Mit tudunk Johanna nápolyi királynőről? Keveset. Esetleg egy Passuth-regény címe villan elénk emlékeinkben. A tájékozottabbaknak Dümmerth Dezső munkássága jelenthet fogódzót. Mit tudunk az Udvari Kamaraszínházról? Még kevesebbet. Határainkon túl alakult színtársulat, amelynek mindenes robotosa, írója, rendezője, szellemi élesztője Andrási Attila Jászai-díjas alkotó, aki valójában olyan személyisége a hazai teátrumi világnak, mint hajdanán, a reformkorban egy-egy vándorszínész-társulat szervezője, éltetője. Céljául tűzte ki, hogy a magyar történelem allergikus időszakairól készít előadásokat, s azt a társulat otthonául szolgáló épületben, a Pozsonyi út és a dunai rakpart által határolt területen álló református templomépület alagsorában, azaz altemplomában elő is adja a színészeivel.
Az Anjou-korszak történelmünk dicső lapjaira tartozik. Nem mintha korábbi és későbbi korok, az Árpád-házi királyok időszaka vagy a Mátyás-korszak nem lett volna az. Mindaz, ami Mohácsig történt velünk, ma felülmúlhatatlan korszaknak tűnik. Nemcsak nagyhatalmi helyzetünk, országunk területének nagysága tűnt el azóta, de ember voltunk is hatalmas változást szenvedett. A XX-XXI. század fordulóján, azaz már javában benne járva a harmadik évezredben, elveszítettünk valamit. Nagy László, a nem tudni, mi okból feledésbe hanyatlott jeles költőnk mondotta valamikor a hetvenes években egy tévéinterjújában arra a kérdésre, hogy mit üzen az utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Tudni vélte a cseppet sem szívderítő változást, amely korunk emberét kívülről irányított tömegtermékké silányította.
Ez az előadás, ez a jó értelemben vett történelemóra a XIV. század közepére röpít minket. Ránk fér e röpke időutazás. Lehet, hogy a közönség egy részének lapalji lábjegyzetekre lenne szüksége a darab százszázalékos megértéséhez. A színészi játék lendülete, a színpadi masinéria működése azonban talán azokat is magával ragadja, akik keveset tudnak „az éji homályban késlekedő régi dicsőségünkről” (Vörösmarty). Valamit mindenképp meg kellett értenie a produkciót hálás tapsokkal fogadó premierközönségnek. Az Anjou – A liliom útvesztői című dráma figurái valóban élt történelmi alakok, más bordában szőtt emberek voltak. A cselekedeteiket vezérlő elveket önmagukban hordozták, s nem kívülről vezérelt vágyakkal, tömegkommunikáció által uralt hatalmi struktúrák bábjaként éltek. Ezt a tanulságot a darab végén a Nagy Lajos királyt megelevenítő László Roland nekünk, XXI. századi nézőknek szólva meg is fogalmazza.
