Az előtérben egy szemre másodikos kislány ül az asztalnál, előtte kockás füzet, s elmélyülten rajzol bele: 4 + ▢ = 7, 6 + ▢ = 10… Számtani feladatokat készít egy felette járó fiúnak, aki nemsokára megérkezik, és megpróbálja kitölteni az üresen hagyott kockákat. Pilisen járunk, a helyi evangélikus egyház segítségével, továbbá a Magyarországon élő nagykövetfeleségek támogatásával három éve felújított Bizsu Házban.
A Csepp a Tengerben Alapítvány fenntartásában működő egykori parasztház azóta a faluban élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek második otthonává vált.
– Jó részük rendszertelenül vagy nem jár iskolába. Attól tartunk, még a nyolc általánost sem fogják elvégezni. Akkor mégis hol vannak napközben, jó kérdés, ám a gyakorlatban kideríthetetlen. De legalább az tiszta, hogy délután hol időznek: itt, nálunk. Nemcsak tanulni és játszani térhetnek be ide, de étkezési, fürdési vagy épp mosási lehetőséget is biztosítunk nekik. Húsz-harminc gyerek jár hozzánk naponta, és ez már önmagában eredmény. Ezek a délutánok jelentik a biztos pontot az életükben – mutatja be röviden a helyet Nagy Panka, az evangélikus egyház munkatársa.
A létesítmény Nagy Zsombor munkájának egyik színtere, a Mol Gyermekgyógyító Programjának keretében nyert művészetterápiás pályázatnak köszönhetően. A fiatalember 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Előtte évekig színésznek készült, de amikor eljutott a felvételiig, már tudta, hogy nem akar színpadra lépni.
– Közelebb szerettem volna lenni a hétköznapi emberekhez, és inkább velük dolgozni. Talán azért, mert nagycsaládban nőttem fel: öt kisebb testvérem van, tehát hamar megszoktam, hogy odafigyeljek másokra, és foglalkozzak velük. Egy időben játszóházban dolgoztam, óvodáskorú gyerekek között, jelenleg a gyógypedagógiára járok, logopédiát tanulok – foglalja össze röviden pedagógiai beállítottságának okait.
Nem kell kihátrálni
A Bizsu Ház halmozottan hátrányos helyzetű gyerekei az Ószövetségből, valamint Babits Mihály elbeszélő költeményéből ismert próféta, Jónás történetét adják majd elő, egyszerűsített változatban: a darab szövegkönyve alig négy és fél oldalból áll, és öt rövid jelenetet tartalmaz. Hat nevesített szereplő kell hozzá, a közreműködők – bárkások, cethalmozgatók, táncosok – száma viszont több mint egy tucat, így a májusra tervezett bemutatón csaknem húsz gyereknek jut majd feladat a pódiumon.
Az alkalmi társulat egyelőre nem magán a darabon dolgozik. Panka és Zsombor ugyanis felismerték, hogy néhány lépést hátrébb kell lépniük, és másutt kezdeni a munkát – az alapoknál.
– Ezek a gyerekek nem tudnak hosszabb ideig összpontosítani. Ahhoz vannak szokva, hogy ha valamit nem értenek vagy nem érdekli őket, felpattannak és elmennek, sikerélmény hiányában nagyon könnyen feladják. Az előadás időtartama viszont húsz-huszonöt perc. Az egyik legfontosabb cél tehát a koncentrációs készségük fejlesztése, önbizalmuk növelése és persze az, hogy rávezessük őket: nem kell kihátrálni valamiből, ha nehéz.
– Azt is meg kell tanulniuk, hogyan működjenek együtt a másikkal. Hogy a próbák alatt nem figyelnek, beszólogatnak és kiabálnak, csak egy dolog. Nagyobb baj, hogy egymás között is így viselkednek. Gyakran indulatosak, sűrűn előfordulnak köztük kommunikációs és egyéb összezördülések – teszi hozzá Panka.
A foglalkozás labdajátékkal kezdődik, az udvaron. Zsombor szűk egy óra elteltével érzi alkalmasnak az időt, hogy beirányítsa a gyerekeket az épületbe. A sereg csak itt válik szét különféle – végig változó összetételű – csoportokra.
