, még jobban törve, tömörítve a maradványokat – tudjuk meg Pálfi Györgytől, a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszéke vezetőjétől. A tanszék oktatói, kutatói, PhD-hallgatók, szakdolgozók második éve emelik ki a vérfürdő áldozatainak maradványait.
– Ezeknek az embereknek a jelentős része láthatta, hogy mi történik majd vele. Megfosztják őket személyes tárgyaiktól, felsőruháiktól, majd brutálisan kivégzik őket. Szörnyű mindezt átgondolni, de el kell tudnunk vonatkoztatni a látványtól, hiszen tőlünk tárgyilagos antropológiai eredményeket várnak – mondja el Bereczki Zsolt, az Embertani Tanszék adjunktusa.
Az elmúlt két év megfeszített munkája ellenére sem sikerült valamennyi maradványt kiemelni – ami nem a szakembereken múlt. Ahogy közelednek a gödör aljához, egyre több munkát adnak a maradványok. Egyre kaotikusabb ugyanis a helyzet. Nehezebb kibogozni, hogy melyik csont tartozik az egyik áldozathoz, és melyik másikhoz. Amíg tavaly egy-egy halottat egy-két nap alatt kiemeltek, idén ősszel ez olykor két hétig is eltartott az alsóbb csontrétegek rosszabb állapota miatt.
Az antropológusok eddig a feltárómunka hetvenöt-nyolcvan százalékát végezhették el. Közel százhúsz teljes, illetve negyven-ötven áldozat részleges csontvázát emelték ki 2020 őszén. Az idén legalább 150 teljesnek mondható csontvázat azonosítottak és szedtek fel, illetve többet részlegesen tártak fel. Összesen talán mintegy 350 áldozat nyughelye volt a III. számú tömegsír.
– Tudom, nem stimmelhetnek pontosan a számok, de a végleges adatok még módosulnak: sok esetben menet közben derült ki, hogy egy önálló számmal regisztrált koponya egy másik számon szereplő gerincoszlophoz és egy harmadik számon rögzített egyén végtagjaihoz tartozik. Konkrét példa: tavaly ősszel találtunk egy koponyát, nyakcsigolyákkal és a vállöv csontjaival, de a további bontást akadályozta, hogy három ember maradványai alatt volt a többi rész.
Utóbbiakat azért nem bonthattuk, mert azokat további egyének maradványai keresztezték. Talán morbid, de találó a hasonlat: olyan ez a munka, mint a marokkó játék, amelyet pálcikákkal játszanak. Még egy példa: tavaly négy nagyon hasonló sípcsontot kellett volna párokba rendezni. Akkor az segített, hogy az egyik elhunyton a szifilisz okozta, jellegzetes kétoldali csonthártyagyulladás volt megfigyelhető – avat a részletekbe Pálfi György.
Az eddigi sérülések alapján az egyetem szakemberei arra a feltételezésre jutottak, hogy a gödörbe dobált emberek jó részét kivégezhették. Néhány sérülést csatában is szerezhettek az áldozatok, de a vágott sérülések zöme a fejet, nyakat hátulról, felülről ért vágásra, azaz valószínűleg kivégzésre utal. A sérülések néha nem vezettek azonnali halálhoz, illetve többször kellett a csapásokat megismételni. Azaz feltehetően nem szakképzett hóhér volt a végrehajtó. Nem a fej leválasztása, hanem az élet kioltása volt az öldöklők célja. Találtak test nélküli fejeket, s akadt olyan csontváz is, amelyikről a koponya hiányzott. Tíz-tizenöt százalékra becsülik azokat a csontokat, amelyeket nem tudnak a helyszíni és a morfológiai adatok alapján összerendezni, azaz a fej és a test nem hozható kapcsolatba. Ilyenkor DNS-vizsgálat segíthet.
