Sidney Lumet 1957-ben bemutatott Tizenkét dühös embere mesterműve az amerikai esküdtek belső vívódásának és felelősségtudatra ébredésének, hogy az ő közreműködésükkel valakit életfogytiglan börtönbe küldhetnek, akár ki is végezhetnek. Meg persze a csoportpszichológiai dinamikának, amely a végére, órákig, napokig, akár hetekig tartó tanácskozás után közös nevezőre hozza e laikus bírókat, akik a per előtt nem is ismerték egymást.
A hármas számú tanú – egy dúvad vállalkozó, aki egyedüliként ágál a gyilkossággal vádolt fiatalember elítéléséért – a legvégére megtörik, önmaga előtt is beismeri, hogy a saját fiával való rossz viszonya rányomta a bélyegét az ügyről alkotott véleményére, és arcát kezébe temetve, zokogva mondja ki tizenkettedikként a felmentő szavakat: ártatlan!
A katartikus zárójelenet, amelyben Lee J. Cobb ellenpontja nem más, mint Henry Fonda, fél évszázaddal később Nyikita Mihalkovot is megihlette, aki 12 címmel forgatott remake-et, a korabeli orosz valóságra adaptálva a sztorit.
A hatalom és a polgár
Bűnös vagy ártatlan – a tévésorozatok kedvelői is tudják, hogy Amerikában jellemzően esküdtek ítélkeznek a vádlottak felett a büntetőügyekben. Ez persze – ahogyan az az ország politikai életére is jellemző – nem teljesen egységesen van így.
Vannak esetek, amikor bírók mondják ki a verdiktet, nem feltétlenül vannak az esküdtek sem tizenketten, és a közelmúltig nem is kellett egységes döntésre jutniuk. A washingtoni legfelsőbb bíróság csak tavaly, a Ramos kontra Louisiana ügyben mondott ítéletével kötelezte az utolsó renitens szövetségi államot az egyhangúlag meghozott verdiktekre, egységessé téve ezzel a bűnösség vagy ártatlanság kimondását az egész Egyesült Államokban.
Mégpedig az 1791-es, hatodik alkotmánykiegészítés alapján, ami a mai napig biztosítja a büntetőügyben megvádoltaknak a jogot, hogy esküdtszéki tárgyalást kérjenek. A közfelfogás szerint az angol jogból származó esküdtszéki rendszer az egyszerű állampolgárt védi a mindenkori hatalom túlsúlyától, már azáltal is, hogy a politikai közösség vele egyenrangú tagjai mondanak felette ítéletet.
Ezt felmérések is megerősítik: a polgárok az esküdtszéket – minden hátulütője dacára – nemcsak az amerikai igazságszolgáltatás legfontosabb elemének, de a bűnösség eldöntése legtisztességesebb módjának is tartják. Az esküdteknek – akik a tényekre és az igaz ítéletre tesznek esküt – az ártatlanság vélelméből kell kiindulniuk; bűnös az, akinek ügyében ezt az összes esküdt ellenkezően látja.
A Wisconsin állambeli Kenosha bíróságának esküdtszéke nemrég mind az öt vádpont – köztük a szándékos emberölés – alól felmentette Kyle Rittenhouse-t, a történtek idején mindössze 17 éves fiatalembert, akit két ember megöléséért és egy harmadik megsebesítéséért akartak elmarasztalni az ügyészek.
A jogos önvédelemre végül is sikerrel hivatkozó Rittenhouse a 2020-as évet általában is beárnyékoló amerikai zavargáshullám idején lőtt rájuk tavaly augusztusban. Tüntetők két nappal azután vonultak az utcára a százezer fős városban, hogy egy fehér rendőr meglőtt egy körözés alatt álló fekete fiatalembert. Noha a fehér bőrű Rittenhouse úgyszintén fehérekre lőtt, az ügy mégis etnikai színezetet kapott.
