– Népiség, Erdély, Trianon című most megjelent kötetében – amiként az ön egész életművében – Nyirő József központi szerepet kap. Minek köszönhető ez?
– Ez a két szekrény, amelyet itt lát, erdélyi szász bútor a XIX. századból. Nagyapám ügyvéd volt, a szekrényekben iratokat tárolt, de egy részük könyvespolcként szolgált. Nyirő teljes díszben megvolt a családi könyvtárban. Nagyanyám ugyan kivitt két példányt Amerikába a fiának, de egy itt maradt, és az nekem nagyon tetszett. Ez volt az akkor még nehezen hozzáférhető Isten igájában, gyönyörű kötésben. Elolvastam. Az egyetemen sajátos párbeszéd alakult ki az egyik tanárommal. Egyszer bejött a szemináriumi órára, és megkérdezte, hallottunk-e Nyirő Józsefről. Némaság állt be, mert aki hallott, az is inkább hallgatott. Meguntam, és így szóltam: „Tanár úr! – bár lehet, hogy illőbb lett volna elvtársnak szólítani –, úgy látom, a régi polgári könyvtárakban a második sorban megvan Nyirő József.” Elképedt, és így szólt: „Veszélyes, nagyon veszélyes!” Nem voltam vele jó viszonyban, de megköszönhetném neki, hogy sikerült Nyirőre ráirányítania a figyelmemet.
Erdélyi levegő
– Mi az igazság Nyirő esetében? A kérdést ön is felteszi a könyv egyik alfejezetében.
– Nyirő Józsefről máig vita folyik. Pedig a szerzőket nem a blöffök irányából kellene megközelíteni, hanem az értékeik felől. Végigolvastam megjelent könyveit, sőt a publicisztikáját is. Munkásságát erdélyi levegő hatja át, szavai a Székelyföld tájszavai. A művei és a sajtóban megjelent írásai alapján nagyszerű embernek ismertem meg, az őt érő támadások nagyobbrészt kitalációk. Például szeretik bizonyos körök antiszemitaként emlegetni. Márpedig ez olyan vád, amellyel bárkit ki lehet készíteni, pláne azt, aki halott, mert annak nincs lehetősége válaszolni. Nyugodt lélekkel ki merem jelenteni, hogy nem volt az. Ha valakinek a munkásságában elkezdünk turkálni, lehet, hogy negatívumot is találunk. Nyirőt 1942-ben behívták a parlamentbe képviselőnek a Székelyföldről. Négy-öt beszéde hangzott el, az egyikben egyfajta zsidó szemléletet említett. Ez az, amit vele kapcsolatban kifogásolnak. Ha megnézzük olyan emberek életútját, cikkeit, akik a háború után szépen mentek előre, azt látjuk, hogy nem háromsoros megjegyzéseik voltak ebben a kérdésben, hanem sokkal durvábbak. Az Uz Bence Nyirő József legsikeresebb könyveinek egyike. Az izraelita sajtóban igen jó visszhangra lelt. Azt írták róla, hogy magyar író a magyar zsidóságról ilyen szépen még nem írt. A Madéfalvi veszedelem egyik fejezetében pedig ő maga ír egy szász nagygyűlésről kimondottan náciellenes megközelítésben.
– Milyen szerkesztői szempontok alapján válogatta össze a kötet anyagát?
– Igyekeztem visszaemelni a köztudatba, a könyvkiadásba azokat, akik valamilyen oknál fogva mellőzöttek voltak, éveken át nem jutottak publikálási lehetőséghez. Sinka István is rendkívül lassan tért vissza az irodalomba. Rendszerváltáskor jöttek rá arra, hogy Kossuth-díjat érdemel. Gondolom, azelőtt is megérdemelte volna, csak nem olyanok voltak a politikai viszonyok, hogy ő megkapja. Gyönyörű szürrealisztikus verseket írt, nagyon szép balladákat. Azt mondták róla, hogy atavisztikus típus, olyan régi időkben gondolkodott, amilyenekre már senki nem emlékezett. Ugyanekkor a modern stílusirányzatok felé is nyitott. De lehet, hogy csak az ösztönei voltak jók. Illyés Gyula értékes ember, sokat tudott ő is a népiségről, de olyan megemelt költészetet, mint a Sinkáé, akinél lebegnek a hősök a talaj felett, nem produkált. Van, aki szélsőjobboldalinak tekinti, de írt egy ciklust ótestamentumi témákról, és ezzel kiegyenlítette a számlát. Az vonzott mindnyájukban, hogy egyszerre voltak nemzeti elkötelezettségűek és szociálisan érzékenyek. Ha csak egyik van meg bennük, lehet, hogy kevés. De így lefedték a teljes magyar társadalmat.
Párbeszéd románokkal
– A kötetben Erdélyi József is bő teret kap. Ő miért lett kitaszított?
– A fő gondja az lett, hogy a nagykapitalista polgári kiadók nem adták ki a műveit. Az 1920–30-as évek végén meghirdették ugyan, hogy ezt meg fogják tenni, de Illyés Gyula egyik könyvét adták ki az övé helyett. Ez a mellőztetés tette szélsőjobboldalivá. Nyolc-tíz füzetet saját maga jelentetett meg, én három nagy kötetét. Az ügye jelenleg úgy áll, hogy ezerhatszáz verse jelent meg a rendszerváltás után három kötetben, de összesen van vagy kétezer-ötszáz, rengeteg ezek közül ismeretlen. Gondolkodom azon, hogy egy negyedik kötetet is sajtó alá rendezzek, és akkor még mindig nem lesz kiadva az összes költeménye. Nem mentegetni akarom, hibázott, írt olyan verseket, amelyeket nem kellett volna. De nem erről szól az életműve.
