Mit tudunk Johanna nápolyi királynőről? Keveset. Esetleg egy Passuth-regény címe villan elénk emlékeinkben. A tájékozottabbaknak Dümmerth Dezső munkássága jelenthet fogódzót. Mit tudunk az Udvari Kamaraszínházról? Még kevesebbet. Határainkon túl alakult színtársulat, amelynek mindenes robotosa, írója, rendezője, szellemi élesztője Andrási Attila Jászai-díjas alkotó, aki valójában olyan személyisége a hazai teátrumi világnak, mint hajdanán, a reformkorban egy-egy vándorszínész-társulat szervezője, éltetője. Céljául tűzte ki, hogy a magyar történelem allergikus időszakairól készít előadásokat, s azt a társulat otthonául szolgáló épületben, a Pozsonyi út és a dunai rakpart által határolt területen álló református templomépület alagsorában, azaz altemplomában elő is adja a színészeivel.
Az Anjou-korszak történelmünk dicső lapjaira tartozik. Nem mintha korábbi és későbbi korok, az Árpád-házi királyok időszaka vagy a Mátyás-korszak nem lett volna az. Mindaz, ami Mohácsig történt velünk, ma felülmúlhatatlan korszaknak tűnik. Nemcsak nagyhatalmi helyzetünk, országunk területének nagysága tűnt el azóta, de ember voltunk is hatalmas változást szenvedett. A XX-XXI. század fordulóján, azaz már javában benne járva a harmadik évezredben, elveszítettünk valamit. Nagy László, a nem tudni, mi okból feledésbe hanyatlott jeles költőnk mondotta valamikor a hetvenes években egy tévéinterjújában arra a kérdésre, hogy mit üzen az utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Tudni vélte a cseppet sem szívderítő változást, amely korunk emberét kívülről irányított tömegtermékké silányította.
Ez az előadás, ez a jó értelemben vett történelemóra a XIV. század közepére röpít minket. Ránk fér e röpke időutazás. Lehet, hogy a közönség egy részének lapalji lábjegyzetekre lenne szüksége a darab százszázalékos megértéséhez. A színészi játék lendülete, a színpadi masinéria működése azonban talán azokat is magával ragadja, akik keveset tudnak „az éji homályban késlekedő régi dicsőségünkről” (Vörösmarty). Valamit mindenképp meg kellett értenie a produkciót hálás tapsokkal fogadó premierközönségnek. Az Anjou – A liliom útvesztői című dráma figurái valóban élt történelmi alakok, más bordában szőtt emberek voltak. A cselekedeteiket vezérlő elveket önmagukban hordozták, s nem kívülről vezérelt vágyakkal, tömegkommunikáció által uralt hatalmi struktúrák bábjaként éltek. Ezt a tanulságot a darab végén a Nagy Lajos királyt megelevenítő László Roland nekünk, XXI. századi nézőknek szólva meg is fogalmazza.
Ismeretes a történelmi tudást bulvárszínvonalra süllyesztő gondolkodásmód egyik hamis szlogenje: ha Kleopátra egyiptomi királynő orra nagyobb lett volna, akkor a Római Birodalom krónikája is másként alakul. Ezen ugyebár azt kell érteni, hogy Antonius nem esik halálos szerelembe vele, s többet törődik a birodalommal, mint az érzelmeivel. Mondjuk most azt, megtanulva a rossz leckét, hogy ha nápolyi Johanna kevésbé szép, kevésbé csapodár, kevésbé kéjvágyó, akkor Nagy Lajos édes öccse, Endre nápolyi király nem lesz politikai gyilkosság áldozata?
Ki hát ez a Johanna, aki egy évszázaddal névazonosa, a szentté avatott Jeanne d’Arc előtt beírta nevét a krónikák sötét oldalaira? Akinek nincsen ideje Passuth László könyvtárakban még elérhető vaskos regényét lapozgatni információkért, azok kedvéért zárjuk rövidre a kérdésünkre adható választ. Az ugyan a mai napig tisztázatlan, hogy Johanna, aki bűnéért nem került a lángok közé, személyesen is részt vett-e férje meggyilkolásában, vagy csak felbujtója volt a rémes tettnek, annyi biztos csak, hogy hatalomvágyból, dinasztikus érdekből vetemedett erre a gaztettre. Ha nem nőnek születik… de a történelem nem a „mi lett volna, ha” tudománya.
A mi Johannánk, azaz Andrási Attila író-rendező Johannája saját szenvedélyei áldozata, hiszen a történelem Istenének színe előtt mind-mind áldozatok vagyunk, ám vannak, akik legalább önmagukat le tudják győzni ebben a néha skizofrén küzdelemben. Andrási Johannája veszít ebben a színpadi csatában, ám nem úgy Orbán Bori, a fiatal színésznő, a felbujtó történelmi alak nagyon is illúziókeltő alakítója. Aki társulatot épít, annak néha szerencséje van, de ezúttal többről van szó, mint Fortuna kegyéről. Orbán Bori már játszott kisebb szerepet a Fehér szarvas című darabjukban, s most meghálálva a belé vetett bizalmat nemcsak névleg vált az est főszereplőjévé. A pompás jelmezek (Papp Janó), a jól működő színpadi gépezet és a rutinos színészek (Dóczy Péter, Jantyik Csaba, Krizsik Alfonz, Csikász Ágnes, Pethő Kincső) között látva őt megkockáztatom – halkan, de határozottan –: színésznő született. Csak kívánhatjuk, hogy ez a tengernyi munka, amelyet a társulat, élén a rendezővel, ebbe az előadásba belefektetett, ne maradjon visszhangtalan.
Az Udvari Kamaraszínház közelében áll Nemeskürty István író és egykori történettudós professzor mellszobra. Amint a késő esti órán, a premierünnep végeztével gyalog baktattam hazafelé az újlipótvárosi éjszakában, megálltam egy pillanatra néhai atyai barátom bronzalakja előtt. A sötétben, hazugságok és hívságok homályában, mintha bólintott volna egyet. Vagy csak én láttam így.
(Anjou – A liliom útvesztői. Írta és rendezte: Andrási Attila. Udvari Kamaraszínház, Budapest, Pozsonyi úti református templom altemploma)
Borítókép: Mindaz, ami Mohácsig történt velünk, ma felülmúlhatatlan korszaknak tűnik (Fotó: Andrássy Ariel/Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház)
