Letört szigony

A nyelv eltűnésével eltűnik a nemzet is – mondta ki egykor az erőszakos oroszosítástól való félelmében az ukrán értelmiség. Ukrajna modern történelmébe nemcsak a háború, hanem annak apropóján is beleástuk magunkat, hogy lássuk, milyen történelmi sérelmek vezetik a kárpátaljai magyarokat is vegzáló nyugat­ukránokat, és hogyan tarthatja hősnek ez a lengyelek és az oroszok közé szorult nép a náci kollaboráns Banderát és Suhevicset. Putyin ugyanis miattuk nácizhatja a nácizmus miatt nyolcmillió embert veszítő országot.

UKRAINE-RUSSIA-CONFLICT Fotó: ALEKSEY FILIPPOV Forrás: Europress/AFP

Támogathatná-e a nácizmust egy olyan nép, amely több mint nyolcmillió életet vesztett a nácizmus elleni harcban?

– vág vissza Volodimir Zelenszkij ukrán államfő. Országa a második világháború alatt minden hatodik polgárát elveszíti, a holokausztáldozatok közül minden ötödik ukrajnai zsidó.

Putyin nem tett arról említést, hogy ukrán területen található az orosz és az ukrán nép, sőt a keleti szláv területen az ortodox kereszténység közös bölcsője. „Hruscsov fel lenne dúlva, ha látná Kijev bombázását” – mondja a tévében Nyikita Szergejevics dédunokája, Nyina Hruscsova. Hruscsov 1938 és 1949 között oroszként volt ukrán pártfőtitkár, majd 1953 és 1964 között állt a Szovjetunió élén. Tevékenysége ellentmondásos, mindenesetre az ő nevéhez kötik, hogy 1954-ben – kollektív döntéssel – Szovjet-Ukrajnának adta a Krím félszigetet. Mégpedig az ukrán és az orosz területek egyesülését kimondó, 1654-es perejaszlavi egyezmény háromszázadik évfordulóján. Az ukrán kora újkor hőse Bohdan Hmelnickij, a zaporizzsjai kozák hetman, aki mindenkivel hadakozott, de az oroszokkal megállapodott.

Fotó: Konstantin Zavrazhin /Getty Images

Putyint annyira zavarta, hogy a Krím ukrán, hogy 2014-ben vissza is foglalta. 

Orosz–ukrán vita van arról, hogy ki a Kijevi Rusz valódi örököse. A lengyel–litván unió örökségére nem vetülnek rá területi kérdések, Oroszország azonban II. Katalin cárnő krími hódításával megteremtette a félszigettel kapcsolatos legfontosabb status quót: azóta van ott orosz haditengerészeti bázis, Ukrajna függetlenedése után szerződéses alapon. Ennek a szerződésnek a felmondásától való félelem vezetett a Krím orosz megszállásához

 – mondta Fedinec Csilla történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa a Mandinernek.

Botrány a filmbemutatón

Sokunkat ébreszt rá most a háború arra, hogy nem tudunk eleget szomszédunk történelméről. Pedig ha beleolvassuk magunkat az elmúlt száz évből az első hetvenet a Szovjetunió keretein belül eltöltő Ukrajna múltjába, többet megértünk a hatás-ellenhatás elve alapján működő ukrán–orosz viszonyból, a történelmi sérelmekre épülő politikából.

Abból is, milyen erők mozgathatják azt a nyelvi nacionalizmust, amelynek a második világháború után szovjet, később ukrán fennhatóság alá kerülő kárpátaljai magyarok is az elszenvedői.

Hogy többet megértsünk az ukránok önképéből, abból, hogyan formálta őket a huszadik század, az alábbiakban többek között Olekszandr Hiszem és Olekszandr Martinyuk Ukrajna története című munkáját hívjuk segítségül, amelyet Maha László fordításának köszönhetően magyarul is olvashatunk. (Ebből valók a szemelvények is.)

