Kire ütött ez a gyerek?

Nem tudatosan locsogunk-fecsegünk, és ugyanígy, többnyire nem tudatosan figyelünk a másikra.

Nyelvhasználatunkat rejtett szabályok irányítják. Önkéntelenül számos jelet adunk magunkról.

 Olyasmiről is, amiről eszünk ágában sem lenne beszámolni másoknak. Esetleg olyasmiről, amiről nincs is tudomásunk. „Mit is beszélek?” – ébred rá olykor az ember. Nem tudatosan locsogunk-fecsegünk, és ugyanígy, többnyire nem tudatosan figyelünk a másikra. Találó nyelvi példa: első látásra beleszeret. Vagyis nincs még semmi tudásunk, ismeretünk a másikról, de öntudatlanul fellobban egy belső szikra…

Reggel elgondolkodva, hamarosan kezdődő előadásom témájába merülve kapaszkodom a fekete 7-es autóbuszon.

 Hosszú külföldi tartózkodás után vagyok. Egyszer csak felkapom a fejem, mert valaki hangosan kezd el beszélni: jé, itt magyarok vannak? Merthogy a fülem elszokott a magyar nyelv hangzásától. Azután megnyugszom: itthon vagyok, természetes, hogy magyarul (is) beszélnek a fekete 7-esen. Külföldön persze még inkább működik az anyanyelv hangjai, hangzása iránti kiemelt érzékenység. Körbevesz bennünket az idegen nyelvi kavalkád, de ezer beszédfoszlány közül is kivesszük anyanyelvünk hangjait. Koktélparti-jelenségnek nevezik azt, amikor társaságban vagyunk, s valahol meghalljuk a nevünket vagy anyanyelvünk egy-két szavát, bekapcsol a szelektív figyelem, és a továbbiakban csak erre a hangingerre összpontosítunk. Mint én hazatérve a fekete 7-esen.
 

Hangoztatott ítéleteinkben, véleményünkben rejtett szabályosságok vannak. Nem akarva sok mindent elárulunk a kapcsolatainkról, politikai-vallási meggyőződésünkről, értékrendünkről.

 Egyébként igazából erre kíváncsiak leginkább a társalgó partnerek. A felszínen folyik a locsogás-fecsegés, de vajon mi olvasható ki belőle. Mindannyian beszédrejtvényfejtők vagyunk.
Sok tekintetben előre jelezhető az emberek véleménye. Például abban, hogy mit találnak szépnek egy képben. Kimutatható, hogy az emberek leginkább azokat a tájakat tartják festőinek, amelyek az afrikai szavannák jellegzetességeit mutatják. Vagy éppen a vízparti tájakat. Megerősíthető az a hipotézis, hogy ízlésünket számottevő mértékben befolyásolja az evolúció (honnan származunk, melyek az alapvető életkörülményeink). 

S ha bizonyos dolgok nyelvi megnyilatkozásaink alapján kimutathatók, akkor akár előre is jelezhetők. Ha előre jelezhetők, akkor pedig manipulálhatók…

Statisztikailag is bizonyítható az a rejtett ismeret, hogy mit gondolunk magyarnak. Ezek a nemzetasszociációk, esetünkben a jelentéssel teli magyarságszimbólumok. Melyek a magyaros ételek, italok, viseletek, tájak, állatok, zenék, történelmi személyiségek, milyen a magyar ember? De mélyebb rétegeket is érinthetnek az efféle vizsgálatok. Például a magyar mentalitást, politikai stílust vagy akár a magyarnak tartott színeket. Bizony mi „magyarul” (magyar módon) kérünk vagy elutasítunk, „magyaros” a bocsánatkérésünk (vagyis alig kérünk bocsánatot) és a sajnálkozásunk, panaszkodásunk (ebben dobogós helyen állunk). A számoknak is van rejtett üzenetük. 

Egy költőnő mesélte nekem, hogy a Kádár-rendszerben az 56-os villamoson mindig megdobbant a szíve, rejtett ellenállást olvasott ki belőle.

Nem tudatosított szabályok szerint dicsérünk, amikor az újszülöttet bemutatják a családnak, a rokonságnak. Az anyának kiemeljük a baba szépségét s az anya rokonságához való hasonlóságát, az apának pedig hangsúlyozzuk, hogy mennyire hasonlít rá. A rokonság ezzel igyekszik biztosítani a család nyugalmát.
 

Az anyanyelv hangzása, zeneisége már az anyaméhben belénk ivódik, a kulturális környezet pedig hatalmas rejtett, az életet segítő tudással ruház fel bennünket. 

A nyelvművelés ápolta nyelvi tudat ezért is sokkal fontosabb annál, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)