Hátrakötött kéz
A szakemberek nemcsak az áldozat életkorát, nemét, magasságát, arc- és testfelépítését és a halálhoz vezető sérüléseiket akarják meghatározni, hanem táplálkozásukról, korábbi sérüléseikről, betegségeikről is lehetnek adatok. A 2026-ig tartó összes régészeti, antropológiai és társtudomány-területi feladatok összköltsége több milliárd forint, ami nyilvánvalóan nem fér bele a Szegedi Tudományegyetem költségvetésébe – célirányos központi támogatást kértek a kutatók a feladatok végrehajtásához.
A Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Igazságügyi Orvostani Intézet főorvosa, Szabó Árpád sok halált okozó sérülést, kegyetlenséget látott pályafutása során. Mégis, számára is új a feladat, hiszen nem néhány napja, hónapja, éve elhunytak, hanem félezer éve meggyilkolt emberek tömegének maradványairól kell minél többet megtudni.
Ez a munka azért is bonyolultabb, mert csak a csontok maradtak meg. Évszázadokkal ezelőtt szerzett, olykor apró sérülésnyomok alapján kell eldönteni, hogy mi történhetett egykoron. Kuriózum a feladat, hihetetlen szakmai kihívás.
– Milyen eszközzel, milyen testhelyzetben, milyen irányból, mekkora erővel okozták az egyes sérüléseket, milyen sorrendben? Akad-e védekezésre utaló sérülés, vagy olyan, amelyik a halál után keletkezett? – sorolja a feladatokat a főorvos.
Ez a munka mindenkinek – régészeknek és antropológusoknak is – újdonság. A tömegsíron keresztbe tett pallókon járnak, hasalnak, olykor puha ecsettel, kiskanállal, máskor porszívóval szedik ki a földet. Ősszel fagypont közelében is dolgoztak.
– Sem régészeti, sem antropológiai tapasztalat nincs az ilyen, félezer évvel ezelőtt összevissza egymásra dobált, majd az idők folyamán összenyomódott maradványok meghatározására. Természetesen számos tömegsírt ismerünk a korábbi háborúkból, de azokban az áldozatok általában aránylag rendezetten, egymással nagyjából párhuzamosan fekszenek. Mohácson rendezettségről nem beszélhetünk. Olyan testtartásokkal találkozunk, amelyeket első pillantásra mi sem értünk – tájékoztat Bereczki Zsolt. Az egyetemi adjunktus szerint azt senki se várja tőlük, hogy név szerint azonosítsák az eltemetetteket.
– Az egyik áldozat kezét hátrakötözték, ami erősíti azt a véleményt, hogy itt kivégzett emberek is nyugszanak – magyarázza Bertók Gábor ásatásvezető régész, a Janus Pannonius Múzeum megbízott igazgatója. A régész szerint meglehetősen szegényes a sírból előkerült leletanyag. Textildarabkákat, cérnaszálakat, bőrrészletet találtak, utóbbi akár egy cipőhöz tartozhatott, illetve előkerült egyetlen darab, 1470 környékén vert aranyforint.
Három ólomlövedék szintén felszínre került, ezek a Majs környékén talált lövedékekhez hasonlítanak. (Az emlékhelytől öt kilométerre fekvő Majs település mellől került elő a legtöbb hadi lelet. Az elmúlt hat évben fémkeresők segítségével mintegy háromszáz, feltételezések szerint a mohácsi csata idejéből származó lövedéket azonosítottak. Biztos, hogy Majs közelében komoly csata dúlt, azon persze lehet vitatkozni, hogy ez a fő ütközet helyszíne-e, illetve hogy az 1526-os csata nyomait találták-e meg.)
Az idei évad régészeti szenzációja a majsi csatatéren meglelt kanócos puskacső hátsó része. A fegyver a sírban talált lövedékek kilövésére is alkalmas lett volna. Bertók Gábor rekonstruálni szeretné az eszközt, meghatározni a fegyver lövőképességét. Ez a lelet régóta húzódó szakmai vitához kapcsolódik: hol volt a fő ütközet?
