– Gyakran fogad látogatókat?
– Alakult a szakmából egy baráti kör, amelynek tagjaival rendszeresen találkozunk. Eljönnek, beszélgetünk, emlékezünk a régi szép időkre. Nem olyan idősek, mint én, mert én egy kicsit korábban startoltam.
– Mikor voltak a régi szép idők?
– Amikor még éltek fantasztikus képességű színházi és filmemberek, akiktől rengeteget lehetett tanulni. Mi kiváló iparosokkal dolgoztunk együtt. Hajdanán a filmgyár számára a Jelmezkölcsönző Vállalat – amelyet isten elleni vétek volt megszüntetni – készítette a kosztümöket. Négy műhelyük volt: a fantasztikus női és férfiműhely, ahol több tucat ember dolgozott szabászokkal, főszabásszal, művezetővel, valamint a kalapos- és a cipészműhely. Mindenki jól járt. A filmgyár olcsóbban kapta meg a jelmezeket, amelyek a forgatás után a kölcsönző tulajdonába kerültek. Az elmúlt évtizedekben sorra szűntek meg a műhelyek, kihaltak a mesterek, és nincs, aki folytassa a szakmájukat.
– Mi mindenhez kell értenie egy jelmeztervezőnek?
– A textilekhez, a színek hatásához, irodalomhoz, kortörténethez, művészettörténethez, a szabás-varrás históriájához. Emberismerettel és jó rajzkészséggel kell rendelkeznie, valamint alaposan ismernie kell a kosztümtörténetet, a különböző korok ruháit.
– A Műegyetem építészmérnöki karára vették fel 1950-ben. Miért nem fejezte be?
– El se kezdtem. Rájöttem, hogy nem akarok életem végéig típusházakat tervezni. Festeni, rajzolni tanultam, és rengeteg könyvet olvastam. Elvégeztem egy műszakirajz-tanfolyamot, és bekerültem a filmgyárba. Szendrő Ferenc hívott az Irodalmi Színpadra, később Szinetár Miklós a Petőfi Színházba, ahonnan Várkonyi Zoltán igazgató ötünket átvett a Vígszínházba. Sok érdekes és kivételes emberrel dolgoztam együtt. Latinovits, Páger, Sulyok Mária, Darvas Iván játszottak ott. Ruttkai Évával nagyon jóban voltunk. Ő bármilyen stílusú ruhát tudott viselni. Várkonyi felkért a nagy filmjeinek, a Kárpáthy Zoltán, az Egy magyar nábob és az Egri csillagok jelmezeinek tervezésére. Mindig azt mondom, hogy neki köszönhetem a filmkarrieremet. A közös munka a legjobb ajánlólevél lett számomra a szakmában.
– A rendezők mennyire értenek az adott kor ruháihoz?
– Nem akarnám túlbecsülni a helyzetet…
– Ez szabad kezet adott önnek?
– Ha az ember jól érvelt, akkor meg tudta győzni őket. Miután megkaptam a forgatókönyvet, elolvastam, kijegyzeteltem, és először mindig meghallgattam a rendezőt, hogy mit szeretne. Volt, aki azt kérte, hogy káprázatosak legyenek a jelmezek, a másik, hogy vadak, a harmadik, hogy a színekkel is jelezzünk bizonyos dolgokat. A ruha segítségével is megalkottuk a figurát, és a kosztümökkel erősítettük a rendező elképzeléseit. Én akkor kezdtem neki a munkának, amikor már tudtam, hogy melyik színész kapta meg a szerepet, milyen alkatú, milyen a mozgása, miben érzi jól magát. Ismerni kell a színész karakterét. A jelmezzel a rossz tartást, a pluszkilókat is leplezhetjük, azért az okosabbja odajött hozzám, és elmondta, hogy Fánika, az a helyzet, hogy rövid a derekam, vastag a combom, széles a csípőm. Szólt, hogy mire figyeljek, mit korrigáljak. Egy jól szabott ruha csodákra képes. Minden színésznek megmutattam a tervet, mielőtt kiszabattam a ruháját. Lekopogom, nekem mindig jó volt a kapcsolatom a szereplőkkel.
– Öt filmben – Ballagó idő, Herkulesfürdői emlék, Szépek és bolondok, Az ötödik pecsét, Kísértet Lublón – dolgozott 1976-ban.
– Emellett a tévében és színházakban is dolgoztam, balettdarabokhoz, operákhoz is terveztem ruhákat.
– Sándor Pál Régi idők focija című filmjében Garas Dezső játszotta Minarik Edét. Hogyan született meg az azóta emblematikussá vált barna kabát?
