Mi a disztópia, ez az eredetileg irodalmi képződmény, amelyet olykor az utópia szinonimájaként emlegetnek, holott nem az? „Az utópia fogalmát rendszerint úgy értjük, mint a vágyott, áhított jövő képét vagy akár egyenesen tervrajzát.
A disztópia ezzel szemben a félt, elkerülni vágyott jövő képét és megvalósítási lehetőségeinek a számbavételét jelenti.
Az utópia a haladásba és felvilágosodásba vetett hithez tartozik inkább, míg a disztópiákat a haladásba vetett hitből való kiábrándulás vagy az iránta eleve meglévő szkepszis élteti” – mutat rá Balázs Zoltán az Utópia és disztópia című cikkében (Holmi, 2006. szeptember).
Aldous Huxley Szép új világ című 1932-es regénye az egyik disztópikus alapmű.
E komor látomás szerint a XXVI. században az általános gépesítés következtében magas az életszínvonal, de a teljes társadalmat puszta fogyasztóvá kívánják degradálni. A különféle szórakoztatóipari termékek élvezete, a drogos partik és a féktelen szexualitás a mindennapok részei – a boldogság tehát nemhogy nem elérhetetlen, úgyszólván kötelező és elkerülhetetlen –, ám a valódi, őszinte érzelmeknek már nem jut hely.
A szülői szerep megszűnt, az embriók mesterséges körülmények között fejlődnek, a megszületett egyének a különféle genetikai manipulációk alapján, amelyeket még világra jövetelük előtt hajtottak végre rajtuk, kasztokat alkotnak.
A másik nagy hatású XX. században keletkezett disztópia George Orwell 1949-ben napvilágot látott regénye, az 1984. A könyv nyomasztó totalitárius világot tár elénk, amelyben mindent a Párt ural és irányít.
A hatalom birtokosai nemcsak a nyelvet próbálják átalakítani, de a károsnak ítélt gondolatokat is üldözi a rendőrség ezzel foglalkozó részlege. A múlt a pillanatnyi hatalmi-politikai érdekeknek megfelelően átírható. Ami pedig a jövőt illeti? Nos, „Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos” – olvasható a regényben.
De tulajdonképpen melyek a disztópikus történetek meghatározó tartalmi elemei? Az első a (csaknem) teljes kontroll kisajátítása. Egyes könyvek például vállalati kontrollt mutatnak be.
Ernest Cline Ready Player One című könyve egyfelől főhajtás a nyolcvanas évek számítógépes játékai előtt, továbbá óda a játékosléthez, ugyanakkor az is kiderül belőle, mennyire kapzsi, korrupt és gonosz lehet egy óriáscég, miközben eszközökben nem válogatva védi a maga érdekeit, és próbál mind meghatározóbb helyet betölteni az emberek vásárlói és felhasználói életében.
Így lehet a technológia is kontrolláló tényező. Dave Eggers A Kör című regénye trendinek tűnő informatikai óriáscégről szól, amelynek újításai megkönnyítik az életet – például visszaszorítják a bűnözést –, ám termékei használatának súlyos ára van: az egyének privát szférája megszűnik, szabadságjogaik semmivé lesznek.
A disztópiákban az individuum elvesztése az egyik legmeghatározóbb elem. Az egyének nemcsak az önálló gondolkodás és döntés lehetőségétől vagy az egyéni cselekvéstől vannak megfosztva, de akár attól is, hogy külsejükben lényegesen eltérjenek egymástól.
Scott Westerfeld Csúfok című regénye például olyan világba visz, amelyben a tizenhatodik életévüket betöltő fiatalok műtét következtében lélegzetelállítóan szépek lesznek, és beléphetnek a gyönyörűek számára fenntartott „paradicsomba”.
Ugyanakkor a disztópiák jellemzően az ember számára nehezen élhető, pusztulófélben lévő vagy elpusztított környezetben játszódnak. Talán elég, ha Cormac McCarthy Az út című regényét említjük, amelyben egy apa és a fia igyekszik túlélni egy haldokló, embertelen világban, amelyben jóformán egyetlen érték maradt: az egymás iránt érzett szeretetük.
Nem minden disztópia sci-fi, de van egy történettípus, amely általában a tudományos fantasztikummal társítható, és a disztópikus művek sorába is beleillhet. Ez a posztapokaliptikus történet, amely az ember által előidézett vagy természeti kataklizma után játszódik a jelenleg ismert világ romjain.
A mostani covidos időkben talán Stephen King Végítélet című regénye a legkézenfekvőbb példa. Ebben egy titkos katonai kutatóbázisról kiszabadult vírus csaknem az összes embert megöli, és azoknak, akik valamilyen oknál fogva elkerülték a halált, újra kell szervezniük az életet, mielőtt végképp megsemmisülne az emberi civilizáció.
A pozitívat negatívvá, a vágyottat kerülendővé tévő torzulás úgyszólván az élet minden területén megjelenhet és ijesztő állapotokat teremthet. Alighanem ez a disztópiák leghangsúlyosabb figyelmeztetése, amellett, hogy mi, olvasók (vagyis: mi, emberek) próbáljuk időben felismerni a fenyegetést, és fellépni ellene – amennyiben egyáltalán lehetséges.
Magyar Gulliverek
Hazai szerzők munkái közt is akadnak disztópiák. Hogy csak néhány művet említsünk: Karinthy Frigyes Capillária (1921) című könyve Gulliver hatodik útjának történetét meséli el: a főhős hajótörést szenved, és a víz mélyén királyságra bukkan. Itt a nők (oihák) és a férfiak (bullokok) elkülönült társadalmakban élnek. Szathmári Sándor Kazohiniája (1941) szintén gulliveriáda: a főszereplő ismeretlen szigetre vetődik, ahol megismeri a hinek érzelemmentes, racionális utópiáját, ahogy a behinek abnormalitástól vezérelt, irracionális társadalmát is – mely utóbbiban nem volt nehéz felismerni az akkori magyar viszonyok bemutatását. Déry Tibor G. A. úr X-ben című munkája titokzatos, szorongató városban játszódik. Az 1964-ben megjelent regényt többen a létező szocializmus kritikájaként fogják fel. És hogy ne kizárólag fiataloknak és felnőtteknek szóló művekről essék szó: Gombos Péter Utópiák és disztópiák a magyar irodalomban című, 2009-es PhD-értekezésében úgy jellemzi Békés Pál A Félőlény című 1991-es meseregényét, hogy az a mesei alapú disztópiák „egyetlen igazi magyar reprezentánsa”.
