Kijev éli mindennapjait, ünnepi hangulat érződik az ukrán fővárosban, a pravoszláv karácsonyt ülik. Nem teszik rendbe az óvóhelyeket, nem készítenek tankakadályokat, és a lakosság sem ostromolja fegyverekért a laktanyákat. A politikusok részéről hónapok óta megy a háborús hisztériakeltés, de a jelek szerint ez különösebben nem hat az ukránokra. Lehet, hogy az eltelt nyolc év folyamán számosan immunissá váltak az orosz rémmel riogatásra. Az emberek jobban tartanak a téltől, mint az orosz tankoktól. Az ország energiahelyzete sokkal kézzelfoghatóbb gond, mint a szomszéd „betoppanása” – ez az ukránok zömének álláspontja.
A félelmetes orosz armada bármelyik pillanatban megindulhat Kijev ellen – ez a fő állítás, amelyet a nyugati sajtó ezerszeresére nagyít. De lehet, hogy az agresszor mégiscsak megáll a két szakadár népköztársaság, a donyecki és a luhanszki határán – körülbelül egy dunántúlnyi terület –, és bekebelezi azokat, mint 2014-ben a Krímet. A támadás időpontját is tudják az ukrán hírszerző szervek: az idén télen esedékes, januárban, esetleg februárban. Ugyanis a fagy ekkor még a nehezebb fegyverzetek súlya alatt is járhatóvá teszi a vidéket. Ideális időpont a támadásra.
Hogy az oroszok hol lépnek ukrán földre, arról igencsak eltérőek a vélemények. Az Azovi-tenger felől kezdődik a partraszállás – vélik egyes katonai elemzők. Más attól tart, hogy Belorusszián át – a legrövidebb úton – egyenesen Kijev lesz a célpont. Az egész hűhó arra szolgál, hogy Oroszország a két népköztársaság annektálásával folyosót hozzon létre a Krímmel – állítják egyesek. Az összevont orosz haderő méretéről is eltérő adatok látnak napvilágot. Százezer katona vár arra, hogy megkapja a parancsot az akcióra. Egyesek szerint ez a szám 120 ezer fő, de találhatók olyan nyugati anyagok is – természetesen hírszerzői forrásokra támaszkodók –, amelyek 175 ezresre teszik az összevont haderő létszámát. Ilyen csapatösszevonást, sőt hadgyakorlatot bármelyik szuverén ország tarthat, amíg nem lépik át a határt, addig ez jogukban áll. Abban a szakértők egyetértenek, hogy ha fegyveres konfliktusra kerülne sor, akkor egy hetet adnak Kijevnek az ellenállásra.
Mire alapul ez a jóslat? Az orosz hadsereg messze fölötte áll az ukránnak. Még annak ellenére is, hogy ez nem az az ukrán haderő, amely 2014-ben ölbe tett kézzel nézte, hogy az oroszok egyszerűen besétálnak a Krímbe. Az elemzők szerint rengeteget fejlődött az ukrán hadsereg emberállományban, vezénylési módszerekben és a Nyugatról kapott fegyverzetben is. De az oroszoknak, ha komolyan gondolják, nem okozhat gondot az ukránok ellenállása. Ám ilyen nagy kiterjedésű, hivatalosan 45 millió lakosú országot nem egyszerű megszállni. A „testvéri segítség” után gyorsan Kreml-barát kormányt kell felállítani, és a lehető leggyorsabban el kell hagyni a szomszédos államot. Arról nem is beszélve, hogy az ukránoknak a vérükben van a partizánharc, mint azt a második világháborúban bizonyították. Ez az akció tetemes kiadással járna. Oroszország, amelynek éves nemzeti jövedelme Spanyolországéval vetekszik, vajon megengedhet-e magának ilyen katonai kalandot? Aligha.
A nemzetközi következmény csak ezután jönne. Decemberben két telefonbeszélgetésre is sor került Joe Biden és Vlagyimir Putyin között.
