Nincs új a nap alatt. Ahogy a divatban folyamatosan újrahasznosítjuk az egyes évtizedek trendjeit, úgy nyúlunk vissza kedvenc sztorijainkhoz, hogy aztán az unásig ismételjük, mint egy beragadt videókazettát. Miután Diana hercegnő 1997. augusztus 31-én meghalt abban a bizonyos, hírhedt autóbalesetben, összesen hatvanmillió virággal emlékeztek meg a tragédiáról London-szerte a gyászolók. Nagy-Britanniában még soha nem történt korábban ilyen, ahogy a hercegnőt övező hisztéria is példátlan volt a szigetországban. A lakosság egy része jóformán elvesztette az eszét. 2007-ben a The Guardian rovatvezetője, Jonathan Freedland az Egy pillanat az őrület? című darabjában a Diana halála óta eltelt egy évtizedre reflektált: „Arca már nincs a magazinok címlapján; a brit tinédzserek nehezen találnának fényképet róla.”
Manapság, 2021-ben azonban Dianának nem kell a címlapokon virítania, hiszen fotói újra elárasztják az Instagram, a Facebook és a Twitter hírfolyamait. Vajon megkapja az Oscart a hercegnőt alakító Kristen Stewart? Emma Corrin vagy A korona című, II. Erzsébet uralkodását feldolgozó sorozat következő, őt alakító színésznője, Elizabeth Debicki lesz a jobb Diana? Stílusát büszkén másolják a hírességek, arca pólókra van nyomtatva, emlékezete pedig ikonikus státuszba emelkedett, de vajon mit eszik a legfiatalabb, „millennial” nemzedék valakin, aki már akkor távozott az élők sorából, amikor ők még meg sem születtek?
Gyerekkoromban Diana halála körül sok vita és bizarr összeesküvés-elmélet született – még a Zámbó Jimmy-eset is elbújhatott mögötte. Mondták, hogy a halála nem volt véletlen, és a királyi családnak is köze volt hozzá. El akarták tüntetni, hiszen az udvar nem bírja ám a különcködést!
A közéleti személyiségek szerepét már régóta vizsgálják a generációs identitásformálásban. Victor Seidler szociológus szerint Diana halálának következménye volt az, ami igazán megváltoztatta Nagy-Britanniát. 2012-es, Emlékezés Dianára című könyvében így fogalmaz: a néhai hercegnő valahogy meg tudta érinteni azokat az embereket is, akik nem kötődtek a politikához, halála pedig látható változásokat hozott, amelyek bizonyos szinten a hatvanas évek óta zajlottak.
Egy, na jó: két kezemen meg tudom számolni, hogy a modern popkultúra hány figurája uralkodott életében és halála után egyaránt. Ott van persze Marilyn Monroe, Aaliyah, David Bowie, Prince és a híres huszonhetesek klubja (Janis Joplin, Amy Winehouse, Hendrix, Morrison…), ám nagy eséllyel egyikük sem úgy él tovább az emberek emlékezetében, mint Diana hercegnő, aki hidat képezett az uralkodó osztály és a brit társadalom között. Még azt is megbocsátjuk neki, hogy újra divatba hozta a förtelmes kerékpáros rövidnadrágokat. Kiszolgáltatottságában mutatott erőt, halála után pedig Diana furcsa módon a feminizmus mártírja lett.
Mindenki szereti a jó történeteket, amelyekből az esélytelenek győztesként kerülnek ki, a néhai hercegnő pedig olyan ügyeket támogatott, amelyekkel a mi generációink törődnek, méghozzá akkoriban, amikor ez nem volt annyira mindennapos. Megtörte a hagyományokat, és fellázadt: Dianát a királyi család fekete bárány státusza tette popkulturális ikonná, a mai, az egyéniséget a nárcizmusig ünneplő generációk pedig fokozott empátiával tekintenek vissza a hercegnő küzdelmeire. Az olyan magazinok, mint a Vogue és a Vanity Fair a mai napig gyakran írnak cikkeket stílusának újraalkotásáról, ráadásul ő találta ki a már unásig emlegetett, úgynevezett „bosszúruha” fogalmát, amikor 1994-ben egy kis fekete ruhában lépett a nyilvánosság elé ugyanazon az éjszakán, amikor Károly herceg egy interjúban először kimondta, hogy megcsalta őt.
A korona című sorozat hatására a Diana-imádók és Charles-gyűlölők újabb generációja született meg a közösségi média korszakában. Az étkezési zavarokkal való harca, a kudarcba fulladt házasság miatti szorongás, az elvárt tökéletesség nyomása, valamint az ítélkező anyóssal és a prédára leső paparazzikkal való folyamatos konfliktusa ma is szimpátiát ébreszt: a történet pedig egyáltalán nem öregedett. A modern Diana részben városi legenda, részben pedig internetes szenzáció, ami viszont nemzedékről nemzedékre igazán vonzza az embereket benne, az az elveszett lehetőség. A dráma. Könnyű eljátszani a gondolattal, hogy ha ma köztünk lenne, divatos jótékonysági szervezeteket vezetne, felszólítana a környezettudatosságra vagy a maszkviselésre. Szeretünk fantáziálni: visszanézni és szörnyülködni.
Régebben a true crime műfaj rajongói inkább számítottak különcnek, manapság viszont zabáljuk a valódi, brutális bűntettek aprólékos boncolgatását: a sorozatgyilkosos filmek, sorozatok és dokumentumfilmek tomboló népszerűségnek örvendenek. Az ingerküszöbünk a fikcióval szemben olyan magasságokba hágott, hogy már semmi sem bír sokkolni, miközben gondosan elzárjuk érzelmeinket. Avagy: az vajon normális, hogy szemrebbenés nélkül végigpörgetünk egy darabolós gyilkosos szériát egy álmos vasárnapon, de ha egy kutya meghal egy családi filmben, oda sem bírunk nézni? Voltaképpen kellemes dolog belemerülni három évtizedes királyi pletykákba is egy karizmatikus, valós hercegnőről, összeesküvés-elméletekről fantáziálva, ráadásul mindez a világjárvány okozta szorongásunk ellen nagyszerű védekezési mechanizmusként is működik.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