– A Minarik életem egyik legnagyobb szakmai sikere. Több filmben is együtt dolgoztunk Sándor Pállal, akinek megrajzoltam Minarik figuráját. Nagyon tetszett neki, de sehol nem találtam három megközelítőleg egyforma kabátot. Azért kellett több, mert egyet Garas hordott, egy vízbe esett, egy pedig a kaszkadőré lett, aki a végén elrepült a levegőben. Szólt a főszabász, hogy neki kell látni a kabátnak, különben nem lesz forgatás. Mondtam, jó, akkor hozasson filcet, adok egy színmintát, és fessék be barnára. És nehogy kivasalják az anyagot, maradjon gyűrött! Akárhányszor találkoztam Garassal, mindig kezet csókolt, és megköszönte a kabátot, annyira imádta. Sok ruhámat kedvelték a színészeim, néhányat el is menekítettek. A filmek közül nagyon szerettem még Sára Sándor 80 huszár című alkotását. Ott egészen speciális volt a jelmezátadás. Beöltöztettük a színészeket, és lovaglás közben kellett kipróbálniuk, hogyan tudnak a ruhákban mozogni. A filmgyárban az volt a szokás, hogy az utolsó forgatási napon össze kellett gyűjteni az összes díszlet- és jelmeztervet, leadni a gyártásvezetőnek, aki ezek után fizetett. Sok-sok évvel később egy nap felhívott Romvári József díszlettervező. Úgy hallottam, mintha sírna. Elmondta, hogy az összes makettet, díszlet- és jelmeztervet betették a kazánba, és elégették. Hogy miért?
– Az Egri csillagok című filmet 1968-ban mutatták be, amelyben több ezren statisztáltak. Hogyan tudtak ennyi embert beöltöztetni?
– Pilisborosjenő közelében építették fel a várat, ahol forgattunk. Egyébként az egyik díszlettervező Szász Endre volt. A nagyjelenetekben négy és fél ezer embert mozgattak. Sorkatonák alakították a török és a magyar sereget. Egy fiút beöltöztettünk kompletten, felállítottuk az asztalra, ő lett a minta. Tízesével jöttek a katonák, akiknek kiadtuk a megfelelő méretű ruhákat, és szépen felöltöztettük a hadsereget.
– Igaz, hogy janicsárok papírruhákban is szerepeltek?
– Persze, vastag, strapabíró papírból készültek a ruhák, s mivel teljesen élethűek voltak, közelről is fotózhatták. Azon a forgatáson minden volt! Kígyóbűvölő, több száz ló, bivalyok, bikák. A tevék közül egy elszökött, és Csillaghegyen kapták el. Egyszer Várkonyival és az operatőrrel fönt álltunk a várfalon, lent a „törökök” kelet felé hajlongva készültek az ostromra. Az ezredes kiadta a parancsot: Kedves elvtársak, imához! Hátraestünk a nevetéstől.
– A szakmát útközben, magától tanulta meg?
– Igen. Gyerekkoromban nem babákkal játszottam, hanem történeteket találtam ki, és gondolatban felöltöztettem a szereplőket. Én erre születtem. Imádtam a munkámat. Akkor hagytam abba a filmezést, amikor a tévében egy fiatal rendezővel dolgoztam, és a műteremben megláttam, hogy a színész és a színésznő hogyan viselik a jelmezeket. Mondtam a rendezőnek, hogy állítsa le a jelenetet, mert azokban a ruhákban teljesen másképp kell viselkedni, abban a korban nem így ültek, majd én megmutatom nekik, hogyan. Erre azt mondta: „Jaj, Fánikám, hagyjon már engem békén, kit érdekel ez? Maga tudja. És?!” Akkor azt mondtam, hogy na jó, befejeztem.
– Végigdolgozta az egész életét. Úgy érzi, ezt a megfelelő helyeken észrevették, elismerték?
– Három elismerést vehettem át, köztük egy életműdíjat. Ha a premieren kaptam egy csokor virágot, és azt mondták, köszönjük, Fáni, nagyon sokat segítettél, az mindennél többet ért.
– Szeret öltözködni?
– Mindig kényelmesen öltöztem, mert napközben állandóan cipekedtem, műhelyekbe, cipészhez, bőröshöz, üzletekbe, raktárakba, kalaposhoz, varrodákba rohangáltam. A jelmeztervezés nem úriasszonyoknak való huncutság. Kívülről talán elegáns foglalkozásnak tűnik, de nem az. Nagyon felelősségteljes munka. Színházban a jelmezeknek gyakran több száz előadást is ki kell bírniuk. Előfordul, hogy egy történelmi kosztümös ruhához nyolc-tíz méter anyag szükséges.
– Két pipatóriumot és számos pipát látok mindenfelé a lakásban. Miket gyűjt még?
– Azért van ennyi pipa, mert a párom – Bán Róbert, aki rendező volt, vele is többször dolgoztam együtt – pipázott. Képeket gyűjtök, és mindenféle tárgyakat. Gyönyörű anyagaim vannak. Jöjjön, mutatok néhányat. Ebben a sublótban terítőket, rékliket, blúzokat, kesztyűket őrzök. Ez egy francia bárónő pelerinje volt, legalább kétszáz éves. Akar látni egy igazi kánkánnadrágot? Ha megnézi a szabását, rögtön megérti, miért lett belőle rendőrségi ügy…