A kiszivárgó hírek szerint ezeken többnyire fenyegetések hangzottak el mindkét hatalom vezetőjétől. Ukrajna ügyében sem körvonalazódott semmiféle megoldás. Biden figyelmeztette orosz kollégáját arra, ha Moszkva fegyveres akciót indítana Kijev ellen, akkor olyan elszigeteltséggel kell számolnia, amilyet még ember nem látott. A Fehér Ház vezetője valószínűleg nem a levegőbe beszélt, a nyugati országok is osztják ezt a véleményét.
Oroszország páriává válna, mindenféle kapcsolatot megszakítana vele a Nyugat. Valószínűleg ez meghaladná a 2014-es nyugat-európai embargó szintjét, amikor egy orosz vásárló a szupermarketből kijövet arról panaszkodott, hogy hiába kereste kedvenc francia sajtját. Ezzel tisztában vannak Moszkvában is. Lehet, hogy van néhány forrófejű tábornok az orosz hadseregben, aki az egyszerűbb megoldást pártolná, hogy ne okozzon többé gondot Ukrajna, de velük szemben ott az oligarchák véleménye, akik szép pénzt húznak nyugati kapcsolataikból.
Ötödik hullám
A nyugati sajtóban olyan álláspontok is felmerültek, hogy Putyin lankadó népszerűségi mutatóit egy Ukrajna elleni esetleges háborúval igyekezne feltornázni. A Krím megszállásakor az orosz nemzeti érzelem dübörgött, az első számú vezető népszerűsége kilencven százalékon állt. Most meg hatvan százalékon aluli. A számmisztikusok szerint megéri neki újbóli háborúval javítani eredményeit, hiszen azzal a haza biztonságát is szolgálná. Csak egyről feledkeznek el: bár a Krím elfoglalása nem került emberéletbe, a szakadár régiók körüli harcok eddig 13 ezer halottat jelentettek, és másfél millió ember volt kénytelen elhagyni otthonát. Putyin pragmatikus politikus hírében áll, nem érné meg számára az, hogy egy-két százalékpontért ilyen katasztrofális gazdasági állapotba taszítsa országát, és ráadásul ezerszámra ne térjenek haza katonái.
Többek között ezért sem valószínű a háború. De akkor mit látunk az ukrán határvidéken? Tesztet. Az Egyesült Államok és Oroszország kísérletezik egymással, hogy mennyit visel el a másik. Ukrajna szerepe itt másodlagos, látszólag körülötte forog minden, de csak elszenvedője az eseményeknek. Oroszország biztonsága a tét. Putyin december közepi moszkvai maratoni sajtóértekezletén a következőket mondta: „Az 1990-es években azt mondták nekünk Nyugaton, hogy egy jottányit sem közelednek Kelet felé. Csúnyán becsaptak minket! A NATO ötödik felvételi hulláma zajlik. És még ők kérnek biztosítékot tőlünk. Hát épp nekik kellene azonnali garanciát nyújtani nekünk. […] Nem tudunk úgy élni, hogy a vállunk felett állandóan hátrafelé figyelünk, hogy mi történik ott, vajon miben mesterkednek.” Voltak olyan elemzők, akik a jelenlegi helyzetet a kubai válsághoz hasonlították, amikor a világ a legközelebb állt a harmadik világháború kirobbanásához. Putyin erről így nyilatkozott: „Képzeljék el azt a ribilliót, amelyet Amerika kerekítene, ha mi a kanadai vagy mexikói határra telepítenénk rakétáinkat.”
Egyből a főnökhöz
A négyórás sajtóértekezleten, amelyet az elnök a Kreml melletti Manyezsban ötszáz sajtómunkás előtt tartott, csupán három kérdés érintette Ukrajnát. A Kreml ezzel is azt próbálta jelezni, hogy milyen pehelysúlyú számára ez a témakör. Ellentmond ennek az a két követeléslista, amelyeket a hónap közepén az orosz fél átnyújtott az Egyesült Államoknak és a NATO-nak. Ebben Moszkva a biztonsági garanciákat összegezte, amelyeket elvár a Nyugattól a békés egymás mellett élés érdekében. Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője „élet vagy halál” kérdéskörének nevezte a leiratot. A fő követelés az volt, hogy a NATO fejezze be fokozatos keletre vonulását. (Bővebben keretes írásunkban olvashatnak erről.) Oroszország határozottan szólt a „vörös vonalakról”, amelyeket nem tanácsos átlépnie a nyugati katonai szövetségnek.