„Hatvanéves fekete asszony vagyok, és semmin nem vagyok meglepve. Nem hiszem, hogy ez az eredmény született volna, ha Kyle-t Calvinnak vagy Kaliefnak hívnák” (azaz a feketékre jellemző keresztneveket viselnének – Sz. L.) – mondta az ítélet kihirdetése után, a bíróság előtt összegyűlt két tüntetői csoport egyikében Lavita Booker a helyi sajtónak.
„Kyle hazafi, aki élt a második alkotmánykiegészítésből fakadó (a fegyverhasználatot szavatoló – Sz. L.) jogával. Istenadta joga az önvédelem, amit maguk nem hajlandók elismerni!” – vágott vissza a túloldalra Ryan Walker, az ellentüntetők egyike.
Egy felmérés szerint a republikánus szimpatizánsok kétharmada a felmentő, míg a demokraták háromnegyede az elmarasztaló ítélet pártján volt. Joe Biden elnök – újabb zavargásoktól tartva – az esküdtszék ítéletének tiszteletben tartására szólított fel, noha nehezen békélt meg vele. Az eredetileg hét vádpontból kettőt – a jogosulatlan fegyverbirtoklást és a kijárási tilalom megsértését – a csaknem negyven éve a pályán lévő veterán bíró, Bruce Schroeder már előzőleg ejtett.
Évente százötvenezer per
Amerikában az esküdti megbízatás ellátása kötelesség, abból a felfogásból is kiindulva, hogy az ország ügyeiben való aktív részvétel erősíti az állampolgári kötődést. Az idézésnek – elvileg legalábbis – eleget kell tenni, noha sokan figyelmen kívül hagyják.
A „behívókat” a választói névjegyzék és a vezetői engedélyek alapján kézbesítik, mégpedig jókora rátartással, hogy megfelelő kiválogatás után szűküljön a kör az úgynevezett kisesküdtszék hat-tizenkettő fős létszámára. Az amerikai igazságszolgáltatásnak évente mintegy 150 ezer perben van szüksége a laikus ítélkezőkre. A kétharmadukra büntetőügyekben, annak ellenére, hogy az ilyen perek döntő többsége vádalkuval zárul.
Élete során minden harmadik amerikai kap idézést, hogy jelentkezzen. Nem Amerikáról lenne szó, ha nem készült volna erről is játékfilm, mégpedig a Magyarországon is ismert Franklin & Bash sorozat Az esküdtválogatás című epizódja. A bíró mellett az ügyészeknek és a védelemnek is beleszólása van abba, kiből lehet esküdt.
A válogatásról az egyik cinikus amerikai bon mot úgy tartja, a végére csak az ostobák maradnak, akik nem tudják elérni, hogy kiszórják őket. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a munkáltatók kötelesek elengedni alkalmazottaikat az esküdtszéki napokra, de fizetést is adni erre az időre már nem.) Egy másik bölcsesség szerint pedig a kiválasztottak a végén azt döntik el, hogy az ügyészségen vagy a vádlott védőügyvédi csapatában vannak-e rátermettebb jogászok…
A Michigan-tó partján fekvő Kenoshában 179 potenciális esküdtet hívtak be a Rittenhouse-ügyben, majd a latin eredetű francia kifejezéssel voir dire-nak nevezett szelekció révén csökkentették a létszámot – a póttagokkal együtt – húsz főre.
Schroeder bíró tucatjával küldte haza az embereket. Egy nyugdíjas fehér férfi azért csomagolhatott, mert viccet mesélt a seriffhelyettesnek Jacob Blake-ről, arról a fekete fiatalemberről, akit a városban meglőtt a fehér rendőr, kiváltva ezzel a kenoshai zavargásokat. Ez felvetette a kérdést, nem elfogult-e etnikai szempontból. Egy várandós asszonyt pedig egészségügyi megfontolásból küldtek haza. De a bíró nem engedett azoknak, akik a legkülönbözőbb „hasfájásokkal” próbáltak kibújni a feladatuk alól.
„Nem érdekel, hogy maga mit gondol a második alkotmánykiegészítésről. Azt akarom, hogy ez az ügy a kenoshai tisztességet tükrözze” – tromfolt Schroeder egy férfinak, aki azzal próbálta kimenteni magát, hogy túl szilárdak a nézetei a fegyverhasználathoz fűződő alkotmányos jogról.
„Igenis akarok esküdtszékben szolgálni. De nem ebben. Akármi lesz is a vége, az ország fele dühös lesz ránk” – aggodalmaskodott egy asszony. Kenosha megye politikailag kiegyensúlyozottnak számít – kétszer a demokrata párti Barack Obamára, majd kétszer a republikánus Donald Trumpra szavazott az elnökválasztáson –, de háromnegyed részben fehérek lakják. A húsz kiválasztott közé egy fő híján csak fehérek kerültek.
A legszűkebb, tizenkét fős kört – az amerikai büntetőeljárásban szokatlan és ezért utólag vitatott módon – maga Rittenhouse választhatta ki egy sorsológép segítségével. Hét nő és öt férfi számát húzta, ők döntöttek utóbb a sorsáról. Több esküdt is fenyegetésekről számolt be, családjukat féltették. Schroeder visszavonta az MSNBC tévécsatorna bírósági akkreditációját, miután egy munkatársuk az autójával túlságosan rátapadt az esküdteket szállító, elsötétített buszra.
A laikus bíróknak szó szerint megközelíthetetlennek kell lenniük. Kapnak írásos iránymutatókat, és kérhetnek is továbbiakat a bíróságtól, de – ahogy az a Tizenkét dühös emberben is látható – zárt ajtók mögött tanácskoznak. A Rittenhouse-ügyben három napon ülésezve, összesen huszonhárom órán át gyűrték egymást, mígnem az egyhangú felmentő ítéletre jutottak.
Szemben a diszkriminációval
Az esküdtbíróságok méltányosságát firtató örök kérdés, hogy a kiválasztottak valóban tükrözik-e
a helyi társadalom összetételét. A szovjeteknek való kémkedésért 1951-ben halálra ítélt, majd később kivégzett Rosenberg házaspár perében az akkor harminc százalékban zsidók lakta New Yorkban egy zsidó sem került az esküdtek közé, miközben a vádlottaktól kezdve az ügyészen át a bíróig a per összes főszereplője zsidó volt.
1992-ben egy csaknem teljesen fehérekből álló esküdtszék mentette fel a fekete Rodney Kinget Los Angelesben csaknem agyonverő fehér rendőröket, 63 ember halálával és több ezer sebesülttel járó zavargásokat váltva ki ezzel.
Ám az amerikai jogtörténet alighanem legemlékezetesebb pere O. J. Simpsoné volt e vonatkozásban. A fekete amerikaifutballistát a főleg fekete bőrű esküdtek 1995-ben gyakorlatilag dacból mentették fel a vád alól, miszerint megölte volt feleségét és annak barátját. (Később egy polgári perben elmarasztalták.) „Nyilvánvaló volt, hogy a felmentő ítélet mögött nem a vádlott ártatlanságába vetett hit állt, hanem sokkal inkább a vélt vagy valós diszkriminációval való szembefordulás.
Éppen ezért az esetet a mai napig sokan az amerikai igazságszolgáltatás szégyenfoltjaként emlegetik, és nehéz lenne tagadni, hogy az ügy inkább a negatív kicsengésű esküdti jogmegkerülésekhez tartozik” – olvasható Radics Olívia Eretnek esküdtszékek: jury nullification az Egyesült Államokban címmel egy szegedi egyetemi szaklapban megjelent tanulmányában. Az ítéletet a fehérek és a feketék homlokegyenest eltérően értékelték.
Nem amerikai szemmel már a fogalom is – esküdtszéki jogmegkerülés – fából vaskarikának tűnhet. Pedig akárhogyan határoznak is a laikusok, azt mindenkinek el kell fogadnia. „Az esküdtszék döntött” – mondta Biden a Rittenhouse-ügyben. De érződött a szavain, nehéz lenyelnie a békát.
Borítókép: A béke jelét tartó tiltakozó a kenoshai törvényszék épülete előtt. A laikus bíróknak megközelíthetetlennek kell lenniük (Fotó: Getty Images)
