Uszályvontatás nőkkel

Gyakran a nőkre osztották a legnehezebb fizikai munkákat, például uszályt rakodtak ki-be, amelyet nekik kellett vontatniuk is.

1940-ben nem kis nyomásra „a Lett Szocialista Szovjetköztársaság felvételét kérte a szovjet népek nagy családjába”, és vált annak tizenötödik szövetséges államává. Ezek után mindennapossá vált a félelem. 1941. június 14-én, egyetlen éjszaka alatt több mint tizenötezer embert deportáltak Szibériába. A szerző édesanyja, Ligita a sikeres iskolai vizsgák után a bátyjától szép cipőt kapott. Aznap éjjel abban hurcolták el a szüleivel együtt. A 14 éves lány akkor még nem tudta, hogy ez lesz az egyetlen lábbelije a deportálás utáni első télen. Bátyja elbújt, nem találtak rá, másik két fiútestvére is megmenekült, mert nem aludtak otthon. A napokig tartó hosszú út során a nőket különválasztották a férfiaktól. Ligita az apját akkor látta utoljára, és csak 1990-ben tudta meg, hogy 1942-ben halt meg. A munkatáborban édesanyjával állandóan éhezett, fázott, betegségeken esett át. Gyakran koldultak, jobb híján töreket, fakérget, a jég alatt lebegő döglött halakat ették. „Csoda, hogy élünk azok után, hogy betegségben elhullott lovakkal, borjakkal és patkányokkal tartottuk magunkat életben. Legveszélyesebbek a patkányok voltak, mert ezeket méreggel irtották” – mesélte az írónőnek az édesanyja. Az embereket agyondolgoztatták a lágerben, borzalmas dolgokat végeztettek el velük. 

Gyakran a nőkre osztották a legnehezebb fizikai munkákat, például uszályt rakodtak ki-be, amelyet nekik kellett vontatniuk is. 1948-ban Ligita engedélyt kapott, hogy elhagyhassa a büntetőtábort, és visszatérhetett Lettországba. Nem hosszú időre; másfél év múlva letartóztatták, és visszatoloncolták Szibériába, Togurba.
A szerző édesapja, Aivars 17 éves volt, amikor anyjával együtt 1949-ben elhurcolták.A szerző szülei Togurban, a lágerben találkoztak. 1951-ben házasodtak össze, majd egy év múlva megszületett a kislányuk, Sandra – a könyv írója. Helyzetük csak azután fordult valamelyest jobbra, miután meghalt Sztálin, „a világ dolgozóinak nagy barátja”, „az elnyomottak reménysége”. Ligita 16, Aivars és a nagymama nyolc, a kislány majdnem öt évig élt a táborban, mielőtt 1957-ben visszatérhettek Rigába.

A könyv történelmi adatok, hiteles dokumentumok, levelek, fényképek és rokonok visszaemlékezései alapján készült. Bizonyítéka mindannak, amit a kommunista hatalom követett el ártatlanok ellen. Mellbevágó olvasmány Sandra Kalniete könyve. Felkavaró, hogy kik mire képesek azért, hogy kiirtsanak embereket, mások pedig, hogy életben maradjanak. Jegyzetek, családi és történelmi, politikai kronológia segíti az események jobb megértését, fényképek a sokat szenvedett családtagok megismerését. Lettország egymás után három megszálláson esett át, ezek együttes időtartama ötven év. Sokan máig nem ismerik a kommunizmus rémtetteit. „Miközben Nyugat-Európa átélte a nácizmus borzalmait, a kommunizmust afféle ártatlan intellektuális kalandnak tekintette” – olvassuk a könyvben. Lett kutatók számára a Szovjet Népi Komisszárok Tanácsa, a Külügyminisztérium, a Belbiztonsági Hivatal és a KGB archívumai a mai napig nem kutathatók.
(Sandra Kalniete: Báli cipőben Szibériába. Ford.: Jávorszky Béla. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021, 354 oldal. Ára: 3000 forint)

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Flickr)