Mire fel ez a hangnemváltás? A Kremlnek valószínűleg most fogyott el végleg a türelme a Nyugat harminc éve tartó kelet felé araszolását látva. Ha Ukrajnát felvennék a NATO-ba – mint ahogy erről az észak-atlanti szövetség hallani sem akar a következő évtizedben –, akkor Moszkva négyszáz kilométerre lenne a nyugati előretolt egységektől. Ezt mindenáron meg kell akadályozni – ez a Kreml eltökélt véleménye. De vajon emlékszik-e valaki Nyugaton, hogy Borisz Jelcin 1994-ben úgy járult hozzá a NATO kelet-európai bővítéséhez, épp Budapesten, hogy a szövetség ezt követően nem terjeszkedik Kelet felé? Ez hiú ábránd maradt. Most viszont úgy tűnik, hogy a hiperszonikus fegyverek terén elért fölénye eléggé magabiztossá tette Oroszországot. Több mint hatvan esztendővel ezelőtt, amikor a Szovjetunió műholdat juttatott az űrbe, az Egyesült Államok megrettent az eseménytől. Washington összeszedte magát, és hosszú ideig a Kelet loholt utána a fegyverkezés terén. Mára újból fordulat állt be, az amerikaiak nézik az oroszok hátát.
Az Ukrajnát érintő helyzetet valóban Putyin hozta létre, de másként nem tudott kellő hangsúlyt adni a szavának: eddig és ne tovább. Az átnyújtott követelések finoman szólva maximalisták, olyan tételek szerepelnek benne, hogy Lengyelországban és a Baltikumban nem lehet hadgyakorlatokat tartani, a NATO nem vesz fel több tagot, ami jogi nonszensz. Ezt Amerika sohasem fogadja el. De legalább van miből engednie az orosz félnek. A Bidennel folytatott első decemberi telefonbeszélgetésen merült fel az egyeztetések szükségessége. A tárgyalások beindításáról megállapodtak, január 10-én Genfben találkoznak a két ország képviselői. De Putyin a közelmúltban hozzáfűzte: ő nem csak tárgyalgatni akar a biztonság feltételeiről, ha a megbeszélések nem kecsegtetnek eredménnyel, képviselői azonnal felállnak az asztaltól.
Amíg egyeztetnek, addig nem kell tartani a háború kirobbanásától. Putyin egyből a „főnökhöz” fordult, az Egyesült Államokhoz, nem kell itt bevonni az Európai Uniót, sőt még Ukrajnát sem. A jövő héten a két vezető nemzetbiztonsági tanácsadó – Jurij Usakov és Jake Sullivan – ül le tárgyalni Genfben. Az orosz fél a NATO-val is felveszi a kapcsolatot, hiszen ő is megkapta a követeléseit, amelyek hasonlóak az amerikaiaknak átnyújtottakhoz. Majd szintén a jövő héten az EBESZ-szel is egyeztet. Kemény tárgyalások lesznek, könnyen előfordulhat, hogy a felek bármiféle megállapodás nélkül búcsúznak el egymástól. De legalább mindegyik fél arra hivatkozhat, hogy ő kész volt tárgyalni.
A háború új szakasza?
Eközben Ukrajna reménytelenül keresi szövetségeseit. Az Egyesült Államok kijelentette, hogy kiáll Ukrajna „függetlensége, szuverenitása és területi egysége” mellett. De vajon ez mit jelent? Putyin válaszolt erre a kérdésre: ő „semleges, baráti és kétnyelvű országot” szeretne látni a szomszédjában. A NATO főtitkára, Jens Stoltenberg korábbi nyilatkozatában egyértelműen fogalmazott Ukrajnáról: Kijev az észak-atlanti szövetség fegyveres támogatására számíthat. Ám ha Oroszország megtámadná Ukrajnát, akkor, mivel ez nem tagja a NATO-nak, a szerződés 5. cikkelye sem vonatkozik rá, azaz a NATO nem tekintené a saját területe ellen elkövetett inváziónak. Tehát jöhetnek a Moszkva elleni gazdasági szankciók, a kirekesztés a nemzetközi politikai életből, mint a Krím annektálásánál, de nem több. Kijev amúgy is csalódott Nyugat-Európában. Az európai hatalmak – Németország, Franciaország – fenn akarják tartani a viszonyt Moszkvával, még ha ez nem túl rózsás is. Mára kiderült, hogy nekik ez a fontosabb.
