Nyúlból paripa

A magyar lovas nemzet volt, és ha méltón mutatjuk be örökségünket, akkor az is marad. A hivatásos sportolókon kívül a hagyományőrzőknek is fontos szerepük van abban, hogy a „lovastudást” átadják a felnövekvő ­generációknak. Ennek egyik hagyományos terepe a Magyar Természettudományi Múzeum, ahol A ló háziasítása – Az őslovaktól az ősök lováig című kamarakiállítás emlékeztet lovas múltunkra.

2022.02.15. Budapest A ló háziasítása - Az őslovaktól az ősök lováig A Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar-Turán Közhasznú Alapítvány közös kiállítása. Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet képen: Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár Fotó: Kurucz Árpád

A kezdeti félig redős, félig gumós fogakból álló alacsony fogkorona helyére kifejezetten redős, magas fogkorona került. Az egykori három és négy lábujjból mára egy, a középső ujj maradt, az hordozza az állat testét – foglalta össze az elmúlt évmilliók evolúciójának eredményét Gasparik Mihály. A paleontológus szerint az emberelődök nagyon korán kapcsolatba kerültek a lófélékkel.

A 320 ezer éve élt előember, Samu vértesszőlősi lelőhelyén rengeteg törött lócsont és lófog került elő. Ebből joggal következtetnek arra, hogy Samunak és kortársainak egyik fő vadász­zsákmánya a ló lehetett. A 250 ezer évvel ezelőtt megjelent és negyvenezer évvel ezelőtt kihalt Neander-völgyi ember és az Afrikából hetvenezer éve kirajzó modern ember (Homo sapiens) számos korai telepein is találtak lócsontokat.

Legrégebben háziasított állatunk a kutya, mintegy negyvenezer évvel ezelőtt lett a társunk. Harmincezer év telt el, mire újabb állatfajok kerültek az ember mellé, a kecske és a birka után a ló is, melyre egészen addig szimpla táplálékforrásként tekintettek. 

Az ötezer-ötezerötszáz éves, úgynevezett Botaj-kultúra lelőhelyein azonban az előző időszakokhoz képest különösen sok lócsontot fedeztek fel. Emellett cölöpkarámok maradványai kerültek elő, cserépedényeken kancatejnyomokra bukkantak. Ezek a jelek pedig az ember mellett huzamos ideig tartott állatokra utalnak. Bizonnyal a szelídebb kancákat tartották eleinte, melyeknek talán csikóik is voltak, így lassan elindult a háziasítás folyamata.

A leggazdagabb honfoglaláskori temető a karosi. Innen került elő ez a lókoponyás sír (Fotó: Kurucz Árpád)

– Izgalmas felismerés, hogy a ló alapvető anatómiája a háziasítás első pár ezer éve alatt nem változott érdemben. Sokáig ezért nem tudták megállapítani, hogy az adott maradvány vadló vagy háziasított példány. A modern genetikai módszerek révén ma már erre is választ tudunk adni.

E módszernek köszönhetően derült ki, hogy a Botaj-kultúrában háziasított ló eltűnt, a mai házi lovakban csak minimális mennyiségű Botaj típusú gén mutatható ki. Ellenben bebizonyosodott, hogy a hat-hétezer évvel ezelőtt a Don és a Volga sztyeppéin létrejött kultúra lovai közvetlen kapcsolatban állnak a mai házi lovakkal. Azaz az ott háziasított lovak a ma élők ősei – erről már Csorba Gábor, az intézmény főmuzeológusa beszélt.

Egy 2018-as tudományos publikációból pedig azt is tudhatjuk, hogy az egykori Botaj-házilovak mégis fennmaradtak. Ez a Przsevalszkij-ló, amely ezek szerint nem vadló, ahogy eddig gondoltuk, hanem a Botaj-kultúra elvadult házi lova. Érdekesség, hogy a Przsevalszkij-lónak a Hortobágyi Nemzeti Park területén található a világ egyik legnagyobb, háromszáz egyedet számláló, félvad körülmények között tartott állománya.

Izgalmas a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn vadlovak. Csorba Gábor azzal magyarázza ezt, hogy a házi ló már korai formájában is pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkezett, mint amelyekre az embernek szüksége volt. Gyors, ülni lehet rajta, igavonásra használható, és tejet is ad. 

