A kép, amely nem enged el

Egy napalmtámadás után kétségbeesetten menekülő gyermekekről készült felvétel nemcsak a vietnami háború, hanem a XX. század egyik meghatározó fotójává vált, és nyugodtan mondhatjuk egyenrangúnak Robert Capa (Friedmann Endre) 1936-ban, a spanyol polgárháború alatt készült híres, A milicista halála című fényképével. Furcsa véletlen, hogy a magyar származású fotós is Vietnamban vesztette életét munka közben 1954-ben.

VATICAN-POPE-AUDIENCE Fotó: ALBERTO PIZZOLI Forrás: Europress/AFP

Mint ahogy az események rekonstrukciójából kiderült, a lány szülőfaluját, a Saigontól (most Ho Si Minh-város) mintegy 65 kilométerre fekvő Trang Bangot elfoglalták az észak-vietnami kommunista erők. A The New York Times korabeli jelentése szerint az USA-val szövetséges dél-vietnami hadsereg három napon át próbálta kiűzni a támadókat, s megnyitni a közeli országutat. 

Az incidens reggelén a déli légierő napalmmal kezdte bombázni a falut. Mint ahogy Phúc később elbeszélte, ő és családja, más civilekkel és dél-vietnami katonákkal egyetemben, egy buddhista templomban kerestek menedéket. Ám amint meghallották saját gépük közeledését, a katonák, támadástól tartva, mindenkit menekülésre szólítottak fel. A félelem valósággá vált: a repülő az ellenség helyett tévedésből őket kezdte bombázni. 

Felnéztem, s láttam a repülőgépeket, ahogy négy bombát dobnak le. Kisvártatva minden lángba borult, a ruhám is égni kezdett, semmi mást nem láttam

– emlékszik vissza Phúc. 

Leszaggatta magáról ruhája maradványait, s elkezdett rohanni az országúton. Az akkor huszonegy éves Ut, aki több fotóstársával állt „lesben” a falu szélén újabb konfliktusra várva, így számolt be a történtekről: 

Láttam és hallottam Kimet, amint kiabálja, Túl forró, túl forró! Amikor elkattintottam a fényképezőgépet, a kislány háta már olyan mértékben égett volt, hogy úgy éreztem, közbe kell lépnem. Félredobtam a felszerelést, s vizet öntöttem a testére.

Ut ezután betuszkolta a sebesült gyermekeket a furgonjába, s fél órát autózott velük a legközelebbi kórházig. Ott azt mondták neki, nincs több hely, Saigonba kell vinni a sérülteket. Ő azonban nem tágított, mondván, ha nem kap azonnal kezelést, még egy órát nem bír ki a kislány. 

Végső érvként felmutatta újságíró-igazolványát, s kijelentette, hogy a gyermekek képe másnap megjelenik a világsajtóban, s ha közülük egy is meghal, a kórház lesz a felelős. Na, ez hatott.

A kórházból Ut az AP saigoni irodájába sie­tett, hogy előhívja a fotókat. Számos felvétel készült, de a fotós egyből tudta, hogy az a bizonyos felvétel a zokogó, összeégett mezítelen kislánnyal a középpontban mind közül kiemelkedik. 

Kollégái is mondogatták neki, meglásd, ezért Pulitzer-díjat fogsz kapni! S igazuk is lett, Ut a következő évben megkapta az elismerést. A felvételt egyidejűleg a World Press Photo az év fotójának nyilvánította, amely ezt követően több mint húsz vezető amerikai napilap címoldalán jelent meg. Phúc ­tizennégy hónapot töltött különböző kórházakban, mire úgy-ahogy helyrejött, ám ez nem kárpótolta a bombázásban elvesztett két unokatestvéréért. 

Nem tudni, hogy a Napalm­ Girl mennyire siettette a háború befejezését, amely 1975-ben következett be az amerikaiak és az általuk támogatott dél-vietnamiak vereségével, miután az északiak az egész országot ellenőrzésük alá vonták. 

Az sem valószínű, hogy a fotó nagymértékben befolyásolta volna az amerikai közvéleményt, amely a hatvanas évek végére már amúgy is az Egyesült Államok vietnami beavatkozása ellen fordult – aminek hatására egyébként Washington a fotó készítésének idejére már csaknem teljesen visszavonta csapatait. A felvétel mindazonáltal a háborúellenes érzelmek szimbólumává vált.

A belőle sugárzó borzalom miatt annyira szívbemarkolóvá vált, hogy – mint évtizedekkel később kiderült – az akkori elnök, Richard Nixon titokban elkezdett érdeklődni, vajon nem beállított-e a kép. (Robert Capát is ezzel vádolták a milicistás fotója után.) Ut felháborodott a feltételezésen, Phúc pedig igyekezett túltenni magát a támadáson és a világhíres fotón. 

Őszintén szólva gyerekként annyira zavarban voltam, hogy egyáltalán nem szerettem a felvételt. ­Miért is fényképeztek le? Sohasem akartam látni.

A fiatal lány mindig is orvos szeretett volna lenni, de a vietnami kommunista kormány hamar kitette a szűrét az iskolából, s inkább propagandisztikus célokra használta. Külföldi újságírók direkt azért jöttek Vietnamba, hogy meg­hallgassák a sztoriját, de ő gyűlölt a figyelem középpont­jába kerülni. Magánélete szinte nem volt, s legszívesebben eltűnt volna a világból. 

Nem járhattam iskolába, nem élhettem az álmaimnak, s ezért gyűlöltem az egészet

– kesergett később.

Phúc csak azután kezdett el gondolkodni azon, hogy tragédiáját a közjóra fordítsa, hogy 1992-ben politikai menedékjogot kapott Kanadában. Könyvet írt az élményeiről, tapasztalatairól, s jótékonysági alapítványt hozott létre háborúban fizikailag vagy lelkileg megsérült gyermekek megsegítésére. 

Az ENSZ 1997-ben kinevezte jószolgálati nagykövetnek, s világszerte előadásokat tart történetéről és a megbocsátás erejéről. Idén májusban Uttal együtt – akit ő csak a bácsikájának nevez – átadták a híres fotó másolatát Ferenc pápának a Szent Péter téren. 

Rájöttem, hogy a kép nem enged el, s ezzel milyen hatalmas ajándékra leltem, s általa dolgozhatok a béke érdekében

– fejtegette a CNN riporterének. Phúc a sorozatos operációk és lézeres kezelések ellenére sem szabadult meg az égési sérülés hatásaitól, rendszeresen vannak fájdalmai. 

De van két saját gyermeke, s keresztény hite segíti a továbblépésben. 

Most, ötven év múltán, igazán hálás vagyok, hogy nem vagyok többé háborús áldozat. Túléltem, s most a békéért dolgozom.

Ut már nyugdíjban van, de még mindig hisz a háborús fotózás erejében. Az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy ez a foglalkozás ma is éppen olyan fontos, mint annak idején Vietnamban.

Borítókép: Kim Phúc (balra) és Nick Ut a „napalmlányt” megörökítő Pulitzer- és World Press Photo-díjas képével (Fotó: Europress/AFP)