Az igazi játszma nem is Ukrajna körül folyik – ez a sokat tapasztalt szakértők véleménye. Az Egyesült Államok részéről egyszerűen figyelemelterelés zajlik, verik a tamtamot az orosz csapatösszevonásokról, nem véletlen a nyugati sajtó hónapok óta tartó csúcsra járatása. Washington számára Oroszország már nem jelentős tényező, legalábbis annyira nem, hogy belekavarna a világpolitikai játszmájába. Ez az érzés kölcsönösnek tekinthető. Kína viszont az, ide irányul a figyelmének java. Ám ha szorult helyzetbe hozzák a Kremlt, akkor lehet, hogy elmélyítik a katonai együttműködést az ázsiai óriással. Putyin a közelmúltban bejelentette, hogy a két ország összeadja erejét, és közösen fog ezentúl csúcstechnológiás fegyvereket előállítani. Ez pedig a hidegháború új szakaszát jelentené.
Pufferzóna
Mit tartalmaz a december közepén az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz eljuttatott követeléslista, amelyet Nyugaton egyszerűen csak orosz ultimátumnak neveznek? A Kreml Oroszország biztonsága szempontjából szükségesnek tartja, hogy az észak-atlanti szövetség ne bővítse tovább keleti irányban tagságát. Magyarán Washington gátolja meg Ukrajna, Grúzia és Moldova NATO-tagságát. A szövetségnek fel kell hagynia mindennemű katonai tevékenységgel Ukrajna, Kelet-Európa, Közép-Ázsia és a Kaukázus területén, a posztszovjet térségben. Az 1997 után felvett tagországokban le kell állítani a fegyverzetek telepítését. Az egymás területét elérő rövid és közepes – 500 és 5500 kilométeres – hatótávolságú rakéták telepítése tilos. Ez a rendelkezés gyakorlatilag visszacsempészné a Trump elnöksége idején felmondott INF-rakétaegyezményt. A Fehér Házba eljuttatott kívánságlista a NATO-val szemben felállított követelések megismétlésének tekinthető, hozzácsapva az atomfegyverek ügyét. Ha ez megvalósulna, akkor a két fél nem tekintené egymást ellenségnek, és minden vitás kérdést tárgyalásos úton rendeznének el.
Igen ám, de ezek az igények szembemennek a NATO kölcsönös védelemről szóló elveivel. Azért Moszkva sem várhatja el, hogy az észak-atlanti szövetség úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Egy külső ország akarja megszabni, hogy ki lehet a vele szemben álló katonai tömb tagja, és milyen területen működtethet katonai bázisokat, milyen fegyverzetet telepíthet az adott tagországokba? Számos nyugati elemző finoman szólva eltúlzottnak ítéli meg az orosz elvárásokat. Ennek valószínűleg csak elutasítás lesz a vége.
A két fél közötti pufferzóna létrehozását Nyugaton még valamilyen formában nem is elleneznék, de hogy Lengyelország, Románia vagy a balti országok teljesen el legyenek vágva Amerikától, az még követelésnek is túlzó. Nyilván az orosz fél sem gondolta ezt komolyan, valószínűleg tele táskával akar indulni a tárgyalásokra, hogy legyen miből visszavennie. Bár a moszkvai külügyminiszter, Szergej Lavrov már jó előre közölte, hogy a Kreml semmilyen engedményt nem fog tenni. Közben viszont azt kockáztatja, hogy nem veszik tárgyalóképesszámba. Washington így jó eséllyel nem fogadja el Oroszország feltétel nélküli biztonsági igényeit.
Borítókép: Perui sámánok újévi jóslata Joe Biden amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök arcképével. Harcias képletek (Fotó: Reuters)