Kilencszázhatvanöt szeptemberében – amikor Sztálin már jó tizenkét éve halott, és valamivel szabadabban lehet beszélni – egy filmbemutató alkalmával vézna férfi lép a kijevi Ukrajna filmszínház színpadára. Ivan Dzjuba arról beszél, hogy a bemutatót beárnyékolják az ukrán értelmiségiek letartóztatásai Lvivben (oroszosan: Lvovban) és más városokban. Szavai sokkolják a közönséget, a teremben megfagy a levegő. Egy szervező felszalad a színpadra, ki akarja venni Dzjuba kezéből a mikrofont, kifelé taszigálja. „Provokáció!” – kiabálja be valaki. De Dzjuba a színpad szélén egyensúlyozva tovább szónokol. Újabb hang arra kéri a nézőket, hogy a letartóztatások elleni tiltakozásul álljanak fel a helyükről. Végül a hangosbeszélő mindenki hangját elnyomja. Dzjuba ekkoriban írta Internacionalizmus vagy oroszosítás? című könyvét. Szerinte a pártideológusok semmibe vették Lenin nemzetiségi politikájának fő elveit, amelyek bizonyos mozgásteret adtak az ukránoknak a szovjet rendszeren belül. Történészek ezt a művet tekintik a modern ukrán nemzeti mozgalom ideológiai alapvetésének. Rövid időn belül nagy népszerűségre tesz szert a nagyorosz sovinizmussal szembeni kérlelhetetlenségével.

Az ukránokban ekkorra már régóta gyűlnek a Moszkva-ellenes indulatok. Sztálin idején nemcsak a holodomort szenvedték el, de az erőszakos szovjetesítést általában is. Az 1930-as évek végén a szovjet rendszer – dacára a kényszerítésnek, zsarolásnak, megfélemlítéseknek – nem tudott megerősödni a nyugatukrán földeken. Hruscsov szerint Sztálin csak azért nem telepítette ki másokkal ellentétben az ukránokat is, mert túl sokan voltak. De a Gulágra hurcoltak egyötöde így is ukrán, sokuk a nemzeti mozgalomban való részvételéért kerül oda. Az emberek rettegnek a kolhozosítástól, az egyházüldözéstől. Első támadását a szovjet rendszer az ötmillió hívő támogatását élvező görögkatolikus egyház ellen követi el, amelynek óriási befolyása van Nyugat-Ukrajnában, és nemzeti felszabadító harcra biztatja az embereket.

Ki kellett puhatolnom, hogy a helyi fiatalság szimpatizál-e velük (a banderistákkal, az Ukrán Felkelő Hadsereggel). Az volt a feladatom, hogy hiteltelenítsem a banderista mozgalmat, példákat hozzak fel híres szovjet emberek életéből erkölcsi épülésük céljából. Meg kellett hódítanom a lelküket…

 – olvasható Olga Manics tanítónő állambiztonsági kihallgatási jegyzőkönyvében 1945 júniusából.

A szovjetesítés jegyében Moszkva komoly erőket irányít Nyugat-Ukrajnába, ahonnan évek alatt százezreket telepítettek ki a Szovjetunió északkeleti térségeibe. 1947 októberében – az úgynevezett Nyugat-akció keretében – egyetlen nap leforgása alatt 76 ezer embert űznek el a szülőföldjéről. A második világháború után százezrek szenvedik meg a lengyel–szovjet határrendezést és az ezzel járó, erőszakkal végrehajtott lakosságcserét is, valamint a Visztula-akció néven hírhedtté vált ukránellenes lengyel etnikai tisztogatást. Ekkor morzsolódik fel végleg a „Tarasz Csuprinka tábornok” – a már említett Suhevics – vezette Ukrán Felkelő Hadsereg.

