Politikusok pellengéren

A politikai karikatúra mint sajtóműfaj virágkorát a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakban élte, de a Horthy-korszakban is fontos formálója volt a közbeszédnek. A szocialista diktatúrának azonban nincs humorérzéke. Számtalan érdekesség mellett ez derül ki Tamás Ágnes történész karikatúrakönyvéből.

A katolikus templomokat belülről ékesítő festményeknek, amelyek bibliai jeleneteket ábrázolnak, a díszítés mellett mindig is volt egyfajta képregényfunkciójuk. A hívek csak ültek a padsorokban, és hosszú évszázadokon át alig értettek valamit a pap által latinul előadott liturgikus szövegekből. 

Viszont felnéztek az oltárfestményekre, a kupolára, az oldalfalakat díszítő képekre, és az ábrázolt jeleneteken keresztül akár írástudatlanként is fogalmat alkothattak a Szentírás üzeneteiről.

A Ludas Matyiban rendszeresen előforduló rovatban egy-egy kérdésről több karikaturista fejtette ki a véleményét. 1983 októberében a választási törvény változására reagáltak. Sajdik Ferenc rajzában a látszatalternatívákra utal, Brenner György pedig az államszocializmus időszakát is jellemző urambátyámrendszert, a rokonok, barátok pozícióba juttatását pellengérezi ki Fotó: Ludas Matyi, 1983. október 6.

A XIX–XX. században a parlamenti munka történéseit illetően is hasonló jelenség volt megfigyelhető. Csak a beavatott és jelen lévő kevesek, a tényleges képviselettel rendelkező „politikai nemzet” számára volt ismert, hogy mi történik az alsó- és felsőház termeiben. A kívülálló tömegek csak amolyan „úri huncutságot” láttak az országgyűlési munkában, hiszen rájuk csak az amúgy nem túl tiszta választási küzdelmek idején volt szükség. 

A különböző pártállású sajtótermékek persze mindig is beszámoltak az ülésekről, de az írott tudósításokhoz képest sokkal közérthetőbben ment át az üzenet a rajzokon keresztül. Miként az országgyűlési tudósítások, ugyanúgy a karikatúra is valamilyen megrendelői nézőpontból tálalta a politikai történéseket.

Hazánkban a politikai karikatúra mint sajtóműfaj a kiegyezéstől nagyjából a kommunista egypártrendszerig létezett viszonylag szabadon, ettől kezdve a grafikusok vagy propagandistaként működtek, vagy olyan kétértelmű, finoman ironikus eszközökkel próbáltak operálni, hogy üzeneteik valamiképpen át tudjanak szivárogni a szerkesztői cenzúrán, majd az illetékes párt- és belügyi apparátus tényleges cenzúráján. 

A választójogban 1945 után diszkriminatív elemek is megjelentek, amit Szűr Szabó József rajzán keresztül a Ludas Matyi legitimálni igyekezett. A baloldali vicclap a demokrácia felszámolását előre jelző korlátozások, kizárások mellett osztályharcos alapon foglal állást, mondván, nem mindenki érdemli meg, hogy választhasson Fotó: Ludas Matyi, 1947. augusztus 20

A Kádár-korszak karikatúrái túlnyomó részben apolitikus témákról, legfeljebb társadalmi jelenségekről szóltak, de kínosan ügyelve arra, hogy megmaradjanak az engedélyezett szelep, a „te is tudod, én is tudom, de nem jár a szánk” jellegű Hofi Gézá-s összekacsintás keretein belül.

Tamás Ágnes történész, egyetemi adjunktus, a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének oktatója A magyar parlament karikatúrákon (1867–1989) címmel rendkívül érdekes, egyben alapos szakmunkát jelentetett meg a napokban az Országház Könyvkiadó gondozásában. 

(Eddigi kötetei: Nemzetiségek görbe tükörben – 19. századi nemzetiségi sztereotípiák Magyarországon [2014], Propagandakarikatúrák ellenségképei Szarajevótól Párizsig [2017], Talpra magyar, hí az urna! – Választások és választási kampányeszközök élclapokban (1867–1875) [2020]) 

A kötet tematikusan mutatja be, hogy a karikaturisták az egyes időszakokban miként dolgozták fel az olyan örök témákat, mint például a választások tisztasága, a parlamenti munka jellemzői, a honatyák korrupciós és egyéb botrányai, a nők politikai szerepe.

A Bolond Istók a nők választójogának lehetőségén élcelődik. Karczaghy Zoltán rajzának egyik olvasata az a sztereotípia, hogy a nők a jelöltek kinézete alapján hozzák meg politikai döntéseiket is  Fotó: Bolond Istók, 1906. október 21

A szerzőt már egyetemi hallgatóként is foglalkoztatta a karikatúrák témája. Később a doktori értekezésében a rajzokban megjelenő nemzetiségi sztereotípiákat, majd habilitációs értekezésében a Horthy-korszak karikatúráinak ellenségképeit vizsgálta. – Történészhallgatóként szerettem volna a levéltári források mellett alternatív történelmi források felé fordulni, így kezdtem el a politikai karikatúrával foglalkozni. 

