48? – 56!

„Kiderült, hogy a maximális pontszámot megszerezve is csak némi szerencsével vehetnek fel a főiskolára.”

Budapest, 2013. március 8. Stilizált Kossuth-címer dísz a Szabadság híd acélszerkezetén, a feljárónál. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget. Fotó: Jászai Csaba

Akkoriban még úgy ment a dolog, hogy beballagott az ember reggel a felsőoktatási intézménybe, kivárta a sorát, bemerészkedett a felvételi bizottság színe elé, tételeket húzott, elmondta, ami az eszébe jutott róluk, kifaggatták minden egyébről, elengedték, aztán valamikor délután visszaballagott, és kihirdették, hogy kit vettek fel és kit nem. Finoman szólva sem volt túlbonyolítva a dolog, és nem kellett hetekig a körmünket rágni, hogy sikerült-e a felvételi vagy sem.

Én mondjuk már a megjelenésemmel elkövettem egy súlyos hibát, pedig nyomatékosan felhívták a figyelmemet: semmi körülmények között ne vigyem be a táskámat a felvételire. Én meg bevittem.

Ez csupán azért adott okot neheztelő s kimondottan gyanakvó pillantásokra, mert a táskámra még évekkel korábban felvarrtam egy házi készítésű Kossuth-címert. Akkoriban a magyar államcímer vörös csillaggal kezdődött és vörös pántlikákkal meg búzakalásszal végződött, a Kossuth-címer az Árpád-sávokkal és a kettős kereszttel nem számított igazán szívderítő látványnak a szocialista államrend eltökélt hívei számára. 

Nem akartam én provokálni senkit, egyszerűen rajta volt a táskámon. Miheztartás végett, ugyebár. Úgyhogy amikor behívtak, egy kövér, szemüveges matróna, aki, mint később kiderült, a KISZ-vezérkar jeles képviselőjeként vett részt a bizottság munkájában, rögvest meg is jegyezte epésen:
– Látjuk ám, mi van a táskáján… Nem jó pont ez a mi köreinkben!
Mondom magamban, ez a beszólás nálam sem jó pont, nyanya, úgyhogy egálban vagyunk. De mivel ekkor még élénken emlékeztem a sok jó szándékú figyelmeztetésre, véleményem hangos kifejtésétől nagyvonalúan eltekintettem.
A bizottság elnöke idős, szürke tanárember volt. Ahogy ő is alaposan megnézte magának a táskámat, elgondolkodva feltolta a szemüvegét.– Az Kossuth-címer, fiatalember? – kérdezte tapintatosan.
– Az.
– 48?
– 56!
A bizottság tagjai zavarodottan krákogtak, hümmögtek, némelyek sietősen ráfirkantottak valamit a lapomra. Gondoltam is magamban, ez talán nem a legdiplomatikusabb nyitás volt a részemről a szocialista embertípus nevelésügyének eme szentélyé­ben, de hát vigye el az ördög az egészet!

A tételekkel nem volt gond. Tudtam mindent. A horvát–magyar kiegyezés évszámát illetően diszkréten még kénytelen is voltam kijavítani a bizottság tagjait, de jeleztem, hogy ne vegyék ezt tudálékosságnak, könnyű nekem, hiszen én is 68-ban születtem, a horvát–magyar kiegyezés is 68-ban köttetett (és nem 67-ben, ahogy ők tudták), ezt hadd tudjam már én jobban. Mondhatni, elfogadták érvelésemet, és nem vették zokon a jó szándékú helyreigazítást.

A neheze azonban csak a tételek után következett. A kövér, szemüveges nyanya a személyi lapomat forgatja, fanyalogva, a fejét ingatja.
– Hát látom – mondja sápítozva –, látom, János, hogy maga a gimnáziumban tüntetőleg nem vett részt a közösség KISZ-munkájában.
Mondom, ezt egészen jól tetszik látni.

– De ugye – ad még egy esélyt a nyanya –, de ugye, ha valami csoda folytán mégis felvennénk (na, mondom, ez nem alakul túl jól), akkor esetleg ugye mégis bekapcsolódna a KISZ munkájába, igaz?
– Én aztán biztosan nem! – mosolygok rá kedvesen és a körülményekhez képest kellő megértést tanúsítva.
Csend. Furcsán kidülledt szemek, vörösödő arcok. Egyedül a szemüveges, idős tanárember nem tűnik villámtól sújtottnak; érdeklődve felnéz, megint végigmér.
– Miért? – kérdi szelíden.
– Azért kérem, mert aminek a nevében benne van, hogy kommunista, és nincs előtte az, hogy anti, attól egészségügyi okokból igyekszem távol tartani magam – felelem azzal a rám egyébiránt nem jellemző kevélységgel, amire csak zsenge életkorom adhat utólag is némi felmentést.
A szemüveges, idős tanárember ízesen nevet.
– Maga aztán nem kertel – vélekedik meglepő jóindulattal, és becsukja a dossziémat.
Mondom neki, momentán 1987-et írunk, csak nem visz már el a fekete Pobeda vagy mi. Látom, hogy ezt a Pobeda-dolgot csak ő érti meg én.– Nem – feleli kisvártatva –, hála istennek az már nem fordulhat elő.
Még néhány semmitmondó kérdés a Kodály-módszer gyakorlati hasznáról meg a pedagógusküldetés lelki aspektusairól, és már végeztünk is, mehetek isten hírével. Úgy érzem magam, mint a magyar válogatott, aki az utolsó esélyét is eljátszotta Feröer-szigetek B csapata ellen, pedig csak egy kicsit kellett volna figyelni a meccs végén… Kossuth-címer, mi? Meg antikommunista duma… Micsoda egy idióta vagyok…
Délután 15 óra. Vissza mindenki a főiskolára, jön az eredményhirdetés.
Néhány perc múlva megtudom, hogy felvettek. Egy soványka pontocskával ugyan a léc felett, de megvan a szükséges eredmény! Lezsibbadok az örömtől és az értetlenségtől. Kifelé menet aztán a szemüveges, öreg tanárember megfogja a karomat.
– Lehetne egy kicsit óvatosabb is, fiatalember – mondja fojtott hangon. – A maga gimnáziumi igazgatója ma reggel telefonált a mi igazgatónknak, és felhívta a figyelmét a maga… hm… nézeteire. Kerek perec azt javasolta, hogy ne vegyük fel, mert maga egyszerűen rendszeridegen.
– Akkor… mégis miért? – kérdem még mindig zsibbadtan.
Az öreg, szemüveges tanárember a táskámra bök. A Kossuth-címerre. És aztán a szívére.– Azért. Ezért.
Még abban az évben meghalt. A főiskolai könyvtárban mutatták a régi, titokban őrizgetett újságot, melynek a címlapján egy, a forradalmi ifjúság tüntetéséről készült fotó sárgállt. Fia­tal fiúk, lányok kart karba öltve, énekelve vonulnak a főtéren. 

Az én szemüveges, öreg felvételiztető tanárom még nem szemüveges a képen, és határozottan nem öreg. A szíve fölött hatalmas Kossuth-címer, a kezében magyar zászló, a közepéből kivágva a címer, ami vörös csillaggal kezdődött, vörös pántlikával és búzakalásszal végződött. Arcán boldog, reményteli mosoly. Éppen menetel egy jobb jövő felé, és még nem tudja, hogy egyikük sem ér oda soha. Úgy sejtem, szurkolt nekünk, hátha majd mi…

Borítókép: Stilizált Kossuth-címer dísz a Szabadság híd acélszerkezetén, a feljárónál. (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)