Hruscsov, a puhány

Ukrajna hiába a Szovjetunió éléskamrája, a parasztok élete nyomorúságos. Haszonállat sincs elég, és a világháborúban annyi férfi halt meg, hogy megesik, asszonyok húzzák az ekét. Másfél évtizeddel a holodomor után, 1946–47-ben újabb mesterséges éhínség következik újabb egymillió ukrán halottal. Ukrán pártfőtitkárként Hruscsov máshonnan hozatna élelmet, de Sztálin leinti: „Puhány vagy! Becsapnak téged, érzelmileg zsarolnak!” Le is váltja Hruscsovot.

Sztálin halála (1953) után Hruscsov szovjet pártfőtitkár lesz, és viszonylagos enyhülés kezdődik, amelyet Ilja Ehrenburg művének címe alapján olvadásnak neveznek.

De a nemzetiségi kérdés továbbra is kiélezett. „Miért állomásoznak földjeinken olyan harci egységek, amelyekben oroszok és más nemzetiségűek szolgálnak? Amennyiben hazaárulásért ítéltek el bennünket, akkor azoknak a bíróságoknak, amelyek az ítéletet hozták, miért nem voltak ukrán tagjaik? Miért kell idegen földön erdőt kitermelnünk, szűzföldeket felszántanunk, amikor hazánknak is szüksége lenne munkáskezekre?”

– kérdezik 1955-ben ukrán munkatáborrabok az ENSZ-hez és a világ közvéleményéhez eljuttatott nyílt levelükben. A szabadlábon lévők számára a Sztálin-barokkot a panellel ötvöző szerény társasházak, „hruscsovkák” épülnek, de gazdasági elégedetlenség is felszínre kerül az 1960-as években. Ukrajna-szerte munkásmegmozdulásokat tartanak, az odesszai rakodók magasról tesznek a kommunista szolidaritásra, és megtagadják annak a vajszállítmánynak a berakodását, amelyet a moszkvai elvtársak a rakétaválság idején Kubának szántak baráti alapon. Krivij Rihben (Krivoj Rog) a munkabeszüntetések miatt a hatalom egy hétre hadiállapotot hirdet.

A nemzetiségi kérdést tovább élezi, hogy az orosz nyelv oktatását kötelezővé, az ukránét pedig csak választhatóvá teszik. Sumilo ukrán író már 1956-ban így fogalmaz: "Sajnos sokan vannak olyanok, akik semmibe veszik az ukrán nyelvet […] Úgy gondolják, rövid időn belül eltűnik, és átadja helyét az orosznak […] A nyelv eltűnésével eltűnik maga a nemzet is."

Ukránt tanítani Donyeck valamelyik orosz iskolájában kész elmebaj. Valamilyen lelki betegséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy meg akarja ezt valaki próbálni. Elég a szülő szóbeli kérvénye, hogy a gyerek ne tanulja annak a népnek a nyelvét, amelyik a szülőt felnevelte. Nem hopák táncszínház ez, házi pálinkával és buggyos nadrággal? A német, angol, francia elsajátítása kötelező, az anyanyelvé pedig nem

 – írja levelében egy Donyeck megyei ukrán tanár 1962-ben.

Petro Seleszt lesz az ukrán első titkár 1963-ban. Ez optimizmusra ad okot az ukránok köré­ben, mert Seleszt fellép az erőszakos oroszosítással szemben. „Tisztelettel és gondoskodással kell viszonyulni csodálatos ukrán anyanyelvünkhöz. Ez a mi kincsünk és egyetlen örökségünk, melyet mindenkinek és elsősorban önöknek, íróknak óvni, fejleszteni kell” – fordul az ukrán értelmiséghez. Új ukrán nyelvű újságok jelennek meg, nő az ukrán adásidő a televízióban, ukránul jelennek meg tudományos értekezések. Ám Seleszt időszaka egybeesik Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárságával (1964–82), az Ukrajnának ismét csak kedvezőtlen úgynevezett pangás időszakával. 1972-ben Seleszt Moszkvában fejmosást kap, fel is mentik tisztségéből, és nacionalizmussal vádolják. A nacionalizmus elleni intézkedések odáig vezetnek – jegyzi meg Hiszem és Martinyuk –, hogy a hetvenes években gyanakodva néznek Kijev utcáin az ukránul beszélőkre. A lvivi Neptunusz-szoborról letörik a szigonyábrázolást, nehogy Ukrajna címerére emlékeztessen.