Mindenesetre az elmondható, hogy a Mohács és az országhatár közötti, egyre nagyobb mértékben átkutatott területen egyelőre nem került elő másik csatahelyszín (az ismert tömegsírok tágabb környezete is üres), a majsi falunyomon talált fegyverleletek viszont az újabb kutatások szerint minden tekintetben megfelelnek a XVI. század első harmadából ismert fegyver- és lövedéktípusoknak, a helyszín pedig Brodarics István korabeli leírásának. Egyre valószínűbb tehát, hogy a Majs melletti helyszín az 1526-os csata maradványait őrzi.
A mohácsi csata helyszínének azonosításában döntő jelentősége van a Földvár nevű falunak. Brodarics István, az ország kancellárja, majd később váci püspök az egyetlen hitelesnek tartott csatabeszámolójában arról írt, hogy Földvárnál volt 1526-ban az összecsapás centruma. Mintegy száz éve folyik a vita arról, hogy hol volt ez a település. Az egyik első – tudományos igényű – tanulmányt Leopold Kupelwieser publikálta 1899-ben, aki az oszmán had és a királyi sereg összecsapását a mai Sátorhely körzetébe tette, ahol most az emlékhely található.
Aknamező
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának docense, Négyesi Lajos hadirégész azon a véleményen van, hogy a csata Majs környékén, Mohácstól 11 kilométernyi távolságra délnyugatra zajlott. Bertók Gábor és munkatársai fel tudták vázolni a csata valószínű központjaként szolgáló falu épületeit. A feltárás megakadni látszott, de aztán a közösségi régészet újból lökést adott a munkának. Bár a helyszínt illetően még ma sincs tökéletes bizonyosság, Bertók Gáborék nyolcvan-kilencven százalékban biztosak abban, hogy a tényleges helyszínre bukkantak. Erre a korabeli leírásokkal való egyezés és a csatával összefüggésbe hozható leletek gazdagsága utal. Eddig nyolcezer fémtárgyat emeltek ki a lelőhelyről, amelyek közül háromszáz – lövedékek, lószerszámok, fegyverek – kapcsolódhat a csatához.
B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa az írott források alapján a mai Udvard térségében sejti Földvár település helyét, a falu határai akár horvát területre is átnyúlhattak. Az összes lehetséges helyszínt eddig nem kutatták, a horvát határ közvetlen közelében például aknák lehetnek.
Nyíllal, puskával
– Azt tudjuk, hogy az ütközet hatalmas területen zajlott. A magyar és a török sereg több kilométer hosszú arcvonalban állt egymással szemben. Összesen százezer ember harcolhatott. A magyarok rohama hátrább tolta a törököket, majd az ellentámadáskor a magyar sereg szorult egyre hátrább. A harcolók jelentős része lovas katona volt. Azaz mélységében is több kilométeres mozgásról beszélünk.
Ezekből az következik, hogy több négyzetkilométernyi területen zajlott a sorsdöntő ütközet – mondja B. Szabó János. Mindenki a későbbi váci püspök által jelzett Földvár települést keresi, de nem zárható ki, hogy Brodarics István esetleg tévedett, s összekeverte a falvak nevét. A történész szerint a történeti források segítségével már sikerült lokalizálni a falu helyét, de a régészek eddig még nem találták meg a települést.
Ha netán itt majd nem jutnak eredményre, akkor tovább kell kutakodni. Majs szóba jöhető helyszín, de B. Szabó szerint a megtalált puskagolyók nagy számából nem következik egyértelműen, hogy biztosan ott volt a fő összecsapás. A százezer harcoló emberből mindkét oldalon együtt is legfeljebb tízezer katonának volt puskája, a többiek még zömmel nyíllal vagy kézifegyverekkel küzdöttek.
A Pécsi Tudományegyetem professzora, Pap Norbert vezette kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy Földvár falu az 1526. évi csata után később újra benépesült. A XVIII. század második felében a mai Sátorhely község belterületén alakult ki az az állattenyésztő birtokközpont, amelynek a nevében Földvár még jó ideig élt, és amelyet a birtok régi neve után neveztek el.