A bevezetőben leírt kislány például még mindig az asztalnál ül, és – az uzsonnakészítéssel foglalkozó háziasszony, Kata pillantásaitól kísérve – kitartóan rója a sorokat a kockás füzetbe. Akiknek nincs kedvük szerepelni, a hátsó kert felőli szobában gyülekeznek, és nekilátnak, hogy megfessék Ninive kartonpapírból kialakított díszleteit. A színjátszás iránt érdeklődő társaik az utcai szobába tódulnak.
Zsombor egy tucat spirálozott, műanyag előlappal védett iratcsomót húz elő a hátizsákjából – ezek a szövegkönyvek. A társulati tagokat kezdetben annyira felvillanyozzák, hogy még sorba rendeződni is hajlandók értük, ám miután szembesülnek vele, hogy – nevükhöz méltón – csak szöveget tartalmaznak, alábbhagy a lelkesedésük.
– Nyugodtan rajzolj bele! Remek lenne! – biztatja az egyiküket Zsombor, majd nekilát tisztázni, hogy legutóbb melyik gyerek melyik szerepet vállalta el. Nincs könnyű dolga: a megkérdezettek egy része nem emlékszik a múltkori alkalomra, más részük jelzi, hogy azóta meggondolta magát. Egyesek minden további nélkül kisétálnak, de betérőkből sincs hiány. A résztvevők létszáma így gyakran módosul: van, hogy öt-hat, van, hogy tizenhárom-tizenöt fő. Ez utóbbi egyébként a helyiség maximális befogadóképessége.
Néhány perc elteltével aztán kiderül, kik a főbb szereplők, és a „társulat” négy órakor – egy órával a foglalkozás hivatalos kezdési időpontját követően – nekilát a jelenetek áttekintésének. Az egyik fiú bejelenti, hogy nincs kedve felolvasni a szövegét, mire Zsombor egyik öccse – az önkéntes segítőként jelen lévő Boldizsár – vállalja a feladatot: a srácnak csak el kell ismételnie, amit hall. Mivel Jónás a kezdet kezdetén igencsak passzív, az őt alakító szereplő otthonosan elnyúlik a padlón. Társai erre felpattannak, és dögönyözni kezdik. Zsombornak úgy kell figyelmeztetnie a leghevesebbet, hogy „a Jóisten biztos nem ült rá Jónásra!”. Néhány jelenettel odébb aztán feltesz egy értelmező kérdést:
– Miért nem lehet boldog az, aki hazudik?
Egy nagykamasz lány – nem sokkal korában még arról értekezett a fal mellett ülőkkel, hogy legszívesebben a Végtelen szerelem című török szappanopera egyik szereplője lenne – habozás nélkül rávágja, pedig nem annyira kézenfekvő:
– A lelkiismeret-furdalás miatt, mert utána bántja az embert!
A szövegkönyv végéig
A résztvevők figyelme újra elterelődik, mire a Jóistent alakító srác a szövegkönyvet összetekerve és szócsőként a szája elé emelve – végeredményben a szerepében maradva – többször rájuk bődül, hogy csendesedjenek el, ám szavainak nincs különösebb hatása. A kezekben mind gyakrabban bukkannak fel az egyszer már elvett, ám a jelek szerint visszakapott mobiltelefonok, ám a legkitartóbbak együttműködési hajlandóságának hála fél öt után pár perccel átveszik az ötödik jelenetet is. Zsombor felajánlja, hogy hazavihetik a szöveget, ám erre a legaktívabb résztevők is elutasítólag reagálnak:
– Otthon csak megennék a kistesók!… Széttépnék otthon! – legyint csaknem ugyanazon szavak kíséretében két srác is.
A foglalkozásvezető egyáltalán nem tűnik csalódottnak:
– Eddig csak annak örülhettünk, hogy péntekenként benéznek a foglalkozásra. Két hónap után viszont eljutottunk a szövegkönyv végéig. Ez már valódi eredmény! – mondja lelkesen.
A gyerekek már nem hallják: a középső szobában vannak, ahol gyors ütemben ritkulni kezdenek az uzsonnára készített párizsis-majonézes szendvicsek sorai.
