Nyolcéves kisfiú néz végig magán terepszínű tavaszi kabátjában: „Most már indulhatok Ukrajnába harcolni!” Gyerekek összesúgnak a háborúról, a tanító néni is meghallja, és nyomatékosan közli velük: „Erről itt nem beszélünk!” Ami igazán rossz döntés, mert az egyik kislány egyre növekvő aggodalommal a szívében bújik oda este az anyukájához: „De ugye messze van?”
Mi az a messze?
Gui Angéla, az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány életre hívója hatodik éve jár Kárpátaljára, a nagydobronyi Irgalmas Szamaritánus Református Gyermekotthonba. Rendszeresen szállít adományokat Rátra, a Szent Mihály Gyermekotthonba is, ahol magyar nevelőszülők családi környezetben gondoskodnak nehéz sorsúakról, árvákról. Az önkéntes segítő napi online kapcsolatban van „fogadott gyermekeivel”.
– A főiskolások voltak az elsők, akik eljöttek a nagydobronyi gyermekotthonból. Az utolsó pillanatban hagyták ott a beregszászi kollégiumot, amikor már fegyveres őrök álltak az épület előtt, és kelet-ukrajnai menekülteket költöztettek be az ő szobájukba is. Egy kis táskában hozták át az életüket a záhonyi határon – idézi föl Gui Angéla.
– Elképzelhető, ahogy a mikrobusszal jövünk a sötétben, a fiatalok néznek a nagy semmibe, mindegyik sír. Az első traumán túl, amikor már került matrac, takaró és párna is a kis lakásba, leültem velük beszélgetni, hogy miért jöttek át, hogyan hozták meg ezt a döntést. Felmérték, mekkora tartaléka van a gyermekotthonnak, és kiszámolták, hogy egynapi élelmük két napra is elég a kicsiknek. Ilyen típusú döntéseket hoz meg az, aki ma útra kel Ukrajnában. Az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány mellett a békásmegyeri Szent József Plébánia is szárnyai alá vette a fiatalokat, most bébiszitterkedést és angoloktatást vállalnak, de nem akarnak itt maradni. Majd a jövő héten hazamegyünk, mondják.
Hogyan is tervezhetnének ezek a szinte még gyerek, tizenkilenc-húsz éves fiatalok, amikor a tapasztalt felnőttek sem tudják megmondani, mi lesz a jövő héten? A befogadók persze biztatják őket, hogy folytassák tanulmányaikat Magyarországon, de akik árvaházban, szűk ismeretségi körben élték eddigi életüket, azoknak idő kell ahhoz, hogy felelős döntést hozzanak további sorsukról.
– Hetvenhat gyereklány maradt Kárpátalján a nagydobronyi gyermekotthonban – férfi nincs velük egyetlen nyugdíjas kivételével, akit nem lehet elvinni katonának –, a nevelőknek is elment a fele. Akik maradtak, megpróbálnak ugyanúgy élni, mint korábban, hogy fenntartsák a normális élet reményét: gyerekek bicikliznek az udvaron – a kapu ugyan már zárva –, egy minapi felvételen a járdát söprik, gereblyézik a száraz leveleket. Zárt falak között is zajlik az élet – erősíti meg Gui Angéla. – Mindenki számol és tervez, de hogy meddig maradnak, meddig lesz víz és áram? Rövid időn belül eljöhet az a pillanat, amikor ezt a hetvenhat gyermeket együtt át kell hozni, és elhelyezni Magyarországon. A ráti otthon lakói szintén becsomagolva várnak, de az utolsó pillanatig maradni akarnak ők is. A menekülés csak a legvégső megoldás.
Mit fognak találni, ha visszatérnek? Mi lesz a gyermekotthonból? Ha máshonnan nem, olvasmányélményeinkből lehet arról sejtésünk, hogy kik szokták elfoglalni az ilyen szép nagy épületeket, és mi marad utánuk… A határ innenső oldalán nemzedékek óta nem volt háború, a középkorúak legfeljebb visszaemlékezésekből vagy filmekből, a fiatalok meg videójátékokból rakják össze maguknak, hogy milyen az, amikor bujkálni, menekülni kell.