Seleszt utóda és Brezsnyev bizalmasa, Volodimir Scserbickij (1972–89) kitűnően beszél ukránul, a hivatalos rendezvényeken mégis mindig oroszul szólal fel.

A beosztott káderek hűen követik a példáját. Scserbickij alatt felerősödik az oroszosítás, három letartóztatási hullámban is szigorúan fellépnek az ukrán másként gondolkodókkal szemben. A pártelit tagjai a munkában csak oroszul érintkezhetnek. 1968-ban Kijev főutcáján, a Hrescsatyikon felgyújtja magát Volodimir Makuh ellenzéki, aki nem ért egyet Ukrajna másodrangú szerepével a Szovjet­unión belül, az oroszosítással, valamint a szovjet csapatok betörésével Csehszlovákiába. Lejárató pártkampány indul Olesz Honcsar ellen, aki Székesegyház című regényében a pravoszláv hit és az ukrán hagyományok mellett áll ki.

Végzetes kiskapu

A pangás két évtizede alatt végbemegy az ukrán kulturális élet teljes eloroszosítása. Az oktatásban az ukránt módszeresen kiszorítják. Az ukrán nyelvű iskolák száma 8700-zal csökken. Donyeckben és a krími területen már egyetlen ukrán iskola sem működik. Az orosz nyelvtanárokat 15 százalékos bérkiegészítéssel ösztönzik. Ma már elképzelhetetlen, de Kijevben ekkor már a diákok csak egynegyede tanul ukránul.

A 80-as évek első felében Ukrajnában megjelent 53 ezer könyvnek csak a negyede ukrán nyelvű.

A „mi lett volna, ha?” típusú kérdéseket történelmietlennek mondják, de annál érdekesebbek. Vajon mennyi esélye lenne, hogy az egyik legismertebb, magyarra is lefordított kortárs ukrán író, a Harkivban (Harkov) most háborús bloggernek állt Szerhij Zsadan akkor is az ukrán ügy élharcosa legyen, ha nem az 1970-es, hanem az 1950-es években születik? Az orosz határhoz közeli, másfél milliós Harkiv – amely pedig 1919 és 1934 között Szovjet-Ukrajna fővárosa volt – ma is döntően orosz nyelvű.

A 80-as évek második felében Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkársága és a glasznoszty (társadalmi nyíltság) Szovjet-Ukrajnát is érinti, aláássa a rendszer ideológiai alapjait, és elősegíti az ukrán függetlenséget. Ukrajna fontos szerepet játszik a Szovjetunió felbomlásában. Az 1991. decemberi népszavazás semmi esélyt nem hagy a kommunista államszövetség fennmaradásának. Ukrajna lett volna pedig a záloga annak, hogy Oroszország vezetésével továbbra is fennmaradjon egy szláv többségű államalakulat, de Borisz Jelcin orosz elnök is belátja, ez nem fog menni. A kiskapu, amelyet Lenin még gyanútlanul hagyott meg a szovjet tagköztársaságok távozására, valóban végzetesnek bizonyul. Putyinnak – aki a huszadik század fő tragédiájának tartja a Szovjetunió felbomlását – ebben legalább igaza volt.

Borítókép: Lerombolt templom kupolája a donyecki Avdijivkában, amely 2014-től frontváros az ukránok és a szakadárok harcában. (Fotó: Europress/Afp Aleksey Filippov)