Csatárlánc

Évbúcsúztató apróvadvadászatra érkezett meghívó az óév utolsó előtti napján. A Kóhalma Vadásztársaság Bugyi és Alsónémedi közötti területén ízelítőt kaptunk a vadászélményből. Kívülállóként igyekeztünk megérteni, mit találnak szépnek oly sokan ebben az ősi, férfias sportban, amelynek egyik alapszabálya: etikus vadász kerüli a sebzést, mert erkölcsileg megengedhetetlen, hogy hosszú szenvedést okozzunk a vadnak.

2021.12.30. Bugyi - Alsónémedi Apróvad vadászat, Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

Megszólalnak a kürtök

Rendőrautó érkezik, benne a körzeti megbízottal. Bugyi község új „seriffje” véletlenszerű ellenőrzést tart, a jelenlévők előszedik engedélyeiket. A rendőr próbaképpen szemrevételez, de nem viszi túlzásba, ez nem razzia, inkább csak ismerkedési látogatás. Úgy fest, megbízik a fővadászban, aki immár húsz éve a szabályszerűség garanciája a Kóhalma Vadásztársaság területén. Kóhalma valamikor Kőhalma lehetett ezen a kavicsbányákkal tarkított vidéken, de úgy esett, hogy a név a nép ajkán átalakult.

Fotó: Kurucz Árpád

A vadászat eligazítással kezdődik, mialatt a lábak közt izgatottan nyargalászó magyar és német vizslákat majd szétveti a tettvágy. A fővadász – balján a vadásztársaság elnökével – felolvassa a résztvevők névsorát, ismerteti a „haditervet”, a hajtás helyszíneit, majd tíz jelentkezőt kér elállónak (akik felé tereli majd a vadat az egy vonalban haladó többi vadász és hajtó). Ismerteti a szabályt, miszerint kizárólag nyúlra és fácánra szabad lőni meghatározott méretű söréttel, de repülő madárra 45 fok alatt tilos tüzelni. Emlékezteti a résztvevőket: az állatok életüket adják a szórakozásunkért, ezért minden tiszteletet meg kell adnunk nekik. Ez vadászértelmezésben pontos lövést és kíméletesen gyors halált jelent. A vadászat nyitányaként a kürtösök megfújják a szignált, amelyet az elejtendő állatok tiszteletére fedetlen fővel hallgatunk végig. Szépen, tisztán játszik a négy kürtös, nincs hiba az összhangzatban. Később kiderül, nincs min csodálkozni, ők a sok díjat nyert albertirsai Pipacs Vadászkürt Egyesület kürtösei, akik maguk is vadászok. Méltányos fizetségük, hogy vendégként részt vehetnek a hajtáson.

Néhány perc múlva teherautó platóján összezsúfolódva zötyög a társaság az első helyszín felé. Megérkezünk, vezényszavak harsannak, a vadászok két irányban több száz méter hosszú vonalba fejlődnek, ötvenméteres közöket hagyva. Időbe telik, míg összeáll a ködbe vesző vonal. A fővadász középről vezényel, a többiek csatárláncban kiáltják tovább az utasításokat. Vezényszóra indul meg a hajtók menete. Eleinte semmi nem mozdul előttünk. Kikerülünk egy átépítés alatt lévő sertéstelepet, majd azt elhagyva nyomban visszarendeződik a csatárlánc: igazodj, jobb oldal állj, bal oldal felzárkózik, tartsd a vonalat! – sorjáznak az utasítások. Az átázott szántó zsíros földjét tegnapelőtt istállótrágyával szórták meg, állítólag beforgatták, de azért így sem egy leányálom benne gyalogolni.

Fotó: Kurucz Árpád

Ropognak a fegyverek

– Hol vannak a nyulak? – faggatom a fővadászt, aki bölcsen mosolyog. – Itt lesznek azok, tegnap este hőkamerával vagy százat láttam errefelé. Egyelőre messze előttünk menekülnek, aztán majd amikor szembetalálkoznak az elállókkal, visszafordulnak, akkor jön el a mi időnk. Sok példány egyszerűen meglapul a rögök közt, az avarban, mi meg szépen elsétálunk mellettük.

A felénél többet sosem tudunk levadászni, de nem is szeretnénk, kellenek túlélők a szaporulathoz.