– Csakhogy ez nem háborús videójáték, hanem a valóság – figyelmeztet Polus Enikő, a Mentálhigiénés Segítő Központ (MeSeKő) alapítója. – Gyermekeinknek most tudjuk megtanítani a nemzeti együttérzés, szolidaritás érzését, a másokért való imát és odafigyelést. Az „itt és most” megélni való életpillanatait. Mekkora ajándék, hogy nyugodt körülmények között vacsorázhatunk – ennek jelentőségét is most érzékeljük csak igazán! Felelősek vagyunk azért, hogy mit közvetítünk gyermekeink felé, akik amúgy is árgus szemekkel figyelik: ki mire és hogyan reagál.
Ha azt látja a kamasz, hogy a felnőtt színlel, titkolózik és nem őszinte, akkor azt fogja másolni. Pedig nem kellene önbecsapásra nevelni gyermekeinket.
A mentálhigiénés szakember arra is emlékeztet, milyen komoly megküzdési stratégiákkal rendelkezünk így, a Covid után: most is csak összefogással lehetünk úrrá a pánikon. Hogy miben más a gyerek félelme és a félelemre adott válasza, mint a felnőtté, arról Földi Rita pszichológust kérdeztük:
– Protektív faktoroknak hívjuk azokat a tényezőket, amelyek támogatják a személyiséget, segítik a megküzdést és a megfelelő megoldások kidolgozását. Ezeknek a tényezőknek különböző életkorokban különböző szintjeik vannak – magyarázza Földi Rita.
– Az óvodás konkrét cselekvésekben gondolkodik, érzelem- és viselkedésszabályozásra csak korlátozottan képes. Önbizalma, optimizmusa a családi háttértől, a támogató attitűdtől, illetve a biztonságos korlátok felállításától is függ. Kisgyereknek ezért ne adjunk a háborúról átfogó magyarázatot. Kérdéseire válaszoljunk röviden, tömören – javasolja a pszichológus.
– Nincs értelme annak, hogy hosszan elemezzünk olyan helyzeteket, amelyekre mi magunk sem látunk rá maradéktalanul – őszintén szólva felnőttként is nehézséget okoz az események mögé nézni –, mert annyi összetevője van ennek a háborúnak. A gyerek verbális és kognitív szintjéhez igazodva mondhatjuk például, hogy a fizikai agresszió nem megoldás, nem lehet fegyverrel kezelni a nézeteltéréseket. Még a kisiskolásoknál sem érdemes belemenni akadémikus magyarázatokba. A gyerek egy dolgot biztosan felfog, és ez független a kognitív képességeitől: pontosan érzi, hogyan hat környezetére, elsősorban szüleire a háború. A rettegés és a félelem egészen biztosan átmegy.
Kollektív stressz
Ezért sem mindegy, hogy felnőttként milyen érzelmeket tükrözünk. Már azzal sokat tettünk magunkért és a családunkért, ha nem lógunk állandóan a mobiltelefonunkon, mert a gyerek akár figyel, akár játszik, a füle ott van. És semmitől sem félünk jobban, mint a saját fantáziánktól… Tibenszky Moni Lisa, a Felelős Szülők Iskolája alapítója épp a pánik és realitásvesztés veszélyét érzékelve szervezett elemző, helyzetértékelő beszélgetéseket szakemberek bevonásával az elmúlt hetekben. Ráirányította a figyelmet a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványra is, amely pontokba szedte, hogyan beszélgessünk a háborúról gyermekekkel (www.facebook.com/kekvonal/). Aki tanácsot szeretne kérni a témában, az hívhatja a Kék Vonalat a 116 000 számon.
– Kollektív stresszben élünk a Covid után, a háborús hírek árnyékában, és elkerülhetetlenül zúdulnak ránk a szomszédban zajló események képei. Szükség esetén cenzúrázzunk! Megfelelő mennyiségben és minőségben fogyasszuk a híreket! – ajánlja Tibenszky Moni Lisa.