– Könyvébe Kós Károlyt is beemeli, akit úgy ismernek a legtöbben, mint a két világháború közti transzilvanizmus ideológusát.
– Kós Károly sokunk által tisztelt polihisztor, aki az építőművészettől az írásig sok mindennel foglalkozott. De a három évszámnovella vagy legalább abból kettő arról árulkodik, hogy nem szorult be a saját maga készítette eszmekalodába, máshogyan is tudott szólni, írni, politizálni. Az 1919 című a bizonytalan erdélyi helyzettel foglalkozik. Az erdélyiek úgy érzik, nem dőlt még el Erdély sorsa, bár 1918 karácsonyán már Kolozsváron járták a románok a győzelmi táncot. Kós ebben az időben egyfajta nemzeti ellenállásban vett részt, de akár fegyveres ellenállásban is benne lett volna. Sztánai házából ki-bejártak azok, akik ezt a katonai fellépést szerették volna megvalósítani, ugyanakkor a román állam katonái és csendőrei is fel-alá járkáltak ugyanabban a házban, mivel gyanút fogtak. Az 1940-ben azt írta le, mit jelentett számára az erdélyi bevonulás, és hogy miként várták a magyar alakulatokat, hogyan takarodott ki a román katonaság az akkor még erősen magyar többségű Kolozsvárról. Kós azt fogalmazta meg, hogy talán ez volt a legemlékezetesebb alkalom az életében, hogy megélje magyarságát. A harmadik novella arról szól, hogy Kolozsvárról fa, szén hiányában elindult egy szekérrel és egy szekeressel Sztánára, ahol a háború előtti időkben kialakította választott szülőföldjét. Éjszakára be kellett volna érniük valamelyik településre, mivel kijárási tilalom volt érvényben. Az egyik faluban az útitársa körbeérdeklődött, hol lehetne megtalálni azt a személyt, akinél régebben megszállt. Megtalálni ugyan nem tudták, mert kitalált ember volt, de elindította a párbeszédet a románokkal, akik végül befogadták őket.
Határváltoztatások
– A transzilvanista költők közül sokan írtak revizionista verseket, olvasom a kötetben. Hogyan fogadták őket?
– Nagyon jól. A mohácsi vész után százötven évet várt a nemzet, amíg kimentek a törökök. Trianonnal száz évnél tartunk. Én a Trianoni Szemle szerkesztői közösségébe tartozom. A lap 15 éve létezik, és majdnem mindegyik számba írtam. Nem arról van szó, hogy visszakövetelnénk ezt, azt, amazt, hanem egy hagyományrendszerről. Annak adunk hangot, hogy annak idején a magyar írónak, a magyar társadalomnak mi volt a véleménye arról, hogy visszatérjenek az elcsatolt területek. Az irredentizmus nem magyar találmány, a szabadalmi hivatal nem venné be, mert a románok a XIX. század derekán lettek irredenták, az olaszok úgyszintén. Octavian Goga, aki egy időben Románia miniszterelnöke volt, maga is írt irredenta verset Minálunk vannak fenyvesek címmel. Tompa László színművész barátom azzal a csavarral élt, hogy az Egyetemi Színpadon ezt a címet adta a műsorának. A régi erdélyi emlékíróktól elindulva eljutott Farkas Árpádig, majd elszavalta Goga versét, amelyet a közönség megtapsolt, mert olyan hangulata, töltete volt az összeállításnak, hogy nem tehetett mást. Két dolgot kellene különválasztani. Egyrészt benne élünk egy olyan Európában, amelyik megcsontosodott, és úgy hiszi, hogy határai sérthetetlenek. Nyilvánvaló, hogy területi változtatásokra manapság nem kerülhetne sor. Az 1930–40-es években viszont egy egész nemzet akarata volt, hogy a magyarlakta területeket egyazon államban tudjuk. Nem az a hiba, ahogyan a magyar állam akkoriban fellépett, hanem az a tévedés, hogy úgy húzták meg Trianonban az ország határait, hogy a jóérzésű magyar ember nem nyugodhatott bele. Ez viszont nem kapcsolódik a mához, hiszen napjainkban egészen mások a politikai viszonyok. Itt az ukrán–orosz háború, a szívünk a kárpátaljai magyarokért dobog, ám ez nem alkalom arra, hogy a határok tekintetében bármi megváltozzék.
Névjegy Medvigy Endre 1948-ban született Budapesten, jogi diplomát szerzett. Irodalmi szerkesztője volt az Egyetemi Színpadnak, vezetője a Forrás Körnek, tudományos munkatársa a Ráday Gyűjteménynek, egyik szervezője az erdélyi falurombolás elleni 1988-as budapesti tiltakozó tüntetésnek. Dolgozott szerkesztőként és főszerkesztőként különböző folyóiratoknál, gondozója a Nyirő József-életműsorozatnak. 2001-től 2011-ig művészeti igazgatója a Magyarok Házának, 1997–2012 között a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége elnöke. 2021-ben József Attila-díjat kapott.
Borítókép: Medvigy Endre (Fotó: Teknős Miklós)