A középkori Földvár birtokon fekvő, 1967-ben részlegesen feltárt falu a jellemzői alapján jó eséllyel megfelelhet a történeti források 1526. évi Földvárának. Az 1526. évi mohácsi csata sátorhelyi lefolyásával a hadviselő felek szándékai is messze jobban megérthetők. Azaz lehetséges csatahelyszínből több is akad.
Azzal azonban mindenki egyetért, hogy az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló, hatvan-nyolcvanezer fős oszmán sereg 1526. augusztus 29-én ért a mohácsi harcmezőre. A II. Lajos magyar és cseh király, valamint a Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette 25-27 ezres keresztény hadsereg az egyenlőtlen harcban megsemmisítő vereséget szenvedett.
Legalább húszezer ember vesztette életét a mohácsi csatában – azonban a Mohácsi Nemzeti Emlékhely területén talált öt tömegsírban egykor legfeljebb kétezer embert földeltek el. Hol van a többi áldozat, és hol volt pontosan az ütközet? – kérdések, amelyekre nincsenek biztos válaszok.
Az emlékhely tömegsírjainak feltárása segítheti a tisztánlátást. Pálfi György felvetése, miszerint az emlékhely öt tömegsírja az eddig megfigyelt sérülések alapján inkább a tömeges fogolykivégzéshez kapcsolódik (és a tömegsírokban lévő maradványok száma is nagyjából megfelel a kivégzettek számának), a csata utáni egyik fontos eseményt próbálja lokalizálni.
– A közelmúltban is történtek a mohácsihoz hasonló események. Nem lehet arra hivatkozni, hogy az idő elteltével az ember humánusabb lett. A technika, a technológia, a tudomány fejlődése nem járt azzal, hogy ami Mohácsnál félezer éve történt, az nem történhet meg a XXI. században. Megtörténhet. Hatalmi érdekek, ideológiák képesek úgy feltüzelni az embereket, hogy őrjöngve egymásnak essenek – summáz Bereczki Zsolt.
A szegedi kutatók arra törekednek, hogy minél több egyén minél teljesebb csontvázát állítsák össze. Szabó Árpád szerint reális kompromisszumot kell kötni az elvárások és a lehetőségek között. A vizsgálatok alapján azt lehet megállapítani, hogy mi történt ezekkel az emberekkel, milyen módon okozták a halálukat. A mohácsi csata eseményeinek minél teljesebb megértéséhez ők ennyivel járulnak majd hozzá.
Tihany titkai
Debreceni, poznańi és mannheimi laboratóriumok elemzése szerint a tihanyi bencés monostort alapító I. András király szűkebb családjához – talán magához az uralkodóhoz és fiához – tartozhatnak a Királykriptában feltárt emberi csontmaradványok. A zirci udvarházban elhunyt királyt végakaratának megfelelően a tihanyi bencés monostorban temették el 1060-ban, majd fia, Dávid herceg végső nyughelye is ez lett 1090 körül.
A Királykriptában utoljára 1953-ban folytak régészeti munkák. Az idei feltárás során az 1953-ban kialakított sírhely betonszarkofágjából három rossz állapotú faládát emeltek ki a régészek. A kettes számú ládában talált hiányos és töredékes csontokból néhány felnőtt maradványaira lehetett következtetni. A szénatomos kormeghatározás szerint a maradványok egy része a XI. század második felében került a kriptába. A XI. századra keltezhető csontok I. András király és szűkebb családja földi maradványaihoz tartozhatnak. A tudományos vizsgálatok folytatódnak – hiszen azt senki sem tudja biztosan, hogy a maradványok közül melyik lehet a királyé, és melyik a fiáé. Ehhez más, igazoltan Árpád-házi maradványokkal is össze kell vetni a tihanyi leletet.
Borítókép: Szabó Árpád főorvosnak félezer éves gyilkosságokat kell felderítenie (Fotó: Teknős Miklós)
