Mindenki József, a gőz virtuóza

Száztizenöt éve, 1907. április 3-án hunyt el Tóth Béla művelődéstörténész, újságíró, a magyar anekdotakincs gyűjtője, filológusa.

A gőzférfiu idekint a polgári életben a szokásnak és rendnek minden tekintetben megfelelő, becsületes és semmiképpen sem érdekes ember. Szóval abszolute nem alkalmas arra, hogy valaha újság íródjék róla. Anyától születik, asszonyt vészen el feleségül és ágyban hal meg. Hivatalában ritkán viszi följebb ezerkétszáz forintnál. Az asztaltársaságokban sohasem kerül bele a választmányba. Ha valamely statisztikai számításból ilyes szám kerül ki: 7,564.301, az a végső 1 bizonyosan nem ő, mert ő bent van a milliomok között. A gőzférfiu a legnagyobb általánosság. Neve Mindenki József, ő a németek normalmensch néven ismeretes ideálja: se kicsi, se nagy; se kövér, se sovány; se szőke, se barna; se öreg, se fiatal; se víg, se szomorú; se okos, se ostoba; de azért legfontosabb az emberi társadalomban, mert ő a többség.
Ez a jámbor, színtelen és észrevehetetlen alak azonban rögtön fontossá, érdekessé és kimagaslóvá válik, mikor elérkezik az óra, hogy gyakorolja azt az egyetlen dolgot, amelyben ő jeles, nevezetes, sőt utolérhetetlen.
Ez az egyetlen dolog pedig a gőzfürdőben való fürdés.

Gyarló elmék azt hiszik, hogy ez ugyan nem valami nagy mesterség, mert mindenki ért hozzá. Holott az tévedés, rettenetes nagy tévedés. A gőzfürdőben való fürdés tudomány és művészet, filozófia és virtuózság. Veleszületett tehetség és szorgalmas gyakorlás kell hozzá. Némiképpen hasonlatos a billiárdozáshoz.

De sokkal magasabb dolog, mert a gőzfürdésben a paccer még több, mint a billiárdozásban.Ezt igen jól tudja a gőzférfiu és épp ezért bizonyos tisztelettel viseltetik saját képességei iránt. Mikor a fürdés napja közeledik, kezd önmagának imponálni, mert érzi, hogy ő nagy ember. Csöndes, nyugodt méltósággal vonul végig az utcákon és megbocsátón, jóakarón pillant a szegény halandókra, akik nem is sejtik, hogy ő kicsoda.
Az utolsó estén nem fekszik le. Mert elmélet és gyakorlat egy­aránt tanítja, hogy a gőzfürdő csak úgy lehet tökéletes, ha némi bágyadtság és álmosság előzi meg. Tudatlan, durva emberek ezt a két kelléket rendszerint lumpolással szerzik meg. A gőzférfiu azonban csak leül a Fiume-kávéházba és ott virraszt hajnali négy óráig egy kis tea mellett, végigolvasván minden fővárosi és vidéki lapot, valamint a Budapesti Lakásjegyzék egész kötetét. A pincérek már tudják, hogy Mindenki úr ma gőzfürdőbe megy és bizonyos gyöngédséggel szolgálják ki őt. Hozzájárul a principális is és kissé tartózkodva kérdezi:

Gőzfürdőbe? Gőzfürdőbe?

Mire a gőzférfiu szerényen, de önérzettel felel:

Gőzfürdőbe!

És a principális úgy tekint rá, mint egy Munkácsyra, aki épp festeni készül, vagy egy világhírű szinészre, aki előadás előtt utólszor jelenik meg a közönséges földi emberek között.
A gőzférfiu aztán, mikor az óra négyet mutat, nagy méltósággal fizet és oly ünnepi léptekkel, mintha processzióra indulna, nekivág az éjszakának. Gyalog megy át Budára. Annyi nyugodt öntudat, sőt fenség sugárzik ki személyéből, hogy a lánchídi vámosok nem mernek vele gorombáskodni, mikor húszast vált; a nyelvetlen kőoroszlán pedig megcsóválja a farkát, mikor elhalad mellette.
A gőzfürdő pénztáránál az álmos kisasszony mosolyogva üdvözli őt, a szerdai nap rendes legelső vendégét. A gőzférfiu pedig leereszkedőn, bizalmas nyájassággal mondja:

Jó reggelt, nagysád. Kérem a jegyemet!

A jegyemet szóban az emen van a hangsúly s e két betüből a tulajdonjog erős érzete, az ősiség kevélysége szól. És ez a szótag uralkodik aztán egész fürdésén végig. Mikor belép az öltözőbe, azaz hogy vetkezőbe, azt kiáltja a hajlongó szolgáknak: „István, a kötényemet! János, a kabinomat!” Mert neki, a szokás jogánál fogva megvan a maga köténye, kabinja, szappana, spongyája és lepedője, amely ugyan mindenkié; de ő mégis úgy tekinti, mintha csakis az övé volna.

Pont öt órakor a gőzférfiu már benn ül az ő forró medencéjében. A párolgó víztükör fölött akkor még nem piroslanak a főtt ráknál véresebb, gutaütéses arcok, a kupola ekhója még nem veri vissza kísértetes szavával a víz loccsanását és a beszédet. Egyedül van a nagy ember és oly fönséggel uralkodik a medencén, mint egy Neptun. De az igazat megvallva, még nincs elemében. Neki közönség kell. Tapasztalatlan, tudatlan emberek, akik csodálják tapasztaltságát és tudományát.Mikor aztán két-három vendéggel népesül meg a medence, a gőzférfiu kezdi végigprodukálni az ő ritka mutatványait.Átússza a medencét, víz alatt, háromszor, oda és vissza. A publikum ámul, mert rendes halandó le se bír bukni a pogány meleg víz alá. Aztán teljes fél percig tótágast áll a medence közepén. Mikor ismét fölszínre kerül, úgy tesz, mintha ez a dolog igen közönséges história lenne; és a világért sem veszi észre az őt környékező bámulatot. Kivívja a publikum álmélkodását azzal is, hogy teljes egy óráig ül a harmincnégyfokos vízben.S mikor végre a gőzkamara felé indul (előbb keresztülmenvén a nagyterem minden zuhanyán), tisztelet és bizonyos kimagyarázhatatlan ragaszkodás kíséri mindenki részéről.Ez a hősiség varázsa.
(Részlet Tóth Béla A gőzférfiu című írásából)

Száztizenöt éve, 1907. április 3-án hunyt el Tóth Béla művelődéstörténész, újságíró, a magyar anekdotakincs gyűjtője, filológusa.

Borítókép: Tóth Béla (Forrás: Wikipédia)