Háromezer évvel ezelőtt már csak a házi ló létezett, feltehető, hogy a kevésbé hasznos tulajdonságokkal rendelkező vadlovakat egyszerűen elfogyasztották és kipusztították. A háziasított ló alapvetően megváltoztatta az emberiség történelmét, hiszen átalakította a közlekedést és a hadviselést.

Akinek lova volt, az nagy távolságot tehetett meg. A lovas harcos fizikai erejét megsokszorozta, ha a többmázsás, harminc-negyven kilométeres sebességgel száguldó lovon ülve sújtott le például a kardjával. A lovak tenyésztése az emberi történelemben hosszú időn át stratégiai ágazat volt. Ha sok és jó lova volt egy közösségnek, felülkerekedhetett másokon. Nem véletlenül alakultak ki igen korán hatalmas nomád birodalmak. 

– Egyértelműen a ló a legnagyobb hatású háziállatunk. Ez a szerepe elismerést és tiszteletet érdemel. Érthető, hogy a hagyományőrzésben miért ilyen kitüntetett a helye – véli Csorba Gábor.

– A magyarság történelmében alapvető szerepet játszott a ló. A Kárpát-medencét elfoglaló magyar törzsszövetség nagyállattartó lovas-nomád katonai nemzetként érkezett meg. Ezt mutatják a temetkezési szokások, a lóábrázolások, a róluk szóló legendáink, népmeséink. A honfoglalás kori magyarok különböző típusú lovakkal érkeztek, hiszen más jellegű állat kellett a harcokhoz és más a teherhordáshoz. Volt, amelyiket a húsa és a teje miatt tartották. 

Genetikai elemzések kiderítették, hogy a magyarok lóállománya keletről érkezett, nem a korábbi Kárpát-medencei állományra építették az életüket. A magyaroknak és az itt élő avaroknak eltérő genetikai állománnyal rendelkező méneseik voltak – mondja Bíró András Zsolt antropológus, a Magyar-Turán Közhasznú Alapítvány elnöke. A magyarok életében a következő évszázadokban is meghatározó szerepet játszottak a lovak. Különösen kiemelkedő szerepük volt a kiváló magyar könnyűlovasság fennmaradásában egészen a XX. századig.

II. József császár 1784-es rendeletével Csekonics József vezetésével létrehozta a mezőhegyesi császári ménest, majd Bábolnán és Erdélyben is megindult a nívós lótenyésztés. A legnagyobb magyar, Széchenyi István életében szintén meghatározó jelentőségű volt ez az állat. 

Az angliai évek után hazatérő gróf Lovakrul címmel 1828-ban megjelent (első) könyve alapvető ismereteket és javaslatokat tartalmazott a magyar lótenyésztéssel kapcsolatban. Neki tulajdonított mondás, hogy „Angliának három dolga van, amit meg kell tanulni: az alkotmány, a gépipar és a lótenyésztés”.

A huszadik század elejére a ló hadászati jelentősége visszaszorult, a közepére pedig megszűnt. Kiszorult a mindennapi életünkből, de ehhez a motorizáció csupán a végső lökést adta. Bíró András Zsolt szerint a nomád életet felváltó letelepedett paraszti gazdálkodásban már sokkal kisebb volt a szerepe. Főként munkalóként használták, amelyből adott mennyiség kellett. A táplálkozásban is egyre kevésbé volt fontos. Azaz a középkorban elindult az érdemi változás, amely napjainkra oda vezetett, hogy a sportéletben, a hagyományőrzésben használják a lovakat.

– Minden magyar lelkében ott él a lovak szeretete, vágyódás, hogy többet megtudjunk lovas-nomád őseink kultúrájáról. Az embereknek érezniük kell ennek a szépségét, a lovakkal kapcsolatos kultúrát tovább kell vinni. Erre vállalkozik az alapítványunk. Örömmel látjuk, hogy a hagyományőrzés mellett a sportlovaglás is dinamikusan fejlődött az elmúlt években – összegez Bíró András Zsolt.

Borítókép: Fekete Péter kulturális államtitkár 1973-ban készült bábbal a tárlat megnyitóján (Fotó: Kurucz Árpád)