Egy hét múlva már egy másik helyiségben állunk. Szemközt hasmagasságban emelkedő, jókora színpad, jobb és bal kéz felé akkurátusan lerakott székek sora: ez a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium kétszáz néző befogadására képes színházterme, egyben Zsombor drámapedagógusi tevékenységének másik helyszíne. Annak idején ő is itt, a cisztereknél volt középiskolás, az itteni színjátszó körben kezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy színész lesz, úgyhogy amikor addigi vezetője nyugdíjba vonult, örömmel lépett a helyére. A társulat ugyanúgy alsó és felső tagozatos gyerekekből áll, mint Pilisen – a legfiatalabb ötödikes, a legidősebb nyolcadikos –, ám első pillantásra szembeötlik, hogy jóval kevesebb fiú akad köztük, mint ott: alig négy fő.
– Felső tagozatos korukban a fiúkat nem vonzza annyira a színjátszás, mint a lányokat. Nem tartják menőnek. Inkább a sport érdekli őket, meg persze a számítógépes játékok – mondja Zsombor.
Döbrögi iróniája
A kör Fazekas Mihály Ludas Matyi című meséjét próbálja éppen, Tasnádi István átdolgozásában. A szövegkönyv harminc oldal, és kilenc jelenetet tartalmaz. Az előadásához kellő idő hatvan perc, de mert a bemutatón másfél óra áll majd rendelkezésükre, Zsombor szeretne egy újabb – fél óránál nem hosszabb – színpadi játékot is betanítani. Két ötlete is van, miből készüljön – a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági regényből vagy a Rumcájsz kalandjait előadó mesefüzérből –, ám a társulat tagjai még nem választottak közülük.
Az utolsó szövegkönyves alkalomra érkeztünk, a jövő héten már mindenkinek fejből kell tudnia a szerepét. És míg a foglalkozásvezető Pilisen érezhetően kerülte a szakzsargont, e társaságot olyan kifejezésekkel instruálja, mint: „Feljön a fény! Tessék!”, „Emelj a hangodon!”, „Egymás mögé nem állunk! Tudjátok, színpadon sosincs takarás!”
A játszóknak nem okoz nehézséget, hogy kövessék az utasításokat, csupán a Döbrögit alakító gyerek kérdez rá egy helyütt, miért kell azt mondania mihaszna szolgáinak, hogy meg van velük áldva.
– Döbrögi nem szó szerint érti ezt, sőt igazából épp az ellenkezőjét gondolja annak, amit mond. Ezt hívják iróniának, határozottabb, erőteljesebb formáját pedig szarkazmusnak – siet Zsombor a felvilágosítással. A fiú biccent, és visszatér a kérdéses szövegrészhez. Hangsúlya az ismétléskor arról árulkodik, hogy megértette az imént elhangzottak lényegét.
– Ide jellemzően rendezett családi hátterű, katolikus szellemben nevelt, jó anyagi körülmények között élő lányok és fiúk járnak – a budai elit gyermekei. És mivel az intézményben alapszabály, hogy a színjátszás nem akadályozhatja a tanulmányi előmenetelt, valamennyien fürge felfogású, jó tanulók – ad magyarázatot a közjáték gyors lefolyására a foglalkozásvezető. A fiatalember a maga részéről egyébként a „kimeneteli ponton” látja a rangos budai középiskola és a Pest megyei település színjátszóköre közti legfőbb különbséget: a Szent Imre gimnáziumban a gyerekek „rutinos fogyasztói” a kultúrának, és amit létrehoznak, maga is ilyen produktum. Pilisen a művészethez vezető első lépéseikben segítik a gyerekeket, elsősorban kommunikációs, önismereti és nevelési célokat fogalmaznak meg. Ott az előadás inkább eszköz, amely megnyithatja az utat a művészet megértéséhez és megszeretéséhez. De így vagy úgy: a drámainstruktor legfontosabb feladata, hogy áttörje a színpad és a nézőtér között húzódó láthatatlan falat, vagyis minden ember valóságának részévé tegye a színházat.
Borítókép: A budapesti Szent Imre gimnázium színpadán Ludas Matyi elfenekeli Döbrögit (Fotó: Teknős Miklós)