– Amikor a valósággal szembesülünk, az első reakció a döbbeneté, de ha már tudunk segíteni – bármilyen kicsi is az a segítség –, azzal magunkat is támogatjuk. Tennünk kell magunkért, hogy visszanyerjük lelki egyensúlyunkat, hiszen felnőttként, szülőként különösen fontos, hogy tisztában legyünk az érzéseinkkel. Saját szorongásunkat is oldjuk, ha mindennap akár csak öt percet szánunk arra, hogy magunkba pillantsunk: mit tudnánk tenni a határon túlról érkező menekültekért. Töltekezni pedig kimehetünk a természetbe, mert minden szörnyűség dacára itt a tavasz. Hálát adhatunk azért, hogy nekünk fedél van a fejünk fölött.
A tehetetlenség érzését érdemes átfordítani cselekvésbe – mutat rá Földi Rita pszichológus, és a segítő kezdeményezések, amelyeket ma Magyarországon látni – akár a Keleti pályaudvarnál, akár a határnál –, valóban ezt igazolják. A cselekvésbe vonjuk be gyermekeinket például ilyen módon: „Nézzük át a játékaidat, és amit már nem használsz, azt továbbadhatod. Nézzük át a ruháidat is, mert amit kinőttél, az még jó lehet egy Ukrajnából érkező kisebb gyereknek.” A szülő hozzáállásán is múlik, megérzi-e a gyerek, hogy ő is cselekedhet a nehéz helyzetekben.
Bunkert építeni
Nem mindegy tehát, milyen megküzdési stratégiákkal, konfliktuskezelési módokkal rendelkeznek a gyerek környezetében lévő felnőttek – Földi Rita a pedagógusok szerepét különösen hangsúlyozza. Inkább a kamaszokra jellemző a csendes szorongás, vagy az, hogy előbb kérdeznek a tanáraiktól, mint a szüleiktől. Vannak közöttük pragmatikusak, akik tudni szeretnék: mi lesz, ha a menekültekkel együtt fegyverek is átkerülnek a határon, ha újra megerősödik az ukrán alvilág Magyarországon?
Katonai lőtértől nem messze nőtt fel Balatoni József történelemtanár, akiből a délszláv háború emlékét hozta elő a mostani orosz–ukrán konfliktus. Tanítványai kérdéseire saját magának is megnyugtató válaszokat keres:
– Alapelvem, hogy csak akkor beszélgessünk a háborúról, ha rákérdeznek a gyerekek – mondja –, és persze rákérdeztek. A legfontosabb, amit az első pillanatban tudni akartak, hogy lesz-e ebből a katonai konfliktusból világháború, és ebben a kérdésben megbújik a mélyebb aggodalom: vajon mi veszélyben vagyunk-e? Erőteljesen foglalkoztatja a tanítványaimat, hogy mi lesz az ukrajnai gyerekekkel: itt járnak-e majd iskolába, akár osztálytársaik is lesznek? És mi lesz a családjukkal, mi lesz az apukákkal, ha elviszik őket katonának, és meghalnak?!
A fiatalok gyakran kezdik így a beszélgetést: „Azt mondták a szüleim…” vagy „Azt láttam a közösségi médiában…” Egyikük például azzal jött, hogy jaj, már itt vannak az oroszok Budapest mellett, és lőnek, és robbantanak. Értetlenül néztem rá, mire kiderült, hogy a szülő csak annyit kapott el a rádiós hírműsorból, hogy lövik a fővárost. De azt, hogy Kijevről van szó, a reggeli sietségben már nem hallotta meg. Pánikhelyzetben persze boldog-boldogtalan megoszthat bármit, de az is csak egy lehetőség arra, hogy az információ áramlásáról és a közösségi média természetéről, a fake news, a Photoshop és a valóság viszonyáról beszélgessünk a gyerekekkel.
Azt viszont jó lenne megakadályozni, hogy szörnyűséges videókkal sokkolják egymást a kamaszok – osztja meg ezzel kapcsolatos aggodalmát a Felelős Szülők Iskolája alapítója. Tibenszky Moni Lisa tapasztalata szerint nem mindig lehet ezt kontrollálni, inkább csak figyelni a gyerekeink reakcióját.
