Csizma az arcon

A disztópiák igencsak népszerűek manapság: könyvek és képregények, ­filmek és tévésorozatok, számítógépes játékok sora tárja elénk, mennyire kilátástalan, elkeserítő, igazságtalan lehet a jövőnk.

Ernest Cline Ready Player One című könyve egyfelől főhajtás a nyolcvanas évek számítógépes játékai előtt, továbbá óda a játékosléthez, ugyanakkor az is kiderül belőle, mennyire kapzsi, korrupt és gonosz lehet egy óriáscég, miközben eszközökben nem válogatva védi a maga érdekeit, és próbál mind meghatározóbb helyet betölteni az emberek vásárlói és felhasználói életében.

Így lehet a technológia is kontrolláló tényező. Dave Eggers A Kör című regénye trendinek tűnő informatikai óriáscégről szól, amelynek újításai megkönnyítik az életet – például visszaszorítják a bűnözést –, ám termékei használatának súlyos ára van: az egyének privát szférája megszűnik, szabadságjogaik semmivé lesznek. 

A disztópiákban az individuum elvesztése az egyik legmeghatározóbb elem. Az egyének nemcsak az önálló gondolkodás és döntés lehetőségétől vagy az egyéni cselekvéstől vannak megfosztva, de akár attól is, hogy külsejükben lényegesen eltérjenek egymástól. 

Scott Westerfeld Csúfok című regénye például olyan világba visz, amelyben a tizenhatodik életévüket betöltő fiatalok műtét következtében lélegzetelállítóan szépek lesznek, és beléphetnek a gyönyörűek számára fenntartott „paradicsomba”.

Ugyanakkor a disztópiák jellemzően az ember számára nehezen élhető, pusztulófélben lévő vagy elpusztított környezetben játszódnak. Talán elég, ha Cormac McCarthy Az út című regényét említjük, amelyben egy apa és a fia igyekszik túlélni egy haldokló, embertelen világban, amelyben jóformán egyetlen érték maradt: az egymás iránt érzett szeretetük.

Nem minden disztópia sci-fi, de van egy történettípus, amely általában a tudományos fantasztikummal társítható, és a disztópikus művek sorába is beleillhet. Ez a posztapokaliptikus történet, amely az ember által előidézett vagy természeti kataklizma után játszódik a jelenleg ismert világ romjain. 

A mostani covidos időkben talán Stephen King Végítélet című regénye a legkézenfekvőbb példa. Ebben egy titkos katonai kutatóbázisról kiszabadult vírus csaknem az összes embert megöli, és azoknak, akik valamilyen oknál fogva elkerülték a halált, újra kell szervezniük az életet, mielőtt végképp megsemmisülne az emberi civilizáció.

A pozitívat negatívvá, a vágyottat kerülendővé tévő torzulás úgyszólván az élet minden területén megjelenhet és ijesztő állapotokat teremthet. Alighanem ez a disztópiák leghangsúlyosabb figyelmeztetése, amellett, hogy mi, olvasók (vagyis: mi, emberek) próbáljuk időben felismerni a fenyegetést, és fellépni ellene – amennyiben egyáltalán lehetséges.

Magyar Gulliverek

Hazai szerzők munkái közt is akadnak disztópiák. Hogy csak néhány művet említsünk: Karinthy Frigyes Capillária (1921) című könyve Gulliver hatodik útjának történetét meséli el: a főhős hajótörést szenved, és a víz mélyén királyságra bukkan. Itt a nők (oihák) és a férfiak (bullokok) elkülönült társadalmakban élnek. Szathmári Sándor Kazohiniája (1941) szintén gulliveriáda: a főszereplő ismeretlen szigetre vetődik, ahol megismeri a hinek érzelemmentes, racionális utópiáját, ahogy a behinek abnormalitástól vezérelt, irracionális társadalmát is – mely utóbbiban nem volt nehéz felismerni az akkori magyar viszonyok bemutatását. Déry Tibor G. A. úr X-ben című munkája titokzatos, szorongató városban játszódik. Az 1964-ben megjelent regényt többen a létező szocializmus kritikájaként fogják fel. És hogy ne kizárólag fiataloknak és felnőtteknek szóló művekről essék szó: Gombos Péter Utópiák és disztópiák a magyar irodalomban című, 2009-es PhD-értekezésében úgy jellemzi Békés Pál A Félőlény című 1991-es meseregényét, hogy az a mesei alapú disztópiák „egyetlen igazi magyar reprezentánsa”.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)