Világunk, a zongora

Forrás: Műcsarnok/Nyirkos Zsófia

Barabás Zsófi festőművész, Benedek szobrász, Lőrinc dzsessz­trombitás, zeneszerző. A családban generációk óta fontos a zene – a közelmúltban Prima Díjjal kitüntetett képzőművész a nagy háború centenáriumi kiállítására készülődve, kutakodva döbbent rá, hogy anyai nagyapja ezredkürtös volt –, és fia, Lőrinc is elmondja, hogy amit az apja csinál, az zenei képzőművészet. Cserébe az ő zenéje meg képszerű. A vér nem válik vízzé.

Négy és fél évtized munkáját összegzi a Visszaszámlálás című tárlat, amelynek állandó motívuma a zene és a zeneiségre oly jellemző ismétlés. A nyolcvanas években a hangszert közvetlenül megidéző zongorafedél képhordozó volt, míg a klaviatúra a hangot és a ritmust jelenítette meg. 

A kilencvenes évektől Barabás figyelme a zongora belső mechanikája felé fordult, és a hangzást biztosító szerkezet titkos esztétikáját emelte műtárgyainak alapelemévé. A nyers fa kalapácstengelyek, lökőnyelvek, filccel borított tompítók és más apró alkatrészek új összefüggésbe kerültek ezáltal: szabályos ritmusban ismétlődő elemekként csigavonallá fejlődtek. 

Az új, organikus forma a DNS logikáját idézi, a teremtés sokféleségét, változatosságát. Az alkatrészek mérete és arányrendszere adott, ám a belőlük kreált elemek végtelen variációban ismétlődnek. Egyik sem jobb vagy szebb a másiknál – a maga nemében mind különleges. Az alkotó pedig nem nyugszik, hanem újabb és újabb változatot hoz létre. Vajon játszik ilyenkor, vagy a tökéletes megoldást keresi?

Az ismétlődő egységek a motívum sajátosságait hordozzák, s ha így nézzük a diófából és rézpálcákból összeillesztett, Belső kötődések című alkotást, akkor egy-egy részletgazdag mintázat önmagában is értelmezésre hív. 

A motívumok lépésről lépésre csigavonallá épülnek, más és más helyzetbe kerülnek, ágas-bogas árnyuk is eltérően vetül a fehér falra. Az Isten képére teremtett ember ilyen: szakasztott mása embertársának, szerepében, funkciójában mégis egyedi, és saját, elmesélhető története van. 

A részleteikben kidolgozott egységek magukon viselik a gondos alkotó keze nyomát, egymás mellé illesztve pedig rákérdeznek: a helyünkön vagyunk-e?

Barabás Márton műhelyében minden alkotóelem megtalálja a helyét, és értelmet nyer új szerepében. Nagyfokú figyelemről, tapintatról árulkodik az Érintések című alkotás. 

A Közjáték csigavonala valóban játékosan tölti ki a közöket, a filigrán falapok mesebeli figurákká változnak, és történetmondásra késztetik a nézőt. Vajon a végtelent megidéző kompozíciók befelé, lefelé rántó örvények, vagy kifelé, felfelé tárulkozó spirálok?

Archív felvételen sokat látott baka világháborús lőszeren pihenteti ujjait – ez eddig történelem. Barabás azonban érzékenyen reagál arra, hogy a töltény formája hasonlít a fordított zongoralábhoz. 

A Fegyverek közt hallgatnak a múzsák című csoportos alkotása kiegészül a Rózsavölgyi karácsony, 1915 című, vegyes technikájú opusszal, amelyen feltűnik a nagy háború idején kiadott album. És lyukak: kitöltetlen körök kerülnek a kompozícióba. 

Barabás Márton tudatosan keresi a múlthoz való kortárs kapcsolódás lehetőségeit. Pályája eleje óta egészen a mai napig jellemző szemléletére, hogy művei nem kizárólag önmagukban létező, szeparált műtárgyak, hanem – amint az a kiállításon látható – kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival: zongoracsigák a térvonalakkal, festmények a szobrokkal, objektek a könyvtárgyakkal, akár az életmű különböző időszakaiból is.

A művész nyíltan mesél saját világáról, amikor önmagát vizsgálja önarcképekben vagy megfesti kortársait, más esetben viszont rejtetten ad hírt nemzedékéről: így nézünk ki. Naplószerű a Mindennapi kenyerünk című dobozmunka, amelyhez Barabás Márton fél éven át gyűjtötte a kenyércímkéket, úgy, abban az állapotukban, ahogy azokat nap mint nap találta, vagyis kenyerestül. 

„Ez a csaknem mindennapi leletképződés végigkíséri az életemet – írja. – 1979-ben kötöttem házasságot mostani feleségemmel. Az esküvőt a kérésére templomban is megtartottuk, gyerekkorom és kora ifjúságom gyülekezetében, Kelenföldön. 

A visszatérés megrendített. Talán emiatt is vált fontossá a fohász, az ima, a ’mindennapi kenyérért’ való elcsendesedés. A tárgy időközben kordokumentummá is vált. A három forint hatvan filléres kenyeret és egy németországi út színes kenyércímkéit dokumentálja. Egy-egy darab élet.” Barabás művészete ilyen: ismétlődő, repetitív gyakorlat. Ima.

(Visszaszámlálás – Barabás Márton művészete. Műcsarnok, kurátor: Szabó Noémi. A kiállításhoz kapcsolódó programok: Amadinda-koncert és Barabás Márton tárlatvezetése január 22., szombat 15 órától. Exkluzív tárlatvezetés Mácsai János zenetörténésszel február 3-án 18 órától.)

Borítókép: Négy és fél évtized munkáját összegzi a Visszaszámlálás című tárlat. Átlényegülés (Fotó: Műcsarnok/Nyirkos Zsófia)