Tőlünk balra a hivatásos vadász felesége, Edina, aki férje hatására lett maga is vadász – később kiderül, jó mestere volt, több nyulat és fácánt is elejt. Tőlünk jobbra pedig egy huszonéves srác, Sándor, akinek már nagyapja, apja is vadász volt. Elhozta Bonifácot, másfél éves drótszőrű német vizsláját. A vadászatokon elvileg csak vizsgázott vadászkutyák vehetnek részt, mondja Szabó László, de Bonifácnak megengedte, hogy itt legyen, tanuljon a többi kutyától, mert ő már majdnem kész vadászeb. Való igaz, a vizsla öntudatosan szalad előre kajtatni, szimatol, negyven-ötven méterről rendre visszapillant, folyamatosan várja gazdája utasításait. Teljes a szimbiózis kettejük közt.

Egy földhalom előtt a vonal ismét vezényszóra igazodik, lemaradni veszélyes, aztán egy gazos susnyás, a sertéstelep egykori trágyaszikkasztója következik. Ideális búvóhely az apróvadnak. Ekkor hirtelen felugrik a magas fűből az első nyúl, ugrálva nyargal, elmerül a fűben, aztán újra fel, emelkedik a puska is, de Sándor nem lő. A fővadász mindezt látva elégedetten bólint: alapszabály, hogy csak tisztán látható célpontra lövünk! – magyarázza. Etikus vadász kerüli a sebzést, mert erkölcsileg megengedhetetlen, hogy hosszú szenvedést okozzunk a vadnak. Sebezni, majd hagyni eltűnni a vérző, szenvedő állatot, az szégyen egy vadászra nézve. Ha mégis megtörténik, akkor utána kell menni, fel kell kutatni, és meg kell szabadítani a szenvedéstől. Ezért is jó társ a vadászkutya.

Amikor egy telepített erdőhöz érünk, ahol gyér az aljnövényzet, a nyulak egymás után bukkannak fel rejtekhelyeikből. Ropogni kezdenek a fegyverek közel és távol. A nyúl rohan, a vadász lő, a tapsifüles felbukik, de akkor már nyomában van valamelyik kutya is, aki szájába veszi és lelkesen hozza. Bonifác is így tesz, de még nem adja át elég szabályosan, az előírt koreográfiát még tanulnia kell a vizsgáig.

Aki nem fair, kiközösítik

Haladunk tovább vonalban, senki sem maradhat le, fél szemmel figyeljük a mellettünk haladókat. A felugró nyulak legtöbbször oldalvást vagy tőlünk távolodva menekülnek, de meglepetésre akad, amelyik taktikát vált, és szembejön velünk, átvágtat két vadász közt. Ilyenkor a vadászoknak fordulás, de nagyon észnél kell lenni, szigorúan fej fölé kell emelni a puskát, nehogy veszélybe kerüljön a szomszéd vadásztárs. Ott a nyúl, balra elöl, a tied, Tibi bácsi! – zengi be az erdőt a kiáltás. Döntést hozni, célozni, lőni csak egy-két másodperc áll rendelkezésre. Úriember érzi, hogy mikor kell átengedni a lövést vagy épp élni a lehetőséggel, ha neki engedi át valaki, mert ő van jobb pozícióban. A hajtás csapatsport, nincs helye önzésnek. Aki nem fair, azt kiközösíti a társaság. Nem lehet cél egymás túllicitálása, és durván félreért valamit az, aki öldöklési versenynek gondolja a vadászatot. Aki célba akar lőni – mondják, akik irtóznak az efféle időtöltéstől –, az miért nem lő inkább agyaggalambra vagy céltáblára egy lőtéren? Ha innen nézzük, van ebben valami, de moralizálva nehéz azonosulni a vadászattal.

Őz balról, átengedni! – harsan fel a parancs a fővadász felől, ami végigfut a csatárláncon, az őzike pedig bámulatos sebességgel szinte átrepül közöttünk, majdnem fellöki az egyik vadászt. Egy széles öntözőcsatornát elérve hatalmasat ugrik, de nem ér túlpartot, belecsobban a jeges vízbe, kimászik, és nyargal tovább, míg világító fehér tompora el nem tűnik a ködben. Riadtan menekül, nem tudja, hogy az őzeknek jövő őszig nincs mitől tartaniuk. És mostantól a nyulaknak sincs. A vadászatnak vége, a 88 nyúlból és néhány fácánból álló teríték kellően gazdag, az állományszabályozás megtörtént. Fáradtan, adomázva zötyögünk az oldalán nyulakkal díszített teherautón, aztán teríték a füvön, kürtszó, díszlövés, tisztelgés az elejtett vad előtt, végül osztozkodás egyenlő arányban.

Februárban dúvadgyérítéssel indul az idény: rókák, sakálok, fedezékbe!

Fotó: Kurucz Árpád