A kiegyezés után eleinte az élclapokban jelentek meg politikai témájú rajzok, a XX. században azonban már hírlapokban is. 

Ezek sokszor olyan parlamenti eseményekről szóltak, amelyek hátteréről már a történészek sem tudnak feltétlenül, így feladatom volt a korabeli napilapokból, illetve képviselőházi naplókból kikutatni a hátteret. Ezek ismerete nélkül ugyanis nem lehet megfejteni, hogy a rajz milyen üzenetet kívánt közvetíteni az olvasónak. Arról, hogy az olvasó ezekből mit értett meg, miként értelmezte, szinte egyáltalán nem maradt fenn semmi. 

A Ludas Matyiban rendszeresen előforduló rovatban egy-egy kérdésről több karikaturista fejtette ki a véleményét. 1983 októberében a választási törvény változására reagáltak. Sajdik Ferenc rajzában a látszatalternatívákra utal, Brenner György pedig az államszocializmus időszakát is jellemző urambátyámrendszert, a rokonok, barátok pozícióba juttatását pellengérezi ki Fotó: Ludas Matyi, 1983. október 6.

Ahogy arról is nagyon keveset tudunk, hogy a politikusok hogyan viselték azokat a gúnyrajzokat, amelyek gyakran nagyon keményen bírálták a cselekedeteiket, jellemvonásaikat, becsületüket – nem beszélve a kinézetükről alkotott, általában nem túl hízelgő képről. 

Különös, hogy sajtóperrel egyáltalán nem találkoztam kutatásaim során, ami azt jelzi, hogy a kiegyezéstől az 1947-ig terjedő időszakban magas volt a politikusok tűrésküszöbe. 

Persze azt sem zárhatom ki, hogy valójában előfordultak ilyen perek, de ezek kimutatásához egyenként kellene átnézni az esetleg érintett politikusokra vonatkozó összes rágalmazási per iratanyagát, ami azért sem lehetséges, mert az Igazságügyi Minisztérium archívuma az 1956-os pusztítások miatt rendkívül hiányos.

A kötetből kiderül, hogy a karikatúrák készítői saját jogon többnyire nem politizáltak, közülük sokan többféle pártállású lapnak is rajzoltak egyidejűleg. 

Tisza István új házszabályt fogadott el úgy, hogy az ellenzék jó részét házelnökként kivezettette. A vicclap sugallata szerint a közvélemény egyetért Tisza intézkedésével. A kisgyerekként megrajzolt ellenzéki honatyák árulkodnak a szigorú tekintetű hölgynél, a közvéleménynél Fotó: Borsszem Jankó, 1903. november 29

A dualizmus korát végigrajzoló Jankó Jánosról például tudjuk, hogy ő maga a szélsőbal felé húzott, ennek ellenére rajzolt kormánypárti lapok megbízásából is, vagy említhetjük a görög származású élsportolóból lett grafikus Manno Miltiadest, aki 1918–19-ben és azt követően karikatúráival és plakátjaival határozottan antikommunistaként foglalt állást, ennek megfelelő megbízásokat teljesített.

A karikatúra műfaja számára a XIX. század második fele volt a legszabadabb időszak – állapította meg Tamás Ágnes. E szabadságnak az első világháború kezdetekor bevezetett cenzúra vetett véget. A Horthy-korszakban nem korlátozták a politikai sajtót, de a karikatúratermés kevésbé volt változatos és izgalmas, mint korábban. 

Ebben valószínűleg szerepe volt a sajtófotó megjelenésének is, amely sok funkciót átvett a rajzolóktól. 

A második világégés után, 1945–50-ig még műfajként jelen van a politikai karikatúra, de aztán elfogynak, helyüket a kommunista sikerpropaganda plakátszerű alkotásai veszik át. A Kádár-korszakban engedik ugyan létezni a műfajt, de a kor körülményei között depolitizálódik a karikatúra, ami csak a nyolcvanas években változik, de akkor se gyorsan. 

A kötet nem foglalkozik a rendszerváltás utáni időszakkal, mert az – mint mondja a szerző – kellő távlat hiányában nem a történettudományra, hanem a politológiára tartozik.

Borítókép: Bartha Miklós ellenzéki képviselő 1902-ben élesen bírálta a szerinte túl drága Országház építését. Jeney Jenő karikatúráján Bartha Steindl Imrére szorítja a kupolát, amely szinte agyonnyomja az építészt (Fotó: Az Üstökös, 1902. március 9.)