– De ne intézzük el egy kézlegyintéssel, hogy amúgy is ilyeneket játszanak a számítógépen. Mert ez teljesen más – érvel –, a képi és videós tartalmak igenis sokkolják az idegrendszerileg éretlen tinit. A pánikot gerjesztő kortárs befolyást ellensúlyozhatja egy felnőtt személy, tanár, edző vagy rokon, akiben megbízik a gyerek. Aki nem kérdőjelezi meg az érzéseit, de hozzátesz tárgyi ismereteket, és megadja azt az érzelmi keretet, amelyre a kamaszok is nagyon vágynak, még ha másként is, mint a kisebbek.
Kisgyermekes családok életében megfontolandó tanács, hogy a szülő ne akkor hallgasson híreket, amikor a gyermeke a közelében játszik.
– Mindent hallanak, és sok mindent megéreznek rajtunk – magyarázza Polus Enikő mentálhigiénés szakember. – A gyerekek fókuszáló figyelme mostanra már kiéleződött a háborús hírekre, a kicsik is erről beszélgetnek, sőt „ukrajnás” szerepjátékok terjednek az óvodások, kisiskolások körében. A szerepjáték szorongásoldó projekciós felület, amelyet érdemes minél mélyebben, minél részletgazdagabban kidolgozni: készítsenek a gyerekek védelmet, várat, bunkert. Kerüljenek le a puha paplanok a földre kupacokban, és rendezzék be úgy a teret, ahogy ők biztonságosnak találják. Játék közben megélhetik, hogy tehetnek önmagukért, de beszállhatunk ebbe a játékba mi, felnőttek is. Utána fontos a kisgyermekkel összebújni, megszeretgetni, esti rituálékat megélni, véget nem érően, hosszan mesélni. Mindenről: a sárkányokról, a farkasokról, a fába szorult szúról is, és a gonosz boszorkányról, aki nappal tündérálarcot hord, hogy becsaphassa az embereket.
A szakember azt tanácsolja, hogy ne óvjuk a gyerekeket attól, ami az életben való megküzdést és szorongásoldást segíti. A „mindenmentes” mesék kora lejárt! Kifejezetten ártalmas, ha kihagyjuk a „rossz mellékszereplőket” a mesékből azzal a jelszóval, hogy „Csak nehogy sérüljön a gyerek!”. A háború már megjelent a gyermekrajzokban és az udvari játékokban. Kisfiúk őrt állnak, botokból puskákat készítenek, és résen vannak, ha támadni kellene.
Szidalmazó posztok
– Az érzelmi biztonság fenntartása ilyenkor a legfontosabb az intézményekben és az otthonokban. Ne maradjanak el az óvodai ünnepségek, az iskolai rendezvények! Hát mikor, ha nem ilyenkor van a legnagyobb szükség rájuk! Menjen minden a maga kerékvágásában – tanácsolja Polus Enikő –, hiszen az élet zajlik. Az iskolák gyűjthetnek továbbra is aktívan, a diákok bátorító rajzokat helyezhetnek el a városok terein és állomásain a folyamatosan érkező menekülteknek.
Rákérdezhetünk: ki milyen csatás játékot szokott játszani interneten, és milyen különbségeket lát a valóság és a játék között? Milyen stratégiát tart jónak a virtuális világban? Mi lenne alkalmazható a külvilágban? Produktív problémamegoldásra tanítani a gyerekeket azt is jelenti, hogy a békére, a megbékélésre ösztönözzük őket. Közben a lelki háborgásainkról is hasznos szót ejteni, a szidalmazó, mindenhez értő és jól megmondó posztokról, amelyekbe nap mint nap belebotlunk.
Tibenszky Moni Lisa úgy fogalmaz: nem a gyerekek generálták ezt a háborút, nem is nekik kell megoldaniuk a konfliktust. A kicsik épp rajzzal, mesével, drámajátékkal dolgozzák fel a félelmeiket. Eddig is játszottak háborúsdit, ezután is fognak. Ennek most itt van helye: az óvodások és kisiskolások minden szorongató érzést kirajzolnak, kimozognak magukból, azt is, amit meg sem tudnak fogalmazni.
Borítókép: Kijevi férfi búcsúzik evakuált családjától. „A gyerek egy dolgot biztosan felfog: pontosan érzi, hogyan hat környezetére, elsősorban szüleire a háború” (Fotó: